Hétfőtől fogva.

- Minden nő egy-egy megfejthetetlen titok, - szólott Bognár, aki csütörtökönkint, amikor a heti kimenőit élvezte, szokatlanul jókedvü és közlékeny szokott lenni. - Itt van például a feleségem, akiről ugyan senki sem állíthatja, hogy az úgynevezett ideges asszonyok közé tartozik. És mégis: a feleségem múltjában is van egy pont, amit sohasem tudtam megfejteni...

- Mi az? - kérdezték többen a Bognár jogászkollégái közül.

- Mindnyájan emlékeztek még arra a félreértésre, amely egyidőben a házasságunkat megzavarta. Katát ártatlanul gyanusítottam, s ő haragosan tért vissza a mamájához, azzal az eltökélt szándékkal, hogy többé sohasem látjuk egymást. Félévig elválva éltünk, de félév mulva, amikor Katám hűsége felől végképpen meggyőződtem, egy nyári reggel elutaztam érte Aradra. A mama boldogan szorongatta a kezemet, - a mamák nem igen szeretnek az elvált leányaikkal sétálgatni - de Katát még arra sem tudta rávenni, hogy öt percig beszéljen velem. A volt feleségem makacsul elzárkózott a szobájába, s amikor délfelé azt üzentem neki, hogy lelövöm, gúnyosan azt üzente vissza, hogy: tessék. Kata nélkül tértem vissza Budapestre, azzal a szomoru kilátással, hogy a feleségemet mindörökre elvesztettem. Ez vasárnap történt, s másnap, hétfőn este, Kata ötszázszavas táviratban kért bocsánatot a tegnapi viselkedéseért. A telegrammban hálásan emlékezett meg jóságomról, édes, jószívü csacsijának nevezett s kategorikusan megparancsolta, hogy rögtön hozzam vissza Budapestre. Természetesen még aznap éjjel érte mentem s e nap óta úgy élünk, mint a galambok. Miért nem fogadott vasárnap s miért borult kedden a nyakamba? Azt hiszem, nem igen találkozik férfi, aki e rejtélyt megfejteni képes. Én magam is hiába gondolkodtam rajta, - sohasem tudtam elfogadható magyarázatot találni. Kata, akit zaklattam, vegzáltam a magyarázatért, mosolyogva fricskázta meg az orromat.

- Úgy áll a dolog (mondta nevetve, jókedvüen), hogy vasárnap még gyülöltelek, borzongtam tőled, hétfőn pedig egyszerre beléd szerettem. Említenek ilyen eseteket a regényírók...

Hol hát a magyarázat, a titok megfejtése? Ugy gondolom, mindnyájan egyetértetek velem abban, hogy a legjózanabb asszony is titokzatosabb, mint Egyiptom évezredes szfinxei...

A jogtudorok helyeslőleg bólogattak, Bognár pedig a fölfedezők önérzetével foglalta el helyét a tarokkasztalnál. De mivel az olvasók közt olyanok is akadhatnak, akik nem nyugosznak meg az asszonyi lélek rejtelmes voltában, én szívesen megfejtem a nagy titkot, amin Bognár nyolc esztendőn át hiába törte becsületes koponyáját.

*

Bognárné egy jelentéktelen ók miatt hagyta ott a józsefkörúti családi fészket. Bognár, aki oktalanul féltékeny volt a feleségére, egy napon nagyon is megsokalta a szép asszony unokabátyjának látogatásait. A fiatal rokon, akit Fodor Aurélnak hívtak (és aki az Aurél név dacára egy közönséges takarékpénztárnál dolgozott), mindennapos vendég volt a Bognárék házában, s délben, délután, este lekötelező fesztelenséggel csöngetett be a harmademeleti lakásba. Bognár utóbb sötét pillantásokkal mérte végig a csinos unokafivért, majd végül így szólt a feleségéhez:

- Ha ezt a frátert még egyszer itt találom, lehajítom a lépcsőkön.

