Két aláirás.

A szobaleány kivitte a vacsora maradványait, a lányok, akik egy új operettmelódiát próbálgattak a zongorán, kíváncsian letelepedtek az asztal mellé, s a családfő, rágyujtva egy szivarra, így szólt a figyelő familiához:

- Ezennel végzésileg kimondom, hogy az idén Gyopárfüreden nyaralunk, vagyis abban az előkelő fürdőben, ahol húsz krajcáros borravalón alul csak minden páros szombaton állnak szóba a vendégekkel. Azért megyünk Gyopárfüredre, mert ez a fürdőzés új fénnyel fogja beragyogni kopott családi címerünket. Az ismerőseim úgyis azt suttogják, hogy már nem igen telik a költséges életmódra. Ez pedig, a lányok szempontjából nagy baj. Hiszen Ella, - tisztesség nem esik mondván - már megünnepelte huszonkettedik születésnapját, és a Margit rövid szoknyája se bolondíthatja soká családunk tiszteletre méltó barátait. Ha azt akarjuk, hogy a lányok tisztességes férjekhez jussanak, meg kell mutatnunk, hogy nem szorulunk meg pénz dolgában. Erre pedig Gyopárfüred a legmeggyőzőbb bizonyítvány. Most tehát az lenne a legsürgősebb dolgunk, hogy a nyári költségvetést elkészítsük.

A mama beleegyezőleg bólintott, a lányok élénken helyeseltek, a családfő pedig így folytatta az előterjesztést:

- Mindenekelőtt jőjjünk tisztába a toalett kérdésével. Önnek tisztelt nőm és a két kisasszonynak mindössze tizenkét vagy tizenöt tisztességes toalettre van szüksége. Ha egy öltözék árát átlag ötven forintba számítjuk...

- Oh, - szólt közbe a mama, - maga úgy látszik nem tudja, hogy Budapesten a költözködés miatt állandóan kapni leszállított áron ruhaszöveteket. A jó gazdasszony éppen azzal mutatja meg tehetségét, hogy az ilyen cégektől szerzi meg potom pénzen a holmijait.

- Tehát mennyit számít egy öltözékre?

- Mondjuk, hogy negyven forintot.

- Helyes, tehát a tizenöt ruha, kerekszám éppen hatszáz forint. A lakást bátran számíthatjuk ugyanennyibe, vagyis a fürdődíjaikkal, apróbb kiadásokkal és a borravalókkal együtt, már van ezerötszáz forintnyi kiadásunk. Következik egy fontos rubrika: az étkezés. Azt hiszem, nem vagyok pesszimista, ha a reggeli, ebéd és vacsora árát négyünk számára naponként harminckét forintra preluminálom.

- Nem lesz sok? - kérdezte az asszony gyöngéden.

- Örüljön, ha kevés nem lesz. Megjegyzem, hogy ebből a pénzből csak vasárnap telik dinnyére, szamócára, vagy egyéb drága különlegességre.

- Én pedig kedden is dinnyét akarok enni, - mondta a barna Ella durcásan.

- Jó, hát számítsunk napjára negyven forintot, - válaszolta a szerető apa. - Ez egy hónapra ezerkétszáz forint, három hónapra háromezerhatszáz forint. Minthogy az embernek kávéházra, kirándulásokra, kártyára és ajándékokra is szüksége van, bátran mondhatjuk, hogy ez az összeg fölrúg vagy ötödfélezer forintra. Az összes előirányzás tehát a lakással és utazási költséggel együtt körülbelül hétezer forint, vagy ha jobban tetszik, tizennégyezer korona.

- Igazán, nem nagyon sok, - mondta elgondolkozva a mama, aki lánykorában a málnási bálokba járt és megszokta, hogy az édesapja ezer forintot nyomott éjfél után a cigány kezébe.

A családfő letette a ceruzáját.

- Lássuk már most a mérleg másik serpenyőjét. Adja elő azt az összeget, mely e célra rendelkezésünkre áll.

A feleség kinyitotta a fehérruhás szekrényt, s az abroszok közül egy jókora borítékot vett elő. Mikor a borítékot ünnepélyesen fölszakították, három tízes és két ötös került félénken a nyilvánosságra.

- Mennyi ez? - kérdezte a férj.

- Negyven forint.

- Eszerint mindössze hatezerkilencszáz és hatvan forintra van szükségünk.

- Tavaly mennyi hiányzott, apa? - kérdezte Margit, a kisebbik leány.

- Tavaly? Várj csak, mindjárt megmondom. Tavaly azt az esztelenséget követtük el, hogy olcsóbb fürdőbe mentünk, - lehet, hogy azért vagytok még itthon az édes családi tűzhely mellett, - s így a költség is jóval kevesebb volt. De azért még mindig négyezer és kétszáz forint hiányzott június közepén a végösszegből.

