Korunk Tükre.

A nagyváros, a küzködő, forrongó, kegyetlen, örökké rohanó nagyváros fantáziája mennyivel túltesz a regényírókén, akik szobájuk négy fala között szegényes történeteiket kieszelik. Ezer és ezer ember él körülöttünk, hajszolja egymást reggeltől napestig, csakhogy szomoru életét biztosítsa. Mennyi ötlet a csalásban, a szédelgésben, a látszat csillogtatásában, mennyi hazugság, mennyi bűn, csakhogy a céltalan tengődés tovább tartson. Ime most újra elibém kerül Keszy Lénárt, volt iskolatársam a piaristák gimnáziumában, az egykori eminens, akitől a derék atyák oly sokat vártak s aki vagy tizenöt éve az emberek ostobaságából tengeti szégyenletes egzisztenciáját. Most is gérokkot visel, amely a legvénebb tükröket megszégyeníti s még mindig a vak véletlent várja, mely egyszerre hírnévhez és pozicióhoz juttatja. Eközben adós marad a kapucinerek árával - csak a múlt héten itta meg hitelbe a százezredik kapucinerjét - s ott húzódik meg az agglegény barátai kanapéján, már t. i. abban a négy vagy öt hajnali órában, melyet kénytelen-kelletlen az alvásnak szentel.

Mindenkinek volt egy Keszy Lénárthoz hasonló iskolatársa, aki rövid harminc vagy negyven esztendeig a barátaiból él, aki fél életét mint kibic tölti el a kártyaasztalok mellett, szakavatottan fütyül éjjel a fiakkerosnak, melynek árát a barátai fizetik, megrendeli a pezsgőt a pincérnél, s az éjszaka skeptikusabb nőcsillagai előtt hevülő mecénás barátját földicséri. De Lénártot, fantázia dolgában, aligha multa fölül egyik is e lovagok közül, akik a legfőbb bíró előtt állva, némi büszkeséggel mondhatják el egykor, hogy a munkát, földi vándorlásaik közben, nem ismerték meg. Lénárt immár búcsut mondott a negyedik x-nek, de a pénzkeresés silány módjait még sohase gyakorolta. Húsz év óta mint vendég él a rövidebb-hosszabb kanapékon, húsz éve hordja az iskolatársai hálóingeit, s ugyanannyi ideje, hogy a jó fiúkkal az étkezés fáradtságát megosztja. Délben kévéset és hallgatagon eszik, mert a csillagok följövetelével kezdődik tulajdonképp az ő napja. Lénárt ilyenkor vidám és bohó, könnyünek érzi magát, miként a fákon szökellő mókus, s ezer változatát ismeri a módoknak, melyekkel az ember az éjszakát átvirraszthatja. Néven tudja szólítani az éjjel valamennyi alakját: a frakkos ifjakat és véneket, akik az italok iránt intézkednek, a komoly vagy házisapkás kávést, Gotsché hazárd vállalkozóit, akik cukrozott mandulával, kőkemény cukrokkal és szemetes diákabrakkal házalnak, az úri osztályt, mely elvileg nem tér nyugalomra, amíg a kakas háromszor nem kukorékolt, s a lángvörös, halványkék, hófehér és narancsszín blúzokat, melyek a világos helyiségeket benépesítik. Lénárt harmincezer férfiút tegez a székesfőváros vámsorompóin belül - grófokat, köznemeseket, Mózes hitét követő ifjúkat, pincéreket és cigányokat - s a vidék úri házaiban is nem egy jó emberrel ápol baráti kapcsolatot. Néha hirtelen eltűnik a nagyváros horizontjáról, hogy egy kényelmes kuria ebédlőjében derítse kedvre a tanyai embereket. Bízvást elmondhatjuk, hogy a magyar szentkorona országaiban testi-lelki jópajtásai száma okvetlen meghaladja a százezret, s nincs cigány, akit ő valamely viharos éjszakán meg ne hallgatott volna. Húsz év óta mindennap lehorgasztott fővel búsul a cigány nótája mellett, bár voltaképp nincs sok oka a búslakodásra, mert még eddig mindig megtalálta az áldozatkész honfit, aki egy-két-kilenc üveg pezsgőt, ahogy ő mondani szokta, fölbontat. Lénárt joggal viselheti a pezsgőkirály nevét, bár a maga pénzén még sohasem húzatta ki a dugót Rheims gyöngyöző italából.

