A páholy.

Az operettet, melyet a Népszínház barna színlapjai hirdettek, lipótvárosi ember írta. Valami gazdag műkedvelő, akinek apja en gros kereskedett a chiffonnal és kalmukkal, - a fiu zenekomponálásnak szentelte azt az időt, ami a napi udvarlásból fönmaradt. A színház piros zsölléi, a páholyok, az emeletek kinyuló erkélyei, mind tele voltak emberekkel. Még kissé őszies volt az idő, a színház fülledt levegőjében akként hullámzott a sok világos legyező, mintha egy központi gépezet hajtotta volna valamennyit. A páholyokban hangosan helyezkedtek el a city legszebb asszonyai, itt-ott már látható volt egy frakk is, a közelgő farsang legelső fecskéje. A földszinten izzadva jártak ide-oda a vörös attilás színházi szolgák, a kaszinó széles karszékein is helyet foglalt egy-két aranyzsinóros huszártiszt. A zenekarban, mely elé gukkerezve támaszkodott néhány habitué, már cincogni kezdtek a hegedűsök s az operette egy elsuhanó töredékével kellemes hangulatot keltettek. Hét felé járt az idő, az ouverture megkezdődött. A hangok khaotikus tömegéből egyszerre csak kivált a legelső fülbemászó melódia, a Grignon-apród poétikus kis dala, melyet három nap mulva széltében énekeltek Budapesten... És mintha pajkos bujósdit játszott volna: a kis ariette el-eltünt a trombiták harsogó zúgásában, de megint szelíden, édesen bontakozott ki, a triangulum csengésétől kísérve. Mindig lassabban, mindig elhalóbban, míg a nagy gránátszínü előfüggöny egyszer csak fölhúzódott a magasságba...

Az első fölvonás nagy karjelenetei közt, a tarka csoportok hullámzásában, jóformán senki sem vette észre, amint Cayll Sárika fehérszőke haja a földszint második páholyában megjelent. Pedig mindenki, aki a budapesti társaséletet számon tartja, okvetlen ismeri ezt a gazdag leányt, ki a Cayll Antal félvagyonát örökölni fogja valaha...

Sárika az angol nővel jött, anyja tíz év óta nem élt. A kis lány már nyolc éves korában egyedül maradt; mert atyja, legalább az ő számára, alig számított valamit. Cayll, akit a rossz sors már harmincötéves korában özvegységgel sujtott, eléggé meg tudta válogatni a vígasztalás különböző módjait, s parvenu maradván sokszoros százezrei dacára, minden profán szerelmet végigkóstolt, amit a körülményei megengedtek. Fiáról, akit valami katonai intézet vett föl a konviktusába, hamarosan letett minden gondot s a kis Sárikával is csak egyszer jött össze napjában: mikor az ebédet föltálalták. A nagy droguistaüzlet, mely ma már idegen cégtáblát hordoz, milliomossá tette az élelmes kereskedőt, aki most már csak kedvtelésből vagy unalomból vesz részt egy-egy jelentékeny vállalatban.

Az első fölvonás tréfás sextettje alatt Keleti dr. észrevette véletlenül Cayll Sárikát s egy kissé zavarodottan bókolt zsölléjéből a páholy felé.

Török Vilma, a bankigazgató leánya, aki átellenben ült, rögtön meglökte az édes anyját.

- Láttad?... Keleti odaköszönt...

A mama arra felé fordította a gukkerét.

- Az ám! Még most is ki van pirulva...

Vilma hátraszólt a vőlegényének:

- Mit szól hozzá, Keleti köszön, mintha semmi sem történt volna...

A Lipótváros, mely mindent meglát, egyszerre tárgyalni kezdte a friss pletykát s a sextett legszebb részét úgyszólván nem hallották a páholyokban, az erkélyen, s a földszint ama részein, ahol a Fauburg St. Leopold kíváncsi közönsége tanyát ütött.