A családfő ismét elővette a ceruzáját s komor arccal számolgatni kezdett az ujság szélén, a lányok pedig, mint akik tökéletesen elvégezték a dolgukat, újra visszaültek a zongora mellé. Jókedvüen tovább próbálgatták az előbbi operettmelódiát, míg szülőik megint hánytorgatni kezdték a fürdőzés lebegő kérdését.

- Hogy áll a fedezettel? - kérdezte az asszony kiváncsian.

- A fedezettel? Hát bizony nem a legjobban, édesem. Várjon csak, azonnal fölolvasom azoknak a nevét a noteszemből, akik még nem szerepelnek a listánkon.

Amíg Komlósi úr - így hívták a derék család támaszát - a jelzett névsort végigolvasta, mi az olvasót megismertethetjük a konduitlistájával. Komlósi Bernát mintegy ötvenötéves öreg úr, aki választékos eleganciával öltözködik, a pantalonjaira még mindig épp oly szigoru gondot fordít, mint huszonötéves korában, háromforintos nyakkendőket visel, s arca, melyet őszbeborult fürtök öveznek, tipusa az úgynevezett becsületbírónak. Valamikor katona volt, de húsz év óta egy kisebb biztosító-társaság tisztviselője. A külsején ez nem igen látszik meg; még mindig azt a benyomást kelti, hogy valami polgári ruhában levő tábornok. A sors, fájdalom, e kitünő férfiút se kíméli meg a hitvány anyagi bajoktól; Komlósi úr, akinek ősi birtokai immár csak a vacsora utáni mesékben szerepelnek, néha csak bizonyos fáradtsággal tud magának megszerezni öt forintot, míg máskor, ha a pénzpiac helyzete föllendül, kosárszám küldi haza a francia pezsgőt szerető és szomjuhozó családjának. Azt lehetne mondani, hogy e tekintélyes agg polgár nem igen ismeri a pénz értékét; a fogadóban, ahol családjával néha-néha vacsorálni szokott, ötven forintot ad a cigánynak, míg másnap kellemetlen diplomáciai tárgyalások játszódnak le otthon a szakácsnő és a készfizetést emlegető mészáros között. Komlósi úrnak bizonyos tekintetben furcsa, de igen érdekes a világnézete: ő a váltóbenyujtást épp oly tisztességes kenyérkeresetnek tartja, mint más a szabóságot vagy a vasútépítést. Ha a váltóját a takarékpénztár eszkomtálja, Komlósi úr, a pénzt a zsebébe gyűrve, bizonyos meggyőződéssel ezt gondolja:

- Szerencsésen megkerestem hát ismét ötszáz forintot.

E kitérés után vegyük föl ismét történetünk elejtett vörös fonalát. Komlósi úr fölolvasta noteszéből a névsort, Komlósiné pedig a jó hitves részvételével kérdezte:

- És kiket fogsz választani közülük?

- Kiket? Ezt még magam sem tudom. A dolog, tudja, bajosabb kissé, mint rendesen, mert a mai pénzviszonyok mellett minden kenyérkereset nehéz. Maga azt nem is képzeli, miken kell átmennie az embernek, amíg a szükséges két aláírást megszerzi. Jó barát ma már nem igen egzisztál; seregszám lézengenek körülöttünk a hitványak, akik még az eféle apró szolgálatot is megtagadják. Akár hiszi, akár nem, az ember öt-hat helyen is kosarat kap.

- Nem írják alá a váltót? - kérdezte az asszony megütődve.

- Nem bizony. És ezer perfid, hazug kifogással hozakodnak elő. Az egyik fogadalmat tett a feleségének, a másik épp a múlt héten fizetett ki egy giróért ötezer forintot, a harmadik készpénzt igér, de a határidő előtt gyáván megszökik. Ugy tesznek, mintha Isten tudja, miféle szivességet tennének azzal, ha a nevüket a váltóra leírják.

- Miért nem üti pofon őket?

- Gondoltam rá, de utóvégre nem üthetek pofon naponként öt-hat embert... Annyi bizonyos, hogy igen sok a közönséges és alávaló fráter...

Az asszony ismét bólintott, s mivel a lefekvés ideje elérkezett, az egész familia nemsokára nyugalomra tért. Komlósi elalvás előtt így szólott:

- Azért holnap estig megszerzem az aláírásokat.

Komlósi úr másnap korábban kelt, mint rendesen, s miután a beafsteaket, tojást, vajas kenyeret és cognacos teát fölreggelizte volna, megindult aláírást szerző kőrútjára. Az asszony és a leányok az előszoba ajtajáig elkísérték és kórusban zengték utána:

- Sok szerencsét!

