V.

Másnap reggel kilenc órakor a szállóbeli szolga a következő levélkét adta át Nógrádynak, akit álmából kellett fölébreszteni.

„Kedves barátom! Isten hozzádot akartam önnek mondani e pillanatban, midőn már távol járok öntől; a kis gőzösön, mely a reggeli gyorsvonathoz fog elszállítani. Tíz órakor indul az express s esti hatkor már az osztrák fővárosban leszek. Azt hiszem, holnap már tovább megyek Páris felé, a honnan, az ön tanácsát követve, Deauvillebe utazom a férjemhez.

„Isten önnel, barátom, álmunknak örökre vége van. Ugy cselekszem, ahogy ön kívánja; utazom. De nem huszonnégy órára, mint ahogy ön hiszi, hanem örökre. Ez ösvényre térve, mely a férjem házába vezet, reám nézve, higyje el, nem lehet többé visszatérés. Ez a huszonnégy óra eldöntötte sorsomat; élni fogok az ő oldalán, mint annyi sokan azok közül, akiknek nem a boldogság jutott osztályrészül.

„Ideálok nincsenek, látom. Ön sem az, talán senki. Itt vagy ott, önnél vagy nála, mindegy. Ön sem rosszabb, de nem is jobb, mint ő. Mindegy, teljesen mindegy.

„Nem édes barátom, én soha som leszek az öné. Boldogtalanul bár, de lemondok örökre a szerelemről, mely nekem elérhetetlennek látszik. Hittem, hogy ön ért, hogy ön szeret, hogy a lelkem egy az önével; tévedtem, ön sohasem tudna engem megérteni.

„Borzasztó reám, hogy ön ilyesmit ajánlhatott s hogy képes volna megnyugodni e huszonnégy órában, mely engem irtózással tölt el. A jövő összes boldogsága, az egész mennyország sem lehetett elég ok arra, hogy ön ezt az érzéki ajánlatot elfogadhassa. Ha szeretne, boldogtalan maradt volna inkább; de nem szeret, nem szeret, sohasem szeretett.

„Ismer és tudja, mennyire hiábavaló volna minden kísérlet, hogy e véleményemtől eltérítsen. Nyugodjék hát meg s keresse igazabb útakon a boldogságot; én azt hiszem, sohasem fogok ráakadni.

„Isten önnel, édes barátom, felejtsen el!”

Mikor Nógrády László felöltözve a partra rohant, messziről, mint valami gyenge felhőfoszlány, a túlsó part kopár síkjáról idelátszott az express vékony füstfellegje, amint eltünt, eloszlott lassanként a levegőég átlátszó derüjében. A professzor úgy képzelte, hogy még mindig látja a vonatot, mely már régen eltünt a tó, a hegyek mögött, a tenger tükrének irányában.