Mese két doktorról.

I.

Koppány doktort, aki két éven át asszistenskedett az egyetem belgyógyászati klinikáján, professzora jóvoltából ritka szerencse érte: huszonnyolcéves korában megkapta a magántanári képesítést. A fiatalember, aki valóságos gigerli volt a komoly orvostudomány művelői között, azzal ünnepelte meg a kinevezést, hogy hosszabb külföldi tanulmányútra indult, ügyesen fölhasználva néhány futólagos báli ismeretséget arra, hogy utazása az ujságok személyi hírei közt is megjelenjék. Már sorra járta a német és francia egyetemeket, amikor május elején Brüsszelbe került, s egy tavaszi napon abba a kicsike határszéli faluba is kirándult, ahol a belga doktorok, negyedszázaddal ezelőtt, Európa leghíresebb angolkóros-szanatóriumát megalapították.

A jó Isten tudja, mi történt ekkor Koppány doktorral, annyi tény, hogy az élelmes ifju nagy érdeklődéssel járta végig az intézet helyiségeit, hosszasan konferált a vezető orvosokkal, sőt azokba a komoly könyvekbe is betekintett, amelyek a szanatórium megalapítójáról tartalmaztak megbízható adatokat.

- Tehát csupa szegény gyermek van az intézetben? - kérdezte a fiatal professzor az igazgatótól, amikor a kertet, a lakószobákat s a tiszta ispotályt megtekintette.

- Igenis, kolléga úr, csupa földhözragadt szegény család csemetéi... Mert a gazdag gyermek nem szorul a szanatórium jótéteményére; de a szegény bizony elpusztul, ha a gondos ápolást megvonjuk tőle... Ezért gondoskodott a belga társadalom egy jó és ingyenes intézetről...

Koppány doktor félnapig jegyezgetett a noteszében, este pedig, amikor a falusi fogadóban nyugalomra tért, halkan így szólott magában:

- Heuréka!

Mit értett e különös kifejezés alatt? Vajjon mit talált meg a szerencsétlen kicsikék között, hazájától sok száz és száz kilométernyire? Ő, aki boldogan húzta magára a paplant, bizonyára nem felelt volna e kérdésekre, de mi, akiket semmiféle diszkréció nem kötelez, bízvást elárulhatjuk a nagy titkot: Koppány doktor e pillanatban világosan maga előtt látta a fényes karriért, melyről nyomorgó egyetemi tanulmányai közben annyi éjszakán át álmodozott. A görög kiáltás, elemeire szétbontva, körülbelül ezt jelentette: három- vagy négyezer forintig fix jövedelem, pompás lakás, kitünő magánpraxis, tekintélyes rang és - mindezeknek kifolyásaképp - egy százezer forintos partie, a gazdag házasságok mindennemü előnyeivel. Aki előtt a logikai kapcsolat nem látszik eléggé világosnak, azt elbeszélői hatalmunknál fogva ezennel tanujává tesszük annak a csöndes monológnak, melyet Koppány doktor, a gyertya elfúvása után, a fogadói-szobában önmagával folytatott:

- Az orvos helyzete bizonyára nem tréfadolog, - mondta s úgy gondolta a fiatal professzor. - A konkurrencia immár ezen a téren is oly nagy, hogy még jó, ha az embernek szivarravaló jut a praxisából. Mi lenne az én sorsom, amikor a hazámba visszatérek? Tegyük föl a legkedvezőbb esetet: kétezer forint évi jövedelem, egy ármádia ingyen beteg, sőt talán egy-két fölolvasás is az akadémia kistermében, melyet az öreg urak bóbiskolva hallgatnak végig. Uj fölfedezések? No iszen! A tudomány épp arra vár, hogy néhány koplaló magyar doktor nyissa ki a jól elzárt lakatokat. Az utolsó fejezet mindig csak az marad, hogy az ember hitvány húszezer forintért eladja magát: ez ugyanis a maximális hozomány, amit a magunk fajtabeli szegény fickó megkaparítani képes. A húszezer forintból tízezret megemészt az obligó és a berendezkedés, a másik tízezer pedig nem hoz többet évenkint nyomorult négyszáz pengőnél. Vigye el az ördög az ilyen aranyfüstös szegénységet! Akár rögtön befűthetnék a diplomámmal, ha szerencsére...

Koppány doktor itt mosolyogva a másik oldalára fordult, aztán így folytatta hangtalan monológját:

- Ha szerencsére egy kis invenció és élelmesség is nem szorult volna belénk a haszontalan tudomány mellé. Ebbe az ispotályba a jó csillagom vezérelt, ugyanaz a jó csillag, aki nem engedte meg, hogy diákkoromban éhen vesszek... Mert azzal már talán az öreg Galénus is tisztában volt, hogy az orvosban egy morzsányi emberismeret többet ér egy garmadányi tudománynál. Az ügyes orvos tehát nem új fölfedezésekre törekszik, hanem új és hangzatos intézményeket létesít. Mire volna jó az úgynevezett emberbaráti érzés, ha arra nem, hogy a szegény doktor karriért csináljon? A fődolog, hogy valami új ideát találjunk, amely az emberszeretet ügyét előbbre vigye. A nyomorgó gyermeket mindenki sajnálja: és én a világ legügyetlenebb frátere volnék, ha az érző szíveket a szent cél érdekében nem tudnám rövid idő alatt mozgósítani. A jó főpapok, az érzékeny mágnásasszonyok épp úgy sorompóba állanak, mint a rokonszenves polgári osztály, ha a szegény kicsikéknek szomoru sorsát lefestem előttük. Ki nem vadászik egy rendjelre vagy egy díszes pozicióra? Ki nem akarja, hogy az ujságokban szerepeljen? És ki idegenkedik attól, hogy nagybecsü arcvonásai a képes lapok hasábjain megjelenjenek?

Koppány doktor ekkor a fal felé fordult és rövid öt perc mulva békésen elaludt. De mielőtt a szemét végképp lehunyta volna, előbb elégülten így szólott magában:

- Mához egy évre én leszek az igazgatója a budapesti angolkórosok szanatóriumának...