III.

Mikor Koppány doktor hat hónappal később megrakott méhként visszaérkezett a hazájába, a pozsonyi állomáson hangosan elkáromkodta magát. Az első magyar lapban ugyanis, mely a perronon a kezébe került, részletes kimutatást olvasott a fejedelmi adományokról, melyek az angolkórosok szanatóriuma javára befolytak. A kimutatás alá ez a név volt írva: Dr. Karakó Henrik, ügyvezető titkár.

- A gazember ellopta az ötletemet! - kiáltott föl a szegény tanár megbotránkozva.

A kupéban, mikor az ujságot nagy figyelemmel végigolvasta, csakhamar megtudta a többi részletet is: a szemérmetlen kolléga lelkes cikkekkel árasztotta el a népszerü napilapokat, s szerencsésen megcsípett két nagy embert is, akik a titkos tanácsosi méltóságra pályáztak. Az egyik az öreg Mező püspök volt, aki a közügyekkel többet foglalkozott, mint az egyháza dolgaival, a másik a fiatal Vilnyai báró, akit mindig bántott, hogy az inasai egyszerüen csak méltóságos úr-nak szólítják. A két notabilitás köré egész gárdája sorakozott a közélet bajnokainak...

Koppány doktor egy pillantást vetett az adakozások végösszegére: a befolyt pénzek már jóval meghaladták a százezer koronát. A jó Isten tudja, hogy mi történt ekkor a lelkes tudós szívében: Koppány ahelyett, hogy örömkönnyekre fakadt volna, dühösen megmarkolta a kupé bőrvánkosát. Ezt mondta:

- Ha belehalok is, de tönkreteszem azt a svihákot!

A tisztelt olvasó, aki föntebb tanúja volt a Koppány doktor éjjeli monológjának, bizonyára csudálkozva veszi tudomásul, hogy a fiatal tanár mérges cikket írt a szanatórium ellen egy orvosi hetilapba. Ezt írta: „Mi célja annak, hogy az angolkóros gyermekek számára drága pénzen ispotályt alapítunk? A gazdagok nem szorulnak a jótékony emberek filléreire, a szegények pedig, Istennek hála, még nem ismerik ezt az importált nyavalyát. Bár lelencházunk volna elegendő; hiszen évenkint harmincezer kis gyermek pusztul el a társadalom hanyagsága által.”

Karakó doktor finom gúnnyal válaszolt a kartársa támadására, Koppány doktor pedig ironikus cikkben ismertette a belgiumi szanatóriumot. A polémiát utóbb váratlanul megszakította az ujságok egy terjedelmes tudósítása: egy másik püspök - aki nemsokára meg fogja kapni a bíbornoki kalapot - jólelküleg élére állott annak a lelencházi mozgalomnak, amelyet Koppány doktor megindított. És mivel a püspök jótékony és liberális férfiu hírében állott, a legtekintélyesebb börzelap gyönyörü vezércikkben ajánlotta a szép eszmét az emberbarátok figyelmébe. Igy történt, hogy a szanatórium bokréta-ünnepén a lelencházalap is százezer koronával rendelkezett, s a miniszter, aki az ünnepről egyenesen a főrendiházba hajtatott, így szólott a reménybeli eminenciás úrhoz:

- Ugy hallom, hogy az excellenciád fölavató beszédében is lesz módunkban nemsokára gyönyörködni...

Mikor a két doktor az orvosegyesület évi közgyülésén kora tavasszal véletlenül összetalálkozott, mindenik nyájas és udvarias szavakban tudakozódott az ő kedves kartársa egészsége felől. Hosszabb ideig jóizüen elbeszélgettek, és később mindketten ezt mormolták:

- Remélem, hogy megpukkad az a szédelgő!

Reményük - hála az egeknek - nem teljesült be: Karakó doktor az angolkórosok ügyvezető titkára lett (3200 forint és lakás), Koppány doktor pedig igazgatói minőségben állott az új lelencház élére (4000 forint és szabad lakás).