Mindenki tudta, hogy négy nap előtt hangos dörrenések verték föl a lovaskaszárnya csöndjét, ahol Keleti dr. és Cayll hadnagy szigoru föltételek mellett lőttek egymásra. A párbaj okát egész Budapest ismerte.

Keletinek elég jó irodája volt, hat-nyolcezer forintot könnyen megkeresett évenként. De Cayll Antal, aki nagy partiera számított, ki szerette volna hajítani a házából ezt a nagyravágyó fiatalembert.

Mikor egy nap, még a tavasz derekán, Cayll előtt bizonyossá lett, hogy Sárika élénken rokonszenvez az ügyvéddel, Keletit, akivel véletlenül összetalálkozott a József-téren, habozás nélkül megszólította:

- Hagyjon föl azzal a leánnyal. Ugyis hiábavaló minden. Nézzen olyan partie után, amely magának való.

S mikor Keleti válaszolni akart, durván tört ki belőle a neveletlen parvenu gőgje:

- Inkább kitöröm a nyakát, semhogy magához adjam.

Keleti ettől fogva nem mehetett többé Cayllékhoz, de Sárika bátyja, aki Budapesten hadnagyoskodott, egy délután meghallotta valami kávéházban, hogy az ügyvédnek már hetek óta rendszeres találkái vannak a hugával.

Fölkereste a lakásán, nyers sértésekkel halmozta el, a párbaj kikerülhetetlen volt. A katonatisztek, akik ez ügyben segédkeztek, szigoru föltételeket szabtak, de a felek mégis sértetlenül távoztak.

Nem békültek ki s az esti lapok pár soros közleményét viharos érdeklődéssel olvasták minden budapesti kávéházban. Sárika hír szerint három nap óta sírt, s nádor-utcai lakásuk ablakában egyetlen egyszer sem látták a szomszédok. Annál feltünőbb volt most, hogy a színházban ily váratlanul megjelent...

A második és harmadik fölvonás közötti szünet alatt Török Vilma oly erősen meglökte az édes anyját, hogy Törökné majdnem leejtette kezéből a színházi látócsövet:

- Mama, Berczi, odanézzetek!

Sárika mellett, a páholy hátterében egyszerre csak föltünt a Keleti dr. vörösszőke bajusza s az angol nő barátságosan, de kissé megzavarodva ugrott föl helyéből. A lipótváros őrszemei észrevették, hogy Sárika halavány arca még fehérebbé lett, s kis kezével ijedten kapaszkodik a páholy vörös plüssébe.

A beszélgetést azonban senki sem hallotta, ámbár Török Vilma két évet szívesen elenged az életéből, ha a negyedik üres széket elfoglalhatja.

- Hogyan mert idejönni, - szólt Sárika elfulladva, - tönkre tesz mindkettőnket. Ezt papa okvetetlen megtudja, s én nem élem túl...

- Most már nincs értelme a gyávaságnak. Az a kérdés, akar-e az enyém lenni s nem ijed-e meg semmitől?

- Megölöm magam, mert ennek nem lehet jó vége.

Keleti dr. a cilinderje után nyult.

- Ne ölje meg magát, ez fölösleges. Most már tisztában vagyok a dolgokkal s biztosítom, hogy levonom a konzekvenciákat. Egy kissé ostoba voltam, ez az egész. Isten önnel, nem háborgatom többé.

- Hova megy? - kérdezte Sárika bágyadtan.

- Nem tudom, de kegyeddel most beszéltem utoljára, arra esküszöm.

Sárika a szeme körül babrált.

- Ne kínozzon, - szólt, - hiszen láthatja, hogy oda vagyok már.

Az ügyvéd letette a kalapját.