A minap ismét összetalálkoztam Lénárttal, az úri klubban, ahol nagyságos barátainak gibicelt, s otromba szivarrudak mellett írta egész délután a pointeket. Meghízott tokát eresztett s jóságosan a keblére szorított, mikor a zöld asztalnál viszontláttuk egymást. Hozatott a számlámra két cointreaut, aztán büszkén elmesélte, hogy ő is áttért a nyárspolgári életre.

- Negyvenévesnél több vagyok, - mondta, - itt az ideje, hogy az öregségemről gondoskodjam. Igaz, hogy a cimboráim szívesen látnak, egy pohár pezsgő mindig akad számomra s jó dohány is elég van még a nemes udvarházakban. De az előrelátó ember a jövendőkre is gondol, ama szomoru időkre, melyekben majd a reuma kikezdi s odakünn hosszu, hideg, unalmas őszi esők hullanak. Hátha megroppan a derekam, hátha nyilallás áll be a térdembe, s nem lesz meg többé a rugalmas kedvem, amellyel most az országot végigjárom. Nekem is jól esik egyszer, ha a nagy cserépkályha mellett ülhetek s pokróccal a térdemen nézhetem a pattogó hasábokat, amíg odakünn az öreg gazdasszony a levesemmel bajmolódik. Ideje, hogy a magam jövendőjéről gondoskodjam, s vidám, derüs öregségemet előkészítsem. Nem marad az ember mindörökké fiatal, neked is, ugy-e bár, ez a nézeted?

- Csak nem vállaltál valami hivatalt? - kérdeztem ijedten.

- Nem éppen, bárha akarnám, hát hivatalnak is nevezhetném. Arra a mesterségre fanyalodtam, amihez a legtöbb talentumom van, s amihez a képességemet néhai főtisztelendő tanárunk, az öreg Vojtik Kol. József is elismerte. Emlékszel-e még arra az írásbeli gyakorlatra, amit a hatodikban a Zalán futásáról széptani szempontból készítettem? Gyönyörü, vöröstintás egyest kaptam rá, s Vojtik Kol. József nyilvánosan, az egész osztály előtt megdícsért érte. Pedig tudod ugy-e, hogy ő egykettednél soha senkinek sem adott jobb kalkulust? Már akkor is elismerték rólam, hogy kitünően fogalmazok. Nem látom hát be, miért ne élhetnék meg én is a stilusomból, amikor annyi silány ember dúslakodik abból, hogy így-úgy megfogalmaz valamit...

- Népszínművet írtál?

- Nem írtam, cimborám, hanem elhatároztam, hogy lapot szerkesztek. Egyszerre hajnalban határoztam el, mikor mindenki elálmosodott s a faképnél hagyott, s nem volt annyim, hogy egy pohár bort megihassam. Mikor lefeküdtem (akkor Tanzenbergernél laktam, aki a negyedikig szintén velünk járt, de aztán kimaradt és kereskedő lett), hát mikor lefeküdtem, sokáig elgondolkodtam. Akkor jutott eszembe, hogy megindítom a „Korunk Tükré”-t.... Ha az ismerőseim közül csak minden második fizet elő rá, hát akkor is fényesen megélek belőle...

- És megindítottad?

- Még azon a héten. A lapot politikai és társadalmi közlönynek szántam, mely pártoktól és klikkektől függetlenül mondja meg mindenkinek az igazat. Bátran, kerülgetés nélkül megmondja, úgy, ahogy az én tollamtól kitelik. Rögtön hozzá is kezdtem az akcióhoz s személyesen, meg levélileg minden jó cimborámat fölszólítottam, hogy lépjen be az előfizetőim közé. És bár az előfizetési díj nem olcsó - a „Korunk Tükre” huszonöt koronába kerül egy esztendőre - rövid idő mulva ötszáz előfizetőt toborzottam össze a barátaim és az ismerőseim közül...

