A téli fürdőben.

A téli fürdőhelyen, ahol az öreg Paloznaky Mihály a csúf időjárás ellen menedéket keresett, karácsony felé nagy szenzáció támadt: a vendégek egy reggel észrevették, hogy a bezárt Izabella-nyaraló körül egész sereg munkás dolgozik, az ablakokat súrolják, a déli növényeket művésziesen csoportosítják, s a kandeláberek alatt a hatalmas márványlépcsőket nehéz, bolyhos szőnyeggel vonják be. A kérdezősködésre kiderült, hogy december végén Emma vesztfáli hercegnő egész kíséretével a fürdőbe jön, s körülbelül hat hetet tölt itt a gyerekeivel és az udvartartásával. Paloznaky Mihály délelőtt a térzenénél hallotta az ujságot, mely úgy látszik, nagyon megdöbbentette. Tünődve állt meg néhány pillanatig a zenekari pavillon mellett, miközben hangtalanul így szólott magában:

- Most aztán tudni kéne, hogy mit csináljon az ember!

Mit érdekelte Paloznaky Mihályt, a papod-vármegyei főispánt, a vesztfáli hercegnő megérkezése? Sokkal többet, mint ezek a körülötte sétáló nagyvárosiak hitték volna. A cilinderes, feltünően szép öreg ember valamikor fiatalkorában meghitt ismerőse volt a hercegnőnek, sőt talán több is valamivel, mint az ismerőse. Akkoriban történt ez, amikor a fiatal Paloznaky, az egyetemi éveit elvégezve, egy napon arra a lépésre szánta el magát, hogy híres földijét, a nagy minisztert fölkeresse, s tőle - holmi szegről-végről való atyafiság révén is - protekciót kérjen. A kegyelmes úr, véletlen jókedvében, szívesen fogadta az ifju embert, sokáig elbeszélgetett veje, hogy a jellemét, és a gondolkodását kiismerje, aztán egyszerü arccal így szólt hozzá:

- Majd megpróbálom, hátha tehetnék valamit kegyedért... A piemonti nagyherceg, aki - mint tudja - a hetvenes években egy alföldi garnizonban szolgált, magyar tanítót keres a kis leánya, Emma hercegnő őfensége mellé... Hozzánk fordult, a minisztériumba, hogy ajánljunk neki valakit...

Vagy tíz nappal később Paloznaky hivatalos levelet kapott a minisztériumból, melyben arról értesítették, hogy a piemonti nagyherceg őt nevezte ki tanítónak Emma hercegnő mellé. Egyúttal fölhívták, hogy két héten belül jelentkezzék a rohtmühleni kastélyban Severin bárónál, a nagyherceg udvarmesterénél, aki a többiről majd élőszóval tudósítja...

Az az ötlet, hogy a nagyhírü minisztert fölkeresse, egész életére boldoggá tette a fiatal jogtudóst. A kis rohtmühleni állomáson nagyhercegi fogat várta, s Severin báró, akinek átöltözködése után rögtön bemutatkozott, nagyúri bőkezüséggel állapította meg a jövendőbeli magyar tanító tiszteletdíját. A kastély balszárnyában kapott lakást, a torony alatt, ahonnan gyönyörü kilátás nyílt a buschdorfi Kogel hósipkás ormára. Paloznaky Mihály megérkezése után jó darabig megilletődött arccal sétálgatott föl meg alá az ódon bútorok között s a csöngetyűre pillantva, melynek drótjai a harisnyás komornyikok szobáiba vezettek, dagadó kebellel így szólott magában:

- Tavaly, mikor két hónapon át nem volt annyi pénzem, hogy főtt vacsorát egyek, ki hitte volna, hogy nemsokára vérbeli hercegnőkkel fogok ülni ugyanegy asztal mellett?

Másnap délben bemutatták a nagyhercegnek, egy szemüveges, jóképü tábornoknak, akiből most ugyancsak nem lehetett volna már kinézni a snájdig, cigányokkal mulató és asszonyoknak udvarló huszárt... a szalónkatonából kuszált szakállas öreg úr lett, aki azonban még mindig csillogó szemmel tudakozódott a jászmihályi ujságok után...