- Egek, - kiáltott a fiatal asszony csodálkozva, - csak nem vagy féltékeny a legközelebbi rokonomra?

Bognár azonban, aki tudott arra példákat a világtörténetből, hogy a legközelebbi rokonok sincsenek éppen hideg homokkőből faragva, ragaszkodott előbbi kijelentéséhez, s amikor Aurél úr egy homályos délután ismét ott guggolt a felesége puffján, a cselédek előtt megszégyenítő skandalumot rögtönzött. Az asszony keservesen sírt, az úr pedig mindenáron azon volt, hogy a lakás összes ajtait összetörje. Mennydörgés közt vonult el a nyolcadik kerületi klubba, s mikor másnap, kora hajnalban hazatért, csak Marit, a szakácsnét, találta az elhidegült lakásban.

- Mi történt? - kérdezte megdöbbenve.

- A nagysága még az éjjel hazautazott az édes mamájához, - szólott a jó Mari szánakozva.

Bognár szalmaözvegyi életbe kezdett, az asszony pedig újra elfoglalta helyét az ablakfülke dobogóján, a leánykori szobájában. Hogyan történt, hogyan nem, Aurél épp ez időben kapott szabadságot a takarékpénztártól s a derék ifju legelőször is arra gondolt, hogy vidéki rokonait meglátogassa. Attól fogva egy csöndes idill indult meg az aradi lakásban; Aurél egy vidéki gimnazista szelídségével tartotta a legombolyítandó pamutot, s megható szeretettel kísérte szép niéce-ét rendes vacsora előtti sétáira. És a mama, aki Aurélban még mindig az egykori hosszuharisnyás fiúcskát látta, gyöngéden ölelte magához a szakállas legényt, mikor az hízelkedve kezet csókolt neki.

- Az Isten is megáld, - mondta könnyezve, - amiért szegény Katámat megvígasztalod...

Bognár ezalatt szomorúan botorkált a budapesti vendéglőkben és sóhajtozva gondolt a téli estékre, amikor egy pongyolaruhás szép asszony s kedve szerint való vacsora várta otthon a lakályos ebédlőben. Eleintén világos reggel tért haza, de később, megunván a korhelykedést, már tízkor, tizenegykor bezárkózott magános hálószobájába. És mivel sokszor éjfélig vagy kora hajnalig sem tudta lecsukni a szempilláit, nemi egyszer így sóhajtott föl a sötétben:

- Bolondot cselekedtem, hogy így minden ok nélkül földúltam az életemet és a boldogságomat...

Bognár ekkor valami ügyetlen kifogás kapcsán levelet írt Aradra az anyósnak és az öreg asszony, aki mindegyre arra kérte a jó Istent, hogy a házastársakat békítse ki, titokban válaszolt a levelére. Hosszu, nyolcoldalas levelet írt s a levél végén szinte könyörögve fordult elhagyott vejéhez.

- Édes fiam, - írta, - maga okosabb, mint ez a hőbörtös asszony, legyen hát magának esze és tegye jóvá, amit ő oktalanul elrontott. Ne szóljon, ne írjon semmit, hanem üljön föl minél előbb a vasútra, jőjjön ide és pakkolja föl, vigye haza a feleségét. Más házasságokban is vannak félreértések (Istenem, hiszen csak gyarló földi emberek vagyunk mindannyian), de ki látta, hogy ilyen skandalum legyen egy silány asztali pörlekedésből? Jőjjön el, édes fiam és legyen esze; ha már a rossz feleségeért nem, legalább én érettem, aki mostan is csak úgy szeretem magát, mint a tulajdon gyermekemet...