- Mennyi ideje, hogy a lap fennáll?

- Most lesz majd, a tavasszal, egy esztendeje. Az abonnensek negyedévenként küldik be az előfizetési pénzeket, de még eddig mindenki megujította a prenumerációt. Persze, az ilyesmi elegendő munkával jár, mert könyvet kell vezetnem, levelezéseket folytatnom, hogy az előfizetőcskék a fertály végén hiánytalanul begyűljenek. El se hinnéd, milyen pedáns renddel végzem a kiadóhivatal ügyeit, s milyen pontosan megintem a hanyag abonnenst, aki a pénz beküldésével késlekedik... Bürokrata lett belőlem, cimborám, aféle penészes számtiszt, aki egész nap könyvek meg irományok fölött kuksol... De nem kötelességem-e, hogy az öregségemre gondoljak?... Most legalább megvan az a boldog tudatom, hogy a „Korunk Tükre” akkor is eltart, ha egyszer a podegra belém üt... Hála a kicsi üzletnek, nem kell immár attól félnem, hogy öreg koromra nem lesz egy falat kenyerem, egy korty hamisítatlan, tiszta borom...

Lénárt csillogó szemmel beszélt, miközben egyre buzgón írta a játékosok pointe-jeit. Néha pauzát tartott, hogy megkérdezze: „Az ultimót is bemondtad, öreg kutya?” - de aztán ismét belemelegedett a dicsekvésbe. A végén kissé elhallgatott, de aztán újra megszólalt:

- Mit szólsz hozzá?

- Azt mondom, hogy itt a pénz, én is elő fizetek a „Korunk Tükré”-re...

Átnyujtottam neki a félévi előfizetési összeget, mire Lénárt annak rendje és módja szerint kitépett egy nyugtát a block-jából s pedánsul igazolta, hogy a prenumerációval hat hónapig rendben vagyok. Mikor a koronákat a mellényzsebébe tette, korholva ütöttem a vállára.

- Hát a címemet föl sem jegyzed magadnak? Akkor hogyan fogod küldeni a lapot?

- Micsoda lapot? - kérdezte ijedten.

- A „Korunk Tükré”-t...

- Küldeni, hová küldeném?

- Teringettét, hát hová máshova, mint a lakásomra?

Lénárt becsületes zavarral nézett a szemem közé.

- Te azt akarod, hogy lapot is küldjek? - motyogta.

- Persze, hogy azt akarom.

- De édes pajtásom, hiszen a „Korunk Tükre” csak elméletben jelenik meg... Hogyan kerülne öregségemben levesre, meg tüzelőre való, ha a drága nyomdát is fizetném? Az ötszáz előfizetőm közül egyik sem kap lapot, de nincs köztük, aki emiatt a csekélység miatt neheztelne, hiszen annyira mindegy, hogy ezt a hitvány kis nyomtatványt csakugyan látja-e valaki a testi szemével... Aki lapot akar olvasni, elmehet a kávéházba, ott százával adják neki a kávéja mellé a jobbnál-jobb ujságot... Kinek van szüksége a valóságban a „Korunk Tükré”-re. Nekem szükségem van rá, mert ebből fogok elkvaterkázgatni, ha egyszer a hajam megfehéredik, de az előfizetők nem szorulnak az eféle szamárságra... Ha lapot akarsz olvasni, hát válogathatsz a „Times”-től a „Bodrogi Hírharang”-ig, a „Korunk Tükre” miatt bátran megérheted a századik esztendődet, anélkül, hogy valaha a hiányát éreznéd...

Jót nevettem a különös beszéden, s harag nélkül kezet nyujtottam Lénártnak... Be akartam menni az olvasószobába, de Lénárt utánam jött, s mégegyszer megfogott a küszöbön.

- Ne feledd, - mondta, - hogy az előfizetésed április végén lejár...