Paloznakyt kissé kioktatták az udvari etikett felől, aztán -, harmad- vagy negyednap - bemutatták Emma hercegnőnek, a tanítványának. Az első találkozás a vörös szalonban történt, egy nagyon sovány, de barátságos hölgy, Meerhäns grófnő, a kis princessz udvarmesternőjének jelenlétében. A magyar fiu, aki eddig jóformán a családja nőtagjain kívül csupán egy-két kacér kis varróleányt ismert a gyöngébb nem képviselői közül, meglehetősen tágra nyitotta a szemét, mikor bájos tanítványával először találkozott. ...A hercegnő édes, tizenötesztendős baba volt, aki csillogó egérszemét kíváncsian függesztette a fiatalemberre...Paloznaky szertartásosan meghajolt, aztán dobogó szívvel leült, hogy az óráját megkezdje...

Két-három hónapig semmi nevezetes esemény nem történt (hacsak az nem, hogy Emma hercegnő nagyszerüen haladt), de egy téli alkonyaton Paloznaky lángoló pillantással szaladt föl óra után a tornyába... Jó kétóra hosszat száguldott föl s alá a szobában, aztán kimerülten, káprázó szemmel így szólott:

- A mai napon belekerültem a világtörténelembe!...

Mit értett e rejtélyes fölkiáltás alatt? Maga sem tudta egészen tisztán. Csak annyit tudott, hogy valami rendkívüli, valami hallatlan, valami sohasem álmodott esemény történt vele: Emma hercegnő, amíg a rendhagyó igék törvényeit magyarázta neki, konokul, szünet nélkül a szemébe mosolygott... Meerhäns grófnő, aki háttal ült hozzájuk, s valami regényt olvasott, nem látta, hogy mi történik körülötte, a kis fenség pedig szemmelláthatólag gyönyörködött a tanítója zavarában... Sőt Paloznakynak úgy tetszett, hogy amikor óra végeztével etikettesen meghajol előtte, a hercegnő pajkosan elfintorította az orrát... Mi történt vele, hogy ilyen különösen viselkedett?... A fiatalember égő arccal rohant haza, s amíg a föntebb idézett konkluzióig eljutott, szinte fuldokolva a boldogságtól, ezt gondolta:

- Bizonyos, hogy tetszem neki, hogy szerelmes belém, mert másképp csak nem feledkeznék meg ennyire minden illendőségről... Nagy egek, mi fog történni, ha egyszer kijelenti, hogy hozzám akar jönni feleségül...

Másnap, harmadnap megismétlődött a jelenet, s ettől fogva, ha Meerhäns grófnő regényt olvasott, s nem figyelt az előadásra, a kis fenség gamin módra mosolyogva hallgatta mindig a kiegészítőkről vagy az állapot-határozókról szóló magyarázatokat... Paloznaky irulva-pirulva feszengett a székén, néha pedig hirtelenül megakadt az előadásban. ...És otthon, a toronyszoba csöndjében, titokzatos, meglehetősen érthetetlen leveleket írt id. Paloznaky Mihály úrnak, a vén káptalani jószágigazgató úrnak. „Kedves bátyám, - írta remegő kézzel, - mit tudhatjuk mi, gyarló emberek, hogy a gondviselésnek miféle tervei vannak velünk? Ha a sors azt mérte ki ránk, hogy a világtörténelem lapjaira kerüljünk, hát akkor, ha nem is akarjuk, dolgot adunk a szép istenasszonynak, aki a kiváló eseményeket följegyzi...”

A vörös szalon naiv kis regénye megkapó akkorddal végződött: egy ibolyaillatos tavaszi napon Emma hercegnő piruló arccal jött a rendes leckeórára s mosolygás nélkül, ünnepi csendben hallgatta azokat az érdekes intimitásokat, melyeket tanítója az úgynevezett közbevetett mondatokról közölt vele. Óra végén, mikor Paloznaky a gyakorló füzetet átnézte, a szeme egy különös mondaton akadt meg; a füzet alján ugyanis, a Kölcsey-vers alatt, vékonyka betűkkel ez állott: „Gondoljon rám, én is gondolni fogok önre.” Emma hercegnő, mikor Paloznaky a feladatot átnézte, merően, majdnem könybelábbadó szemmel fordította feléje a pillantását... Aztán fölkelt, könnyü léptekkel visszavonult a belső termekbe, s a tanító remegő térdekkel nézett utána az összehajló portiére mögé.

