A nagyság.

Keresztury atyját még Klasicnak hívták Keresztúron, ahol az öreg a kéményseprői jogot bírta holta napjáig. Elekről, mikor még gimnazista volt, egy rövidlátó rajztanár lelkesedve konstatálta, hogy halála után Rafael mellé fogják helyezni a művészet pantheonjában. Elek tényleg ügyes fiu volt, s tizenkettedik esztendejében zseniális karrikatúrákkal rajzolta tele az iskola falát. Mikor a művészeti akadémiát elvégezte, atyja Münchenbe és Düsseldorfba küldte néhány évre, s a jövőbeli Rafael hosszu időkig ebédelt a piktorokkal és szobrászokkal, akik a német művészvárosokat elözönlik. Hazajövetele után, mikor atyját eltemették, kiderült, hogy az öreg Klasic úgyszólván semmit sem hagyott maga után, s ő ezentúl alig számíthat egyéb kereseti forrásra, mint a saját művészetére és tehetségére.

Az első föllépés kitünően sikerült. A Bálkirálynő - egy ötéves, fehérruhás baba, aki a gyermekbálon egy hétéves tábornokkal táncolja a keringőt - föltünést keltett a Műcsarnok kiállításán, s a lapok biztató reményeket fűztek a fiatal piktor nevéhez. Egy híres képbíráló, akinek szavára sokat adtak a művészvilágban, ötven sort szentelt tárcájában a Bálkirálynő-nek, s ezzel fejezte be a kritikát:

„Ez a kis vörös bunyevác, akárki meglássa, valaha sok dolgot ad még a művészet biografusainak.”

A kis bunyevác eközben önérzetesen szivarozott a Monte-Carlo-kávéházban, s mikor képéért kétezer forintot fizetett a főudvarmesteri hivatal, falun töltött egy egész nyarat, s ideiglenes műtermet rendezett be egy elhagyott vízi-malom padlásán.

A következő évben egy vidám genne-képet festett, ezzel a címmel: „Kérek egy kis tüzet.” A kép csinos volt, de az elismerés kissé lanyha. A lapok fölemlítették a nevét, de jelentékenyebb megjegyzést nem igen fűztek hozzá. A híres képbíráló jóakarattal megjegyezte: „A bunyevác tartja magát.” De a bunyevác nem szivarozott többé oly békésen, s némileg meghasonlott kedéllyel költözött be a baranyamegyei malomba, június első napjaiban.

Hosszu zubbonnyal és széles szalmakalappal kóborolt harmadfél hónapig, csacsin járt a hegyek közé és intim barátságba keveredett a parasztokkal, akik a malom környékét benépesítették. Szeptember elején négyökrös szekéren szállította ki a Szérüs kert-et a vasúthoz, s mikor lesülve, mint egy zuáv-kapitány, egy este betoppant a Monte-Carlo-ba, elégedetten kavargatta a forró grogot, s titokzatosan szólt a fiúkhoz:

- Ezt a nyarat nem adom ötezer forinton alul!...

A Szérüs kert csakugyan pompás kép volt, a július színgazdagsága tarkállott e nagy darab vásznon és a boglyák körül szinte érezte az ember a szénaillatot és a nyár rekkenő melegségét. Néhány szomjas arató zsíros kalapban ült egy rögtönzött leveles színben, ahol Berger Ignác, a falu félbenmaradt bankárja, mérte a törkölyt és a sligovicát...

A képet a harmadik teremben helyezték el a plafond alatt, s Keresztury kijelentette a kávéházban, hogy az intéző körök közönséges templomrablók, akiket Uj-Kaledóniába kellene deportálni, hogy a becsületes emberiség megszabaduljon tőlük. A Szérüs kert-et csakugyan nem vették észre. A látogatók közönyösen haladtak el a kép mellett, az ujságok fanyarul beszéltek róla. A híres képkritikus, akinek gyomorbaja ezidőben krónikussá vált, egy epés tárcában kijelentette, hogy magyar képzőművészetről beszélni egyszerüen gyerekjáték. Miután az összes műveket alaposan tönkretette, a Szérüs kert-nek is szánt kegyesen néhány sort, s a maga különös stilusával egy-két bőven kipontozott, szép mondatban, a szegény bunyevácot is kivégezte. „A bunyevác hanyatlik, - írta, - ezt a csontosarcu, okos embert is inficiálták a modern művészkedés bogarai...”

