A hozomány.

Tornallyainé húsz év óta özvegy volt és a kis leányát öt éves kora óta egymaga nevelte. Matild ügyes, sőt geniális leány volt, csodálatos könnyüséggel tanult és amikor egy-egy jótékony hangversenyen zongorázott, oly tapsvihar tört ki a vidéki kaszinó oszlopai között, mint egy kisebbnemü földrengés. Ha Tilda szegény leány, alkalmasint ismert művésznő lesz belőle, de így, hogy a szegény Tornallyai több, mint százötvenezer forint, hátrahagyásával hunyta be a szemét, senki sem gondolt arra, hogy a kis leány valaha ilyesmivel keresse meg a kenyerét. A mama, akit az egykori takarmányliferáns egy női kalapüzlet keskeny asztala mellől vezetett az oltár elé, gőgösen húzta félre az ajkát, ha valaki ilyesmit említett előtte:

- No hiszen, szép volna, ha az én Tildám ilyenre szorulna egyszer! Arra várjon csak, aki zongorát akar hallani...

Tilda szépen megnőtt, magas, fess leány lett belőle, de a kisvárosban sem őt, sem az édesanyját nem szerették. És csakugyan van valami az öröklés teóriájában, mert a leányban, a gondos és drága nevelés dacára, még mindig nagyon sok maradt abból a borzas masamód kisasszonyból, akinek az édes mamáját ismerték. Tilda néha meggondolatlanul kimondta, ami a szívét nyomta, illetlenül bizalmas volt az urakkal szemben és oly gyakran sértve érezte magát, mint egy vénülő nevelőnő. Ragyogó szépségében alig volt valami a leányok édes poéziséből és így történt, hogy minden gazdagsága dacára alig jutott néha táncosa a kaszinói bálokban.

Tornallyainé, aki állítólag ismerte a férfiakat, igy szólt olykor a leányához:

- Ne menj férjhez olyanhoz, aki szívesen elvesz, mert az bizonyosan nem lenne szerencse rád...

Minthogy pedig olyanhoz, aki nem akarta elvenni, a szegény Tilda nem mehetett nőül, a mama furfangos gondolkodásának az lett az eredménye, hogy a leány, huszonötéves kora dacára, még mindig egy födél alatt lakott az édesanyjával. Ha néha, a Tilda egy-egy gyerekkori barátnőjének esküvője után, a mama könnyet látott a leánya szemében, idegesen tolta a székeket ide-oda a félhomályos ebédlőben.

- Sohasem lesz jobb dolgod, mint itthon...

És így történt, hogy a Tilda romantikus fejecskéje lassankint egy reális számoló géppé tökéletesült, s a józan leány egy üzletember kutató pillantásával nézte a jelentkező kérőket. Tilda, amíg egy-egy csinos fiatalember elfogultan hallgatta a zongorajátékát, ezt gondolta magában, a gömbölyü puffon ülve:

- Ez az úr nem ér meg ötvenezer forintot, pedig annyi a hozományom...

Augusztus végén, mikor a fürdőből hazajöttek, már odahaza várta őket a Biarritz és társa cég levele. Tornallyainé élénk levelezésben állott a világhírü házasságközvetítő firmával és Tilda néha maga írta a leveleket az édesanyja neveljen. Biarritz úr ezúttal előzékenyen tudatta velük, hogy szeptember elején egy tiszamenti gyógyszerész fog vendégképp beállítani a kis vidéki városba. A személyjogu gyógyszertár évi huszonötezer forintot jövedelmez és maga a tulajdonos alig töltötte be harmincadik esztendejét. Határozottan szerencsés választás lenne, ha a kisasszony tetszéssel fogadná ezt a legújabb pályázót.

- Bizonyosan adós a patikájára! - szólalt meg Tornallyainéban a pesszimista.

Egy vasárnap csakugyan tiszteletét tette a gyógyszertáros. Udvariasan fogadták, de mama és leánya úgy néztek rá, mint egy hétszeres rablógyilkosra. Mindketten egy vakmerő kalandort láttak benne, aki a Tilda ötvenezer forintját akarja. Kedves és derült fiúnak látszott, aki könnyedén csevegett mindenről, de a mama, amíg látszólag figyelmesen hallgatta, ezt gondolta magában:

- Dejszen, beszélhetsz nekem jó ember. Annyit sem adok a szavaidra, mint egy rézkarika. Kellene az ötvenezer forint, de szerencsére itt vagyok én is...

Az ebéd alatt, amikor a vendég kedveskedve dícsérte a Tilda virtouz zongorajátékát, a leány hidegen tépegette a papirmandulák vékony héját.

- És ez mind az ötvenezer forintomért...

