Lőrinc pályadíja.

Ebéd után volt és esett az eső. Az udvaron, az eresz alatt lármásan kalimpázott a bádogos. A leányok mosogattak a konyhában, a mama a cseréplábasokat rakosgatta. Néha megcsörrent a porcellán, de ilyenkor hirtelen megszólalt valamelyik a három nő közül, kik a konyha csipkézett papirjai közt foglalatoskodtak.

- Pszt, csönd legyen gyerekek! A papa elbóbiskolt egy kissé.

A szegény papa valóban édesen szunnyadt a fogyatékos dívánon; a mult éjjeli fáradalmak nagyon kimerítették. Mert szomoru dolog, de úgy van: az öreg Timár vén napjaira mint kisegítő járt a többi boltossal vásárról vásárra, két vagy három forintnyi napi díjért, amiért az éjjelét és nappalát is föláldozta. A szép bolt, a pompás portékák mind elpusztultak a rossz idők következtében s a kis házba leverő nyomor köszöntött be lassanként. A mama egy napon a Zsuzsánna útját is kiadta, aki tizenegy esztendeig aludt a konyhabeli faágyban, s a két leány kivonult a takaréktűzhely mellé, a nagy lúgos vajdlinghoz, melyben a régi evőeszközöket mosogatták. Véghetetlenül szomoru volt, mikor a leányok egy-egy gazdag nagynéni viseltes ruháiból alkottak meg nagy nehézséggel egy új toalettet s a mama önmaga ballagott el hajnalonként a mészárszékbe, hogy a félkiló hús miatt negyedórákig pöröljön a mészárossal. Szóval hideg, csúnya nyomor volt ez, melyet a Lőrinc keresete alig enyhített némileg.

Mert Lőrinc, a család egyetlen fia, mindig megtette a magáét. Helyettes tanára lévén a főváros egyik reáliskolájának, ez a jó fiu minden krajcárt a szüleinek küldött, melyet a költségvetésében megtakaríthatott. Persze ez a fölösleg alig rúgott tíz-húsz forintra havonkint; de Vági bácsi, a levélhordó mindig hűségesen betoppant elseje körül a várva-várt utalványokkal. Sőt néha váratlanul, hónapközben is megjelent a konyhaajtó küszöbén s vörös orra szinte ragyogott, mikor a bőrbekötött postakönyvet fölnyitotta:

- Aláírni, aláírni kisasszonyok!...

Egy-egy kalap vagy keztyü volt, amellyel Lőrinc a hugait meglepte; persze mindannyiszor sokszorta több volt benne a jóakarat, mint a nagyvilági izlés.

A mai esős, csúnya nap éppen huszonkettedikére virradt s így Vági bácsinak abszolute nem lehetett keresete a kis udvari lakás konyhájában. De ime, a rézkilincs egyszerre csak megcsörrent s egy torzonborz, jókedvü ábrázat jelent meg a kisasszonyok előtt, kik egyszerre abbahagyták a mosogatást.

- Levél? - kérdezte Timár mama izgatottan.

- Nem, - mondotta az öreg levélhordó, - hanem a Rothschild egész vagyona!

S a bőrtáskája fenekéről egy vastag, ötpecsétes levél vándorolt a keskeny vágóasztal tetejére s a levélből - mintha az Ezeregyéjszaka álmai valósultak volna meg egyszerre - valóságos tömege hullott ki a százasoknak és a tízeseknek. A leányok egyszerre remegni kezdtek ijedtükben s a papa, aki a nagy lármára rémülten ébredt föl, hófehéren állt meg, az ajtó küszöbének támaszkodva.

De Róza, az ifjabbik leány, most hirtelen olvasni kezdte a mellékelt levelet s izgatottan, kifogyó lélegzettel váltotta föl élőszóra a Lőrinc írásbeli üzenetét:

„Édes, drága szüleim! Csak egy szót, egyetlen szót akarnék közölni veletek e pillanatban, midőn az Isten annyira kegyelmes volt hozzám. Munkám, „A háromszögtani függvények elmélete” megnyerte az akadémia ezer forintos pályadíját. Itt küldök a pénzből nyolcszáz forintot, hogy papa megint kinyithassa a boltját minél szebben, minél előbb, hogy a régi vevők hamarosan visszaszokjanak. Lehet, én is jövök egy-két nap mulva, hogy a portékákat együtt fogjuk rakosgatni, hogy az állványokat együtt festhetjük be, mint régente, de most nem tudok, semmit sem tudok egyebet, minthogy az Isten velem van, hogy titeket sem hagy el, ha bíztok benne. Isten veletek kedveseim, a viszontlátásig.

U. I. Papának vettem egy monogrammos tajtékpipát, de azt nem zárhatom ebbe a levélbe. Micsoda blúzokat szeretnétek leginkább? Én azt hiszem, mama használhatna egy pár füzér szárított cseperkét. Mit gondoltok?...”

*

- Az ördögbe, ez a léc még mindig hosszabb a kelleténél... Vigyázzon azzal a fűrésszel!...

Mert a kalapács, a fűrész reggeltől-estig szünetlenül munkában volt s Timár papa naphosszat működhetett, dirigálhatott, mint a régi boldogabb napokban. Micsoda öröm volt, a hosszu megaláztatások után, megint ilyen szabadon, önérzetesen gorombáskodni, fülön csípve egy-egy rakoncátlanabb inast, ki a hosszu fenyődeszkákat gyalulgatta. Mert Timár-papa a természettől gorombább volt a pokrócnál, s akkor élt csak a kedve szerint, ha a többi embertársával veszekedhetett.

A szomszédok, a túlsó utcákból is, minden öt percben átnézegettek, hogy a munka folyamatát megszemlélhessék.

