Topolyi diadala.

Mikor a „Hó” nagy sikerének legelső hullámai elcsendesültek, Topolyi Jenőt egy reggel hirtelen erős vágy kapta meg, hogy hazautazzék a hegyek mögötti kis városba, s otthon, földijei között is kivegye részét a diadalból.

A „Hó” valóban szokatlan sikert aratott. A könyvek bőséges özönéből, melyek nálunk évente megjelennek, szokatlanul kivált ez a zseniális munka, mellyel egész Budapest tele volt négy vagy öt hét óta. A lapok lelkesült cikkekben ismertették, három nevezetes képes ujság közölte az új csillag arcképét s a két leghíresebb irodalmi társulat azonnal tagjául választotta. Mindez fölöttébb csodálatos, sőt az utóbbi időben egészen szokatlan jelenség volt. Topolyi, ki pár hónap előtt még ismeretlen emberekkel billiárdozott a külvárosi kávéházakban, egy csapással fölemelkedett a hírneves emberek sorába.

Ő maga alig értette ezt a diadalt. E munkáját gyorsan, szinte hevenyészve írta meg a múlt nyáron, unalomból főképp, valami eldugott erdélyi fürdőhelyen. Annyi kudarca után most már remélni sem merte, hogy barátain kívül más is tudomást vegyen könyve felől; és ime, épp ez a regény volt az, mely egyszerre fölvitte a népszerűség legmagasabb ormára.

Lecsillapulván a legelső izgalmak, a gratuláló levelek nagy halmaza közepette, a fiatalembert esténkint a boldogságnak valami villámszerü sejtelme futotta végig és elégülten, lelkesedve gondolta:

- Megvagy hát... Megcsíptelek te céda, bujkáló Hírnév... Itt vagy és el sem is bocsátlak többé!...

Erőssé tette a siker, az anyagi gondok hirtelen megszünése, a becsülés, a tisztelet, mellyel most mindenünnen kitüntették. Egy fiatal mágnáskisasszony, akinek bemutatták, meglepetve szólott:

- Ah, ön az, a Hó szerzője!... Nagyon örülök, hogy megismertem...

Néhány kiváló személyiség tegezni kezdte s régibb barátai bizonyos respektussal hallgatták, ha megszólalt. Apró, kényelmi eszközei egyre-másra szaporodtak, esténkint pompás szamovárban főzte otthon a teát, havannákat, cognacot szerzett, nagyszerü hintaszéket vásárolt. Kiadója már a harmadik kiadás árát is kínálta neki, de ő még egyelőre nem fogadta el a tekintélyes pénzösszeget...

És e páratlan diadal közben, ahogy éjszakánkint az ágyba feküdt, most egyszerre eszébe jutott a két év előtti korszak minden keserves órája, a mellőzés, a kétségbeesés, mely a vidéki városkában elfogta némelykor. Odahaza, a régi római városban (a bástyákat még Hadrianus korában rakták le) bizony egy batkányira sem becsülték. Cikkeit elolvasta egy-egy műveltebb füszeres, de a nagyfejüek nem vettek arról tudomást, hogy ő is a világon van. Körülbelül annyinak tartották, mint a telekkönyvvezető fiát, aki a falusi segédjegyzőségből kicseppent. Olykor, egy-egy vidámabb mulatság közben, valami jólelkü nyárspolgár barátságosan ütögetett a vállára.

- Mi felől töpreng Topolyi bácsi!... Megint költ, költ, ugyebár?...

De legjobban az a nevetséges kosár bántotta, mellyel a csinos Balajthy Idáék az útját kiadták akkoriban, jóformán semmivel sem okolva meg ezt a sértő visszautasítást. Balajthy úrnak okvetlen gyapjukereskedő kellett, s a bájos szőke Ida minden nagyobb lelki fölindulás nélkül nőül ment egy húsos fiatalemberhez, aki ötezer pengőt keresett meg évenkint.

A kupé ablakából visszanézve, ahogy a tornyok, a kis erdő, a zeg-zúgos domboldalak eltűntek a szemei elől, Topolyi, mint egy modern Coriolanus, keserü szívvel fenyegette meg ezt a gyalázatos fészket.