Mikor a gyógyszertáros elutazott, Tornallyainé levélben informáltatta magát a vagyoni viszonyai felől. Kiderült, hogy a Biarritz és Tsa cég minden egyes adata igaz, mert a patika tényleg a legjobbak közül való az egész vidéken. Magának a fiatalembernek is van tekintélyes vagyona és a gyógyszertár a saját, kétemeletes házában van elhelyezve.

Minthogy a kérő külseje ellen abszolute nem lehetett kifogást tenni, a mama írt a közvetítő cégnek, hogy a következő héten Budapestre utaznak, s a gyógyszertárost is szívesen látnák ott ugyanakkor.

Együtt vacsoráltak néhányszor, együtt jártak a színházba s ötödnap, amíg Tilda egy nagynénijével a kioszkban járt, ekként szólt a mama a gyógyszertároshoz, a fogadó első emeleti szobájában:

- Nincs kifogásom ön ellen, s ha úgy akarja, nőül veheti a leányomat. De a Tilda hozományát nem adom a kezébe, hanem magam fogom őrizni egy takarékpénztári könyvecskében...

A fiatalember udvariasan hajlongott:

- Oh, az egészen mellékes... Én önmagáért szeretem a kisasszonyt...

Mikor Tilda hazajött, a mama gyorsan elreferálta a történteket.

- Megmondtam, hogy ne számítson a hozományodra...

- Helyes, még csak az kellene, hogy a kezébe adjuk az egész összeget...

Másnap Tilda karonfogva járt a vőlegényével. A gyógyszertáros olykor szerelmesen suttogott valamit a fülébe, de Tilda gyanakodva hallgatta. Milyen távol állt attól, hogy szerelmes legyen! Egyszerüen férjhez akart menni, mert végre is nem maradhatott örökké leány, de mennyire vigyázott, hogy a jelentékeny üzlettel meg ne csalják. A gyógyszertárost, ha látogatóba érkezett a menyasszonyához, úgy fogadták, mint egy prezumtiv váltóhamisítót. A mama figyelve nézte minden mozdulatát és este lefekvés előtt, titokban összesúgott a leányával.

- Láttad, mennyire vizsgálta az ezüstnemüeket? Délután meg kíváncsian tudakozódott a sorsjegyeink és papirjaink felől. Számítja, hányja-veti magában, mennyi vagyonunk lehet körülbelül?

- Ügyelni fogunk, mama.

Óvatosan összebújtak, mint akik egy merész kalandor ellen védekeznek. Mert férjhez menni kell ugyan, de balga volna, aki egy idegen szerencse-vadásznak kiszolgáltatná magát. És mikor a szerelmes gyógyszertáros ellágyulva csókolta a menyasszonya finom kezét, Tilda ezt gondolta magában okosan:

- Mennyire buzgólkodik szegény az ötvenezer forintomért...

Veszedelmes ellenségnek nézték a vőlegényt és a mama néha gyűlöletes pillantásokat vetett rá. De ez nem akadályozta meg a varrónőket, hogy szorgalmas méhekként dolgozzanak a Tilda tündérszép kelengyéjén és az apátplébánost, hogy gyors egymásutánban hirdesse ki a Tilda szerencsés eljegyzését.

Októberben, mikor a templomból hazatértek és Tilda az úti köpönyegét felöltötte, a mama így szólt a vejéhez:

- Nem kap a kezébe semmi pénzt, hanem negyedévenként utólag meg fogom küldeni a kamatokat...

Tilda a vasútnál ezt súgta az édesanyja fülébe:

- Ne félj, vigyázni fogok magamra... A pénz pedig jó kezekben marad nálad...

Tornallyainé harmadnap Salzburgból kapott egy levelezőlapot, melyben Tilda biztosította, hogy jól érzi magát. Negyednap Gmundenből jött egy levél és ebben ez állott:

„Édes, jó anyácskám, mégis meggondoltam azt a dolgot. A pénz jobb helyen lesz nálam, nem akarlak zaklatni ezzel a fölösleges gonddal. Csókollak, Feri is csókoltatja a kezedet.”

Mikor a mama megbotránkozva felelt, Tilda egy hosszu, ideges levelet írt.

„A pénz jog szerint engem illet meg, mint apai örökségemet. Ugyan mit gondolna felőlem, ha ezt a nyomorult összeget sem bíznám rá? Ez az eljárás úgy tünik föl, mintha féltenénk a kezében az ötvenezer forintot. Nem érted, hát nem érted, hogy így nem is léphetnék emelt fővel a szeme elé? Ő a férjem és én megkívánom, hogy éppen úgy becsüld, mint engem...”

Tornallyainé lesujtva szólott:

- Elvette az eszét ennek a szerencsétlen gyermeknek...

De másnap Gmundenbe küldte utánuk a Tilda takarékpénztári könyvecskéjét.