Délben a családfő kissé komoran tért haza az ebédhez, de azért hozott a lányoknak egy-egy rózsát, az asszonynak pedig (akit a cselédség s a házmesterné méltóságos asszonynak szólított) egy kalarábé nagyságú kantalup-dinnyét, amit négy forintért vásárolt.

- Nehéz a pénzkereset, - mondta lehangoltan, miközben bársonyos házikabátját magára vette. - Az ember még a hivatalos óra után is körömszakadásig dolgozik, anélkül, hogy valami hasznát látná.

- Nem írták alá? - kérdezte Komlósiné megbotránkozva.

- Nem. Pedig három helyen is voltam, a fiákker maga öt forintomba került. Cognaccal és szivarral kínáltak, de mindegyik valami szemtelen kifogással hozakodott elő: az egyik a haldokló apjának igérte meg, hogy sohase fog szerepelni efelé okiraton, a másik bevallotta, hogy maga is kölcsönért fog fordulni a takarékpénztárhoz, a harmadik azt állítja, hogy a felesége válás terhe alatt tiltott meg neki mindenféle aláírást. Pedig mind a háromnak sok birtoka és temérdek készpénze van.

- Miért nem inzultálta őket? Az ilyen gazemberek nem érdemlik meg, hogy kíméletes legyen irántuk...

Komlósi úr délután megint hiába járt s másnap is hiába fiakkerezte végig a fél várost. Harmadnap, vacsora után, újra magára vette a raglánját.

- Hova mégy? - kérdezték a lányok és a méltóságos asszony.

- Ma este van az István-ban a rendes havi vacsoránk. Ott lesz a régi Sörkocsi-társaság, - talán akad köztük néhány becsületes és jóravaló ember...

- Bárcsak ne hiába fáradna, édesem, - mondta gyöngéden a feleség.

Éjfél már jóval elmult, mikor Komlósi úr az István-ból hazatért. Fütyölve lépett be a hálószobába s átkopogtatott a lányok szomszédos szobájába is.

- Kapjatok valamit magatokra és gyertek be. Nagy ujság, gyerekek.

Ella és Margit pár pillanat mulva hálóköntösben ültek az édesanyjuk ágyán, miközben a jó apa örömsugárzó arccal támaszkodott a kályhához.

- Kitaláljátok, mi az ujság?

Komlósiné fölült az ágyában.

- Aláírták? Látom a szemeden, hogy aláírták.

- Csöngessétek föl a szobaleányt és hozassatok be négy csésze teát.

Nemsokára a konyha is talpon volt, a szobaleány álmos szemmel terítette föl a teázó asztalt, s Komlósi papa elmondta, hogy mi történt.

- A vacsora alatt nem szóltam a dologról senkinek, de később, mikor kvaterkázni kezdtünk, odahúzódtam a bánáti Pasich Lázár mellé. A nábobnak szörnyü jókedve szottyant s éjfél felé az egész asztalt telerakatta tokaji borral. Pasich sohase iszik pezsgőt, ők mindig tokaji mellett mulatnak odalenn. Nagyon összebarátkoztunk, s mikor egy darab idő mulva az öreg kiment a friss levegőre, én ügyesen utána lopózkodtam. Odakünn aztán, mikor a sötétben egymás mellett állottunk, megszólítottam:

- Édes öregem, kisegíthetnél a hinárból.

- Mi kell, ugass, - válaszolta barátságosan.

- Ird alá, kérlek alássan, ezt a nyolcezerforintos váltót. Fürdőbe kell utaznom a leányaimmal és amint tudod...

Pasich nagyot kurjantott, s mielőtt a mondatot befejezhettem volna, megcsókolt. Aztán nem nyugodott, amíg belülről gyertyát és tintatartót nem hoztak ki, - s ott künn, a furcsa kis zúgban pingálta alá a nevét a váltóra. Mikor hálálkodtam neki, beütötte a kalapomat...

- És hol vetted a második aláírást? - kérdezte a méltóságos asszony boldogan.

- A másodikat? A Pasich Lázár aláírás után a tüzilegényt vagy a sarki hordárt is elfogadja minden takarékpénztár másodiknak. Az öregnek tizenötezer hold tehermentes földje van a Bánátban...

A lányok örömsikoltással borultak az édesapjuk nyakába, a méltóságos asszony pedig rögtön levonta az esetből a tanulságot.

- Látjátok, hogy a komoly akarat mindig diadalmaskodik! Ha apátok az első akadálytól visszariadt volna, most az egész nyáron idehaza kuksolhatnánk...

Mikor a lányok hajnalfelé lefeküdtek megint, az édesanyjuk átszólt hozzájuk a nyitott ajtón:

- Csak azon imádkozzatok, hogy a jó Isten az apátok drága egészségét megtartsa. Mert olyan ember, aki nála többet dolgoznék a családja érdekében, alig van ezen az egész nagy világon...