A nagy képet vissza kellett vinni a műterembe, mert az angol (így hívnak minden képvásárlót) nem jelentkezett. Keresztury anyagi zavarokba került és januárban már kissé megkopott bársony-mellényben itta a pikkolókat a rózsaszínü márványasztal mellett. Később gyakran konferált a fizető-pincérrel és a billiárd mellől gyanus diskurzusok töredékét hallották a híres sarokasztal törzsvendégei...

*

Stock úr, a Monte-Carló ügynöke, aki a képeladásokat épp oly buzgalommal közvetítette, akár a váltó-óvatolások rendezését, egy este lélekszakadva állt meg a kávéház törzsasztala előtt:

- Hallottátok, - szólt, - Al-Mandsid oltárhoz vezet egy orosz hercegnőt...

Kereszturyt Al-Mandsidnak nevezték a kolónián, mert a piktor rajongott az arab hangulatokért. Ha csak tőle függ, állandóan burnuszban sétál az Andrássy-úton és színes turbánt aggat a Monte-Carló új divatu fogasaira...

- Mi történt? - kérdezték Stock urat kíváncsian.

- Al-Mandsid gondolatokba mélyedve sétált a Práter fái között, mikor négy ezüstzablyás, orosz mén robogott el mellette, egy világoskék, à la Daumont-fogatot cipelve a fehér úton. A hintóban egy tüneményes orosz hercegnő ült, aki meglátva Al-Mandsidot, hirtelen megállíttatta kocsiját és így szólott:

- Négy ezüstbányám van az Uralban, birtokaimon háromezer jobbágy dolgozik és Wiesbadenben most építtettem egy mesébe illő nyaralót. De ez mind semmi, ha Ön, szépséges ifju, nem lehet az enyém. Önt keresem kilenc év óta, hogy a Szent-Bazilról nevezett kolostorból a világba léptem. Adja nekem a kezét, ha kérnem szabad...

- Al-Mandsid, - folytatta Stock úr, - fölszállt a hintóba, s az orosz hercegnő egyenesen a pap elé hajtatott, hogy jegyesével együtt kihirdettesse magát. A Néva mellett levő családi kastélyban már építik a diadalkapukat, amelyek alatt az új házasokat fogadják...

- Stock úr, - szólt egy szobrász, - Ön oly romantikussá kezd lenni, mint egy vénülő guvernánt.

Csakhamar kiderült, hogy a Keresztury vőlegénységéről szóló hír nem puszta mese. A festő csakugyan jegyet váltott, de nem a Stock úr orosz hercegnőjével, hanem egy bécsi telefonos kisasszonnyal, akinek nem volt ugyan háromezer jobbágya, de volt harminc forint fizetése és egy sötétzöld garniturája. A harminc forint fizetésről le kellett mondani, de a sötétzöld garniturát magukkal hozták Budapestre, mikor a pap egy őszi napon megáldotta őket...

Kereszturyt egy darabig nem látták a Monte-Carló-ban, a fiatal festő naponként nászútat tett a hidegkúti völgybe, s délelőttönként szorgalmasan dolgozott. Egy kollégája találkozott vele később az Oktogon sarkán, amint karonfogva indult a villamos vasút felé egy fiatal asszonnyal. A festő úgy beszélte, hogy Al-Mandsidné kissé kopott fekete ruhát viselt, s egy kokett kis mantelot-t, melyre pár kinyílt rózsa volt tűzve...

Az őszi kiállítás előtt hirtelen föltünt a bunyevác csontos, vörös arca, s vele egy négyméteres szenzációs vászon: Kinizsi a kenyérmezei csata után. Keresztury egész nap ott ténfergett a Műcsarnokban, nehogy a kép megint rossz helyet kapjon, s szerencsésen kivitte, hogy Kinizsit a nagyteremben helyezzék el. De ez a szerencse, fájdalom, nem sokat használt Kinizsinek, mert a győzhetetlen hőst a kritika egyszerüen agyonverte, a jury pedig, mely az Illésházy-díjjal ez esztendőben éppen történelmi képeket jutalmazott, abszolute nem vette figyelembe a kenyérmezei ütközetet...