Bognár könnyezve olvasta végig a hosszu levelet (a felesége szerelmi vallomásait aligha olvasta valaha ilyen epekedve) s hamarosan leutazott Aradra. Fájdalom, épp ebben az időben történt, hogy az Aurél egy hivataltársa bevonult a nyitrai gyakorlatokra s a szegény fiút hirtelen hazatelegrafálták. A jó unokatestvérek könnyezve búcsuztak el egymástól a Kata udvari szobájában s a fiatal asszony jó tíz percig sírt az unokabátyja vállára dőlve. Oly keservesen sírt, hogy Aurél utóbb gyöngéden vígasztalni kezdte:

- Ne légy gyermek, - mondta meghatva, - hiszen szombaton este, vagy vasárnap reggel itt leszek... És - folytatta melankólikus mosollyal - mindeddig nem is igen adtál okot arra, hogy az együttlétet óhajtsuk...

Kata fölemelte könnyben úszó szemét és hosszasan, melegen nézett az unokabátyja szemébe. És ekkor a szerelmes asszonyok mindent sejtető, puha hangján susogta:

- Jőjj vissza és vasárnap délután elmegyek hozzád...

Aurél boldogan elutazott, Bognár pedig vasárnap reggel váratlanul megérkezett Aradra. De Kata, amikor az ura megérkezése felől hírt hallott, idegesen ugrott föl íróasztala mellől.

- Te hívtad ide? - kérdezte az édesanyját remegve.

- Mi jut eszedbe? Magától jött, mert még mindig oly szerelmes beléd, mint valaha...

A szép asszony haragosan harapdálta egy darabig az ajkát, majd félelmetes szilárdsággal így szólott:

- Akár magától jött, akár te hívtad, nem ajánlom neki, hogy a szobámba tolakodjék...

Bognár egész délelőtt ott kuksolt az öreg asszony ebédlőjében, Kata pedig sötét daccal zárta magára a szobája ajtaját. Mikor az édesanyja délfelé bekopogtatott hozzá, a fiatal asszony ridegen szólt ki rejtekéből:

- Itt van még?

- Itt van és sírva akar tőled bocsánatot kérni...

Kata semmit sem felelt, Bognár pedig az öreg asszony hangos kétségbeesése között utazott vissza a legközelebbi vonattal. Mersichné sírva költötte el az ebédet (milyen kár volt a kitünő csigatésztás levesért!), míg a leánya sápadtan lapozgatott Beniczky-Bajza Lenke egy regényében. Kata délután hirtelen fölöltözködött és csak későn, vacsora táján tért vissza a homályosuló lakásába.

- Még haragszol? - kérdezte az édesanyját hízelkedve.

- Gyermekem, te még a sírba fogsz vinni! - mondta Mersichné szomoruan.

Kata zokogva borult az édes mamája vállára és forró arcát gyerekes érzékenységgel rejtette el az öreg asszony kendői közé.

- Ha alkarod, - susogta édeskedve, - hát kibékülök az elhagyott urammal... de csak holnaptól... csak hétfőtől fogva... mert sohasem kezdtem semmihez hétköznapon. ...Mikor kisleány koromban elhatároztam, hogy korán kelek, mindig hétfőn keltem föl legelőször öt órakor... és hétfőn kezdtem meg a gazdálkodást is, mikor a nászútról hazatértünk... Ezért nem fogadtam ma délelőtt az uramat... De ha te igazán úgy akarod anyucikám... hát holnap akár telegrafálok neki, hogy jőjjön értem...

Kata igen komolyan mondta ezt és titokban még így szólott a lelke mélyén:

- Hétfőtől fogva korrekt és becsületes asszony leszek...

Mersichné boldogan ölelte meg a leányát, Kata pedig másnap hosszu táviratot intézett az elbúsult Bognárhoz. Mikor Bognár kedden reggel csakugyan megérkezett, a fiatalasszony tréfásan megfenyegette.

- Rossz ember, - mondta, - remélem, hogy többé nem féltékenykedik a legközelebbi rokonomra...

*

- Szóval, - kiáltott föl Bognár reggel felé, mikor a visszavonhatatlanul utolsó partiet is leosztották, - én csak azt mondom, fiúk, hogy a legbecsületesebb asszony is titokzatosabb az egyiptomi szfinxeknél...