Még aznap este megtudta, hogy mi történt: a rohtmühleni kastélyba tegnap este kérő érkezett: Albert, vesztfáli herceg, a kis uralkodóház elsőszülöttje, egy huszonkétéves fiatal hadnagy, akit a családi politika az Emma hercegnő férjéül rendelt. Másnap Severin báró tudatta vele, hogy a magyar órákat beszüntetik és egyuttal a nagyherceg legfelsőbb megelégedését is közölte vele... És Paloznaky, zsebében meglehetős összeg pénzzel, nyakkendőjében pedig egy gyémántos tűvel, melyben a piemonti ház címere ragyogott, kihajtatott a rohtmühleni vasúti állomásra... A hercegnő menyasszonyságáról csak akkor tudta meg a részleteket, mikor harmadnap az ujságot elolvasta...

Több mint harminc év múlt el a szomoru nap óta, az egykori nevelő csinos karriert futott be, - hat évi képviselőség után főispán lett, - de a kis hercegnőjét, meg a rohtmühleni kastélyt nem felejtette el... Akárhányszor megtörtént, hogy meseszerü hallucináció fogta el: úgy képzelte, hogy ugyanazt a Jensen-etüdöt hallja, amelyik délelőtti sétái közben a sárga kastélyból a park fái közé suhant s néha látni vélte a hófehér sipkát is, mely a buschdorfi Kogel meredek ormán ült. ...És a kopaszodó ember ellágyuló szívvel sóhajtotta:

- Vajjon mi lett a kicsike hercegnőből?... Gondol-e még rám, mint ahogy én szüntelenül ő reá gondolok? És rám ismerne-e vajjon, ha mégegyszer összetalálkoznánk egymással?

Amikor a téli fürdőben a vesztfáli hercegnő érkezésének híre futott, az öreg Paloznaky dobogó szívvel állt meg a zenekari pavillon előtt... Oly furcsán nézett maga elé, hogy az érdemrendes karmester csodálkozva rajtafelejtette a pillantását...

Két nappal utóbb az Izabella-nyaralóra kitűzték a vesztfáli lobogót, s a csinos vászonernyő körül, mely a verandát a tengerparti napsugártól védte, naphosszat kíváncsi fürdővendégek lebzseltek... Jó ideig nem láttak mást, mint néhány sürgölődő komornyikot, de vasárnap délelőtt mise után, végre kinyiltak az ebédlőbe vezető üvegajtó szárnyai s egy hófehér haju, de még mindig rózsás arcu dáma foglalt helyet az egyik pirosra festett kerti széken... A vesztfáli hercegnő volt, aki angol regényével a kezében nézegette az ultramarinkék öblöt és a leborított szárnyu kuttereket...

A félóra alatt, míg a hercegnő a verandán ült, a térzenét nem hallgatta más, mint a bonneok és a gyerekek, mert a fürdőközönség kíváncsi rajokban tolongott az Izabella-nyaraló rács-kerítése előtt... Szép lipótvárosi asszonyok, csipkés reggeli ruhájukban, babys, vörös szallagos kalappal a fejükön, elragadtatva súgták az udvarlóiknak:

- Milyen bájos még, pedig a legidősebb lánya nyolc évvel ezelőtt ment férjhez a ruméliai herceghez... Erről ugyan senki sem hinné el, hogy többszörösen nagymama...

Álmodozó bakfislányok az izgalomtól elhalványodva nézték, mikor két komornyik a hercegnő elé állította a kis ezüstveretü asztalt, s egy nagy tablettán fölszolgálta a villásreggelit: két szelet rózsaszínü sonkát, egy lágy tojást és egy pohárka aranyként csillogó tokaji bort...