A nagy kritikust, akinek gyomorbaja ez időtájt már a legpompásabban kifejlődött kórképek közé tartozott, egyszerüen megurazta Kereszturyt, ami nála a megvetés csalhatatlan jele volt. „Keresztury úr - írta - úgy látszik, azt hiszi, hogy a meszelés is egyike a művészi cselekedeteknek...”

A Szérüs kert-nek társa akadt; Kinizsi-t is visszaszállították a műterembe. Keresztury háromezer forinton kínálta; de háromszázért is alig vette volna meg valaki. Pedig a háromszáz forint is többet ért volna a semminél, mert szegény Al-Mandsidéknál egyszerre csak beütött az inség, és a férjnek néha nem volt ötven krajcárja, hogy a feleségének konyhapénzt adhasson.

A volt telefonos kisasszony folyamodást adott be, hogy Budapesten hivatalt kapjon, de az írást nem intézték el kedvezően. Keresztury még októberben felöltő nélkül járt, s a kávéházból akkor távozott többnyire, mikor a fizető pincér a túlsó sarkon csörgette az aprópénzt. - Szerencsére akadt nehány füszeres és gabonaügynök, aki az arcképét megrendelte, s a szerencsétlen kis Al-Mandsid naphosszat nem festett mást, mint vörös, megfagyott kezeket, és vastag karneolköves gyürüket. Nem zúgolódott, nem panaszkodott, de néha így sóhajtott magában:

- Oh, szent Rubens és Tintoretto, micsoda végzet: naphosszat a Moskovitz és Salzer urak kompakt vonásaival és széles aranyláncával bíbelődni!...

*

Keresztury egy téli este ábrándos hangulatban tért haza és miután a forró levest fölkanalazta, ekként szólott a feleségéhez:

- Pompás volna, szívem, ha a nyáron levihetnélek a vidéki birtokomra... A jószágkormányzóm (aki egyúttal kukoricacsősz) azt írja, hogy a malom födele veszedelmesen pusztul... Le kéne menni a latifundiumra, de fájdalom, nincs útiköltségem...

- Hát ha festenél valamit? - szólt az asszony.

- Ugy van, - mondta Al-Mandsid kenetesen, - homlokon fogom csókoltatni magam az égi asszonnyal.

Megvásárolta hitelbe a festékeket és hozzáfogott az alkotáshoz. Holt volt a régi láng, a régi lelkesedés? A szegény Al-Mandsid annyit sem adott többé a talentumára, mint egy pitykegomb. Ugy szólván nem is gondolkozott a téma fölött, hanem a legelső tárgyat, ami az eszébe ötlött, megcsípte. A képnek ez volt a címe: A döntő pillanat. Két versenyparipa állt ugrásra készen a versenypálya kőfala előtt, a jookey-k föléjök hajolva verték őket. ...Az volt a kérdés, melyik ugorja át előbb az utolsó akadályt, mert a célpont előtt okvetetlenül az fog elhaladni elsőbben.

Úgyszólván alig gondolt valamit az anatomiával, unottan, kedvetlenül mázolta a vásznat reggeltől-estig, színei bágyadtak, banálisak voltak, mint maga az egész téma. De Keresztury így szólott magában:

- Minek erőlködném tovább, ha ugyis hasztalan minden? Végre talán így is akad valami istállótulajdonos, aki nem sajnál érte harmadfélszáz forintot...

A döntő pillanat-ot fölaggatták a plafond alá és a kiállítást megnyitották. A miniszter szép beszédet mondott és a tavaszi napsugár belopózott a nagy terem üvegfedelén. Mindenki boldog és elégedett volt, mert a Firle Walter szenzációs képe magas nivót adott a tavaszi műtárlatnak, melyet ezúttal a belgák és a franciák is sűrűn kerestek föl képeikkel...

Ezekben a napokban történt, hogy Góliáth, a nagy és legyőzhetetlen Góliáth, aki tizenkilencszer jött be elsőnek a csodálatos Cherman alatt, egy tavaszi napon elbukott a vizes árokban és lábát törte. Góliáthot a versenytéren agyonlőtték, Cherman, a jockey, árván maradt. A kontinens összes sportlapjai kiadták a győzhetetlen paripa arcképét, a gróf pedig, Góliáth gazdája, életuntan kóborolt a fővárosban. Egy szobrász ambicióval faragta a Góliáth hasonmását, mely a sövényvölgyi park számára készült, Sylbing pedig, a trainer, gyászfátyolt hordott a cilindere körül. A grófnak, mikor a kiállításon végigment, szemet szúrt valahogy a Döntő pillanat és hirtelen eszébe jutott Góliáth, aki tizenkilencszer vitte diadalra az istálló színeit. A grófnak melankolikus érzelmek lopóztak a szívébe és egy meleg könnyet törült ki a szeméből. A titkárához, aki az oldalán baktatott, így szólott:

- Szegény Góliáth, vajjon gondol-e most is reánk?