- Még mindig folyik a dolog?

- Rettenetes, mennyi bajom van ezekkel az emberekkel! Megkeserítik az életemet, higyje el!

S izzadó homlokát törülgetve, Timár papa boldogan folytatta a veszekedést, csak olykor szaladva át a szomszédos sörházba, hogy egy pohár friss csapolást kiürítsen.

A leányok, bizalmasan karonfogózva a barátnőikkel, dicsekedve mesélgették esténként:

- Egy hét mulva megnyitjuk a boltot! Remélem, eljöttök délutánonként!...

Ők már ismét maguk előtt látták a régi életmódot; amikor a papa délutánonkint a kávéházba ballag, hogy egy stációt végigszunnyadjon a kártyázók háta mögött, s a mama bóbiskolva húzódik hátra a mákos és diós zsákok mögé, hogy az örökös harisnyaszárait kötögesse. Ilyenkor a leányok minden barátnője át szokott látogatni a kis szatócsboltba, s végtelen pletykák, tervezgetések indultak meg a látóhatár összes eseményeiről. Az ankét csak akkor oszlott föl, mikor Timár papa apró, gömbölyü alakja újra megjelent a kávéház ajtajában. Mert ő - mi tagadás benne - egy cseppet sem szerette a vendégeket s napokig dörmögött, ha valakit ott talált a leányoknál:

- Jobb lenne, ha komoly dolgokon törnétek a fejeteket. Ki fogom utasítani ezeket a vendégeket. Minden szerencsétlenségnek ez a sok látogatás az oka.

Mama most ismét cselédet fogadott, mert ő a délelőttjét kizárólag az üzletnek akarta szentelni. Odahaza reggeltől estig nem állt meg a kis varrógép kereke; kötények, perkálruhák készültek, az üzletben való üldögélés szempontjából. A leányok zsákokat, zacskókat varrtak, míg a papa a fiókok pléhföliratait festette reggeltől-estéig...

Éjjel, míg a leányok aludtak, olykor megszólalt egy hang a benső szoba sötétjében:

- Enyvet nem fogok tartani, azt hiszem!

S mama meggyőződéssel ismételte:

- Nem, enyvet nem fogunk tartani.

S pár perc mulva, érett megfontolás után, az előbbi hang ugyanoly komolysággal szólalt meg:

- A kocsikenőből különböző skatulyák kellenek... Csak ne legyen nagyon zsíros ez a jószág. Az ostornyelekkel is nem tudom, hogy leszünk...

S mama kontemplálva tette hozzá:

- Birkasajt okvetlen szükséges. De én pipákat nem tartanék a helyedben...

- Oh persze, érted is te, - válaszolt Timár papa fitymálózva. - A pipa hozza a legkülönb vevőket. No hiszen szépen volnék, ha tereád hallgatnék...

De azért mégis csak a felesége tanácsai után indult, s a bevásárlások legjelentéktelenebb részleteit is közös konferenciák előzték meg éjjelenként. Micsoda pompás árucikkek halmozódtak föl ebben a boltocskában! A barnára föstött, lakkos fiókok szegfüszeggel, sáfránnyal, gálickővel, szerecsendióval, ultramarinnal, babérlevéllel, keményítővel, börzsönnyel teltek meg, fekete cukorsüveg-gulyák tornyosultak az állványokon, s a plafondra szögzött képen kéjesen szürcsölte a kávét a füszerkereskedések ismeretes dámája. A kis zsákocskákban aszalt szilva, kávé, dió támaszkodott a polcokhoz, nagy héringes hordók, fejetlen orosz halak húzódtak meg a tiszta üvegharang mellett, mely a sárga gróji sajtot befödte. A leányok naphosszat a szálkás mazsolaszőlőt válogatták és sáfrányt, gyömbért csomagoltak a régi iskolai irkák papirosába. Csupa láz és izgatottság volt mindenki, mely még a látogató szomszédokra is elragadt.

- Kérek egy hatos ára birkasajtot!

Az első vevő mondta ezt, egy kövér gabonaalkusz, aki a kenyeret is magával hozta. De micsoda szenzációt okozott ez az első bevásárló!

Timár mama a kötényével törölte tisztára a mérleget, a papa kétszer vágta el az ujját a nagy sajtszelő-késsel, a leányok a papirt készítették kéz alá. De végre mégis pompásan sikerült a művelet s az első hatos szerencsésen bevándorolt a kis kasszabeli fatálba, mely még a régi üzletből maradt fönn mindekkorig.

Pénteken, az első hetivásár alkalmával, a falusiak kíváncsian kukkantottak be az új boltba:

- Nini, a haragos embernek megint boltja van.

Öreg, fehérszakállas parasztok barátságosan nyujtogatták a kezüket, ismerős asszonyok sopánkodva álltak meg a leányok előtt, kik a nagy cukorkúpokat vágták apróra:

- Ej, hogyan megnőttek a kisasszonykák! Egy pár év előtt még mind a kettő akkorka volt, mint az öklöm.

De a papa, aki a boltban mindig haragudott, nyersen szólt közbe ilyenkor:

- Ugyan minek az a sok beszéd? Aki megkapta a magáét, menjen Isten hírével!

Mire az asszonyok csittítgatva szóltak közbe:

- Ugyan, ugyan ne haragudjék már olyan nagyon! Szóljon neki a ténsasszony, hogy ne haragudjék!...

De Timár papa boldogan haragudott s este, hazatéret, sóhajtva ismételte néhányszor:

- Ugy el vagyok fáradva, mint valami kutya! Ez aztán a strapáció!

És ilyenkor csordulásig érezték azt a boldogságot, amelyet a „Háromszögtani függvények elmélete” szerzett nekik, a m. t. Akadémia jóvoltából.