Egy kékszemü kisasszony, egyébként félmilliónyi hozomány birtokosnője, szinte megindulva szólott az angol nőjéhez:

- Nézze, milyen édes, amikor eszik... Jé, csak annyit hörpint a borból, akár egy kanári madárka...

Paloznaky, aki félrevonulva cigarettázott a pálmák alatt, sokáig nem tudta, hogy mit tegyen? Vajjon illő volna, hogy ő is a sokaság közé vegyüljön? Mit fog szólni a kis tanítványa, ha meglátja? Néhány percig óvatosan a villa felé kémlelődött, miközben álmodozva így szólt magában:

- Istenem, ha ezek tudnák, hogy mi történt köztünk valaha? És vajjon mit szólna a fehérhaju fenséges asszony, ha azt a régi gyakorló füzetet a szeme elé tartanám?

Az öreg ember sokáig töpreng, habozik, amíg végre elszánja magát, hogy a tettek mezejére fog lépni... A zsebtükréből gondosan megigazítja a bajuszát, a felöltője gallérját kisimítja, a szürke cilindert kissé lejebb húzza a homlokán, aztán merev, katonás léptekkel indul meg az Izabella-nyaraló felé... A szíve dobog, a szeme előtt fénycsíkok reszketnek s úgy rémlik neki, mintha a tengeren égő, aranyos szikrák táncolnának.... De Paloznaky kihúzza magát és tovább megy... Már ott halad a rácskerítés mellett, egészen közel a verandához, oly közel, hogy a többi közönség szinte aggódva néz rá.... Paloznaky azonban se nem lát, se nem hall... Egyszerre csak a fülébe hangzik megint a régi Jensen-etüd s a fák közül kibukkannak a rohtmühleni kastély sárga falai...

Az öreg ember úgy érzi, hogy egyszerre fiatallá lesz újra, hogy ott ül, mint régente, a vörös szalonban, miközben egy bájos leány gamin módra reája mosolyog... De a mosoly eltünik az arcáról, a szeme könnybe lábbad, s elérzékenyült pillantással súgja neki: Gondoljon rám... Paloznaky behunyja szemét, s mire fölnyitja, megint ott áll öt lépésnyire a hercegnőtől, aki aranyvillácskájával még mindig a sonkaszelettel bíbelődik...

Paloznaky nagyot lélegzik, aztán a nyaraló felé fordul... És mint a katona, aki uralkodójával szemben áll, mereven kiegyenesíti a derekát... Egy percig mozdulatlanul áll, aztán épp úgy meghajol, mint valaha régen, a rohtmühleni kastély vörös termében s gyöngyszínü cilinderét lassan félkörben emeli meg a bámuló hercegnő előtt...

A hercegnő láthatólag megijed, annyira megijed, hogy a villát is leejti a kezéből. Aztán súg valamit az udvarhölgyének, aki viszont a szoborként álló komornyiknak int... A komornyik eltűnik a szárnyas ajtó mögött.

Az öreg ember mindebből semmit sem lát, mert ő mereven, katonás léptekkel tovább siet. Ugy képzeli, hogy a hercegnő kipirult, amikor meglátta, hogy a sokaság bámulva néz itt össze...

Emelt fővel, dobogó szívvel megy tovább, s szinte valami mély álomból riad föl, amikor a fotografus filagóriája mellett elhaladva, egy siető ember kiáltása hallatszik a fülébe:

- Hé, uram, álljon csak meg...

Egy kopott gérokkos, vörös nyakkendős fiatalember közeledik feléje, aki már messziről integet:

- Kérem, uram...

- Mi tetszik? - szól a főispán megbotránkozva.

- Bocsánat, én Türk, bécsi detektiv vagyok...

- És mit kíván tőlem?

- Arra kérem, hogy a jövőben ne méltóztassék oly közel jönni a nyaralóhoz, mikor a fenséges asszony a verandán ül... Ő fensége nem zárkózik el a közönségtől, de kellemetlen neki, ha föltünően zavarják...

A detektiv köszön és visszafelé indul. Paloznaky lassu léptekkel tovább megy. Ugy rémlik neki, hogy egy gyönyörü, harminc esztendős álomból egyszerre fölébredt a valóságra...