- Azt hiszem, igen - rebegte a titkár.

- Ki festette ezt a képet?

A titkár végiglapozta a programot:

- 473. - szólt. - A döntő pillanat, festette Keresztury Elek.

A gróf kissé hátrább ment, hogy a képet jobban szemügyre vehesse.

- Kitünő, - mondta, - micsoda arányok, milyen bámulatos színezés. Nézze csak, az a sötét mén szakasztott a Góliáth...

A nagy képbíráló, aki egy ízben estélyen volt a grófnál, éppen feléjük közeledett. Piszkos volt, mint mindig és apró szemeivel bizalmasan integetett a gróf felé.

- Hej, barátom! - kiáltott a gróf lelkesedve, - mit szól ehhez a darabhoz?

A nagy kritikus, aki kedvében akart járni a grófnak, ravaszul vállat vont.

- Ugyan, - szólt, - hiszen ez egy Keresztury...

- Nos?

- Ezzel minden meg van mondva... Öt év előtt megírtam, hogy a vörös bunyevácé a jövő...

- Ugy-e! - mondta a gróf diadalmasan.

Megbizást adott a titkárának, hogy a képet vegyék meg számára. Négyezer forintig bátran föl lehet menni, sőt ötig is, ha a festő nem adná alább...

A híres képbíráló vasárnapi tárcáját elejétől végig a Döntő pillanat-nak szentelte. „Ime egy kép, - írta, - mely duzzad az egészséges realizmustól. Csupa egészség, csupa szín, csupa élet. Keresztury mától fogva az elsők közt van. Ez a kis csontos ember végre elfoglalta azt a helyet, amely őt kezdettől fogva megilleti.”

A többi ujság még tovább ment a dícséretekben. „A lovak rajza - írták - eléri a Rosa Bonheur színvonalát, s a jockeyk mintha élnének. A Döntő pillanat megdobogtatja az ember szívét, mert szinte érzi a néző a turf izgalmas levegőjét...”

Az illusztrált lapok mindannyian kiadták a Döntő pillanat reprodukcióját és a jury Kereszturynak itélte a nyolcszáz forintos Werner-díjat. Egy műárus ajánlatot tett a kép sokszorosítása érdekében, s két hónap alatt a Döntő pillanat százezer példányban röpködött szét Európa minden részében. A Szemle ez alkalomból fölelevenítette a művész többi képét, s a Szérüs kert Brüsszelben megnyerte az Exposition arany-érmét. Mikor Kinizsit a Salonban kiállították, Sedelmayer bemutatkozott a kis Al-Mandsidnak...

Al-Mandsid ez időben már hegyes szakállt és gyöngyszínü cilindert viselt. Vörös fejét látva, az emberek így szóltak:

- Csodálatos ez a fej, valóságos bronzszobor!..

*

Mikor augusztusban egy napra lementek a vízi malomba, Keresztury álmodozva szólt:

- Lásd, szívem, akkor voltam én igazi művész, mikor ezen a padláson háltam egész nyáron...

És szóba kerülvén a Döntő pillanat, Al-Mandsid szívére tette a kezét és egy szent ember meggyőződésével ismételte:

- Becsületemre, sohasem festettek ennél kontárabb képet, mióta az ecsetet és a festéket föltalálták...

*

És harminc év mulva, ha Al-Mandsid mester egyszer fehér szakállal fog ülni az ő fiatal kollégái közt, alkalmasint így fog szólni, hangjában melankolikus árnyalattal:

- Micsoda idők voltak, gyerekek, mikor én a Döntő pillanat-ot festettem!... Nem ettem, nem ittam, mert mindig ez a kép foglalta el a lelkemet... Hej, fiúk, ha még egyszer érezhetném azt a lelkesedést, amellyel ezt a fiatalkori művemet megalkottam!...