- Nono, csillapodjék. Ugyan Sárika, hát térjen magához. Értsen meg, a közös javunkat akarom. Maga egy kissé félénk, ez a hiba. Lássa, ha erélyesen kijelentené, hogy ezt akarja és az atyja ne is reméljen mást: végre is meglágyulna, mert nem tehetne egyebet. Hiszen a saját ura, nem kényszeríthetik semmire. Egy erélyes szó, egy kis határozottság és minden úgy történik, ahogy mi akarjuk. Ugy-e ért engem, édes Sárika, ugy-e ért? No, mosolyogjon szépen, mondja, hogy akarja kissé...

Sárika szomoruan, szelíden mosolygott, de e pillanatban - a második fölvonást már megkezdték - a páholy ajtaja fölnyílott s az angol nő ijedten gőgicsélte:

- Oh, Jesus, Jesus...

Cayll, az öreg, hirtelen megjelent a páholy ajtajában. Valami gyanu hozta-e a színházba, értesítették-e a találkozás felől, elég az hozzá, hogy itt volt...

Sárika behunyta a szemét, Keleti sápadtan felállott. De Cayll, aki tudta, hogy az egész színház reájuk néz, nyugodtan ült le a negyedik székre, mintha a legjobb hangulatban készülne végignézni az előadást.

Mosolyogva fordult az ügyvédhez:

- Nem tudom, mi nagyobb, - szólt csöndesen, - az ön merészsége vagy pimaszsága-e?

Keleti szintén mosolygó arcot vágott:

- Köszönje, hogy az édes atyja... Itt nem fogunk botrányt csinálni... De a fiával majd késedelem nélkül leszámolok...

Sárika szíve nem dobogott e percben. Az előbbi beszélgetés és a jelenet, a háromnapi vigasztalan sírás úgy szólván kicserélték ezt a félénk kis galambot. És a színpadon most egyszerre fölhangzott az édes szerelmi ariette, mely lágyan, poétikusan bontakozott ki a fúvó hangszerek lármájából. A primadonna hangja szinte elhalt a parkot ábrázoló fényes díszletek közt...

Cayll nem hallotta a muzsikát.

- A fiammal számol le? - Ha ugyan megengedném, hogy ilyen emberrel...

Sárika halványan vágott közbe:

- Papa, kérlek, egy szót se többet!...

- Ha megengedném, - folytatta Cayll, - hogy ilyen vakmerő iparlovaggal...

A leány szelid szemei ijesztő fényben égtek.

- Ne folytasd, - mondta hadarva, - mert megbánod...

Cayll kímélet nélkül folytatta:

- Egy ilyen utcai kalandorral...

Hirtelen fölugrott a leány, ajkszélei remegtek. És mintha elvesztette volna az eszét, a fiatalember kezét mindenki szeme láttára két forró kezébe fogta s égő arcát édesen nyugtatta rá. Mindenki látta, az egész nagy színház...

Keleti dr. maga is megijedt.

- Mit csinál, - szólt, - mit cselekszik, az Istenért?

- Azt, - felelte, - ami egyedül áll módomban... Kompromittálom magam, hogy vége legyen a komédiának...

Cayll mosolyogva hörögte:

- Be ne tedd a lábad többé!... Nem vagy a lányom. Ne halljak rólad, mert bottal verlek ki...

Eltünt a páholy hátterében. Törökékre, kik minden mozdulatot figyelemmel kísértek, teljesen kárba veszett az operett. Vilma izgatottan súgta az anyjának:

- Láttad, mi történt?

Ötödnap az egész Lipótváros az eljegyzésről beszélt. Sárikát, ki egy éjjelen az angol nőnél aludt, reggel fölkereste a hadnagy, a meghódoló vár fehér kendőjével. A dolgon végre is botrány nélkül nem lehetett segíteni többé. Sárika megtörten bocsánatot kért és Keletivel az öreg Cayll két napig csak harmadik személyben beszélt.

Vasárnap már karonfogva sétáltak. Sárika fehérszőke haja csillogott az októberi verőfényben. A huga másik oldalán Cayll hadnagy csörtette a kardját, az új operett szerelmi áriáját dudolgatva.