IV.

Engedjék meg önök, hogy a negyvenes évek divata szerint egy mesével fejezzem be ezt az unalmas történetet.

Két csillogószárnyu angyal - a jótékonyság és a kétkedés nemtője - holdfényes éjszakán végigröpült az alvó város fölött. A fehér fény elöntötte a szunnyadó házakat és a két angyal megpihent a templom tornyán, melyet néma és kipusztult utcák uraltak.

- Vajjon ki lakhatik ebben az ujdonatúj házban? - kérdezte hangtalanul a kétkedés nemtője.

A jótékonyság angyala kiterjesztette a szárnyait, mintha az alvó házat csöndben megáldaná.

- Nézz le és meglátod, hogy mi történik ott? - susogta aztán mosolyogva a társának.

A kétkedés angyala egy pillantást vetett a háztetőre (az angyalok tudvalevőleg a bádogtetőn is átlátnak) s a szeméből a megindulás könnyei hullottak: az ujdonatúj házban hatvan kicsike pólyás ember aludt hófehér ágyacskájában. Sovány, vérszegény babák, akiket az árokból, a kapualjakból szedtek föl, szívtelen és gonosz anyák kicsikéi, akik egy bűnös óra emlékéből születtek... Jóízüen, kéjesen pihegtek, míg a tiszta szobákban néhány fehérfőkötős apáca virrasztott a tejüveges lámpa alatt.

- Nos, mit szólsz ehhez a látványhoz? - kérdezte a jótékonyság angyala.

A kétkedés nemtője fölszárította a könnyeit.

- Mit szólok? Azt mondom, hogy ez a jótékonykodás is hazugság. A kegyes alapítók annyit se törődnek a szegény babákkal, mint azzal, hogy a fekete kávéjuk forró legyen. A pénzt csak azért adták, hogy az ujságba kerüljenek, ami pedig a két doktort illeti, hát igazán jobb, ha nem beszélünk róluk...

- Azt akarod mondani, hogy üreslelkü stréberek? - vágott közbe szelíden a jótékonyság angyala.

És mikor komoly társa igenlőleg bólintott, a jó angyal melegen folytatta:

- A stréberekre épp oly szükség van a gyarló világon, mint az esőre, a napfényre, vagy a viharok erejére. A Gondviselés azért teremtette a szerelmet, hogy az emberiség ki ne haljon, s a strébereket, hogy a betegek és szenvedők el ne pusztuljanak. Ha stréber nem volna, minden árva az útszélen fagyna meg, minden beteg a szalmán adná ki lelkét, minden koldus menthetetlenül éhen veszne. A Gondviselés a stréber hiúságát, önzését, szívósságát, furfangját épp úgy a maga bölcs céljaira használja föl, mint a folyókat, a dalos madarakat vagy a levegő tüneményeit. Mert a gonosz ember is nemes és nagy célokat szolgál, habár a földi elme az örök logikát meg nem értheti...

A két angyal még egy darabig ott pihent a templom tornyán, aztán zajtalanul tovarepült az ezüstös éjszakában. Amint a belváros házai fölött elsuhantak, mindenlátó szemük egy pillanatig megpihent a két doktoron, akik dús jövedelmükből kedvükre mulattak: az egyik nagy pénzekben kártyázott, a másik egy szép szőke leányt csókolt a kávéház külön szobájában. Az angyalok azonban nem sok ügyet vetett a két korhelyre; mert ők - bár immár mérhetetlen magasságokban lebegtek - még mindig könnyedén keresztülláttak a lelencház ujdonatúj bádogtetején. Egy anyátlan kicsike fölébred; és az apáca mosolyogva megitatta...