Óh, milyen kétségbeesett szívvel távozott el innen! Szerette azt a leányt és majdnem sírt, mikor elhagyta. Tizenöt évet engedett volna az életéből, ha e haszontalan embereket a lába alá tiporhatja, ha kényszeríti őket, hogy nagyságát, lelkének kiválóságát elismerjék. Sokszor, egy-egy éjjeli kávéház magános asztalánál ülve, míg valami cincegő cigánybanda álmosan muzsikált az egyik homályos sarokban, gyerekesen kifestette maga előtt azt a boldog időt, midőn szülővárosa üdvözlő deputációt küld színe elé, a polgármester szónokolni fog s ő leereszkedőleg kezet szorít a küldöttség minden egyes tagjával. Biztosra vette, hogy Ida sápadtan nyujtja majd eléje fehér kezét, s lelkében zokogva gondol vissza ama az időre, midőn e nagy férfiut visszautasította. Kacagni szeretett volna, midőn magát ezzel a nevetséges gyapjukalmárral összehasonlította. De visszatérvén józansága, ahogy utolsó gyűrődött forintját a fizető pincérnek átaladta, megszégyenülten gondolta:

- Bolondság!... Sohasem érem meg, hogy ebből az álomból valóság legyen!

És mégis valóság lett. Most, ahogy végre a szándékot tett követte, s a reggeli gyorsvonat első osztályában helyet foglalt, boldogan dőlt hátra a bársonyszéken, s szivarozva, édes elégültséggel dörmögte:

- Óh, végre!... Fenékig fogom kiélvezni a diadalt.

A vasúti állomásnál még mi sem történt. A főnök, valaha távoli ismerőse, alig billentette meg a kalapját. Az öreg omnibuszkocsis előzékenyen tárta föl a rozoga bárka ajtaját:

- Tessék beszállani ifjur!...

Topolyi nevetett a vén kocsis hallatlan naivságán. Szinte jól esett neki, hogy ez a vén ember mit sem tud az ő tüneményes emelkedése felől, s bizonyos jóakarattal ütött az öreg beesett vállaira:

- Fiakkert rendeljen ide Samu bácsi!... Nem megyünk ma omnibuszon!...

Egyedül ebédelt a szállodában, délutánra tartogatván meg a legfőbb hatást, amikor a kaszinó zöld asztalánál megjelenik.

A kaszinó kapujában majd csaknem összeütközött Maywald úrral, az ügyvéddel, ki a bikás tarokkpartiek legyőzhetetlen tekintélyeképp szerepelt a hazai évkönyvekben.

- Ni, csak, maga az barátom! - szólt a prókátor meglepetve.

Végignézett a fiatalemberen, de a csodálkozás láthatólag inkább a tüneményes téli kabátnak szólt, semmint a jövevény személyének.

- Meddig marad? - kérdezte aztán közönyösen. De a feleletre nem ügyelve, szórakozottan maradt hátra valami kereskedelmi utazóval, aki egy szenzációs bukás ügyében jött meg a délelőtti vonattal.

A kaszinó tele volt emberekkel, a füstfellegben néhány gazdag kereskedő ütötte a kalabriászt, itt-ott tartliztak, piketiroztak, az egyik sarokban csattogtak a dominó-kövek. Manó úr, az öreg Manó, a kaszinó könyvtárosa, a kávéssal ciflizett a délutáni kapuciner tárgyában. Egy szürkekabátos, sanda pincér hadarva kiabálni kezdte a tűzlegénynek:

- Pic Cap... Licht Cap!... Feketét!...

A kaosz Topolyi beléptére nem csendesült le, egy rövidáru-kereskedő, bár a hírneves férfiu éppen szembe jött vele, minden fönnakadás nélkül bemondta a tuletroát, a másik hallgatva nyujtotta feléje a bal kezét, de rögtön géne nélkül kijátszotta a zöldkirályt. Az általános szenzáció nem következett be s a „Hó” kitünő szerzője egy pillanatig szinte egyedül állt, az általános mozgalom közepette.

Manó úr, a könyvtáros, azonközben szerencsésen kihúzta a fejes gyujtót, s most jólelküleg közeledett a város nevezetes fia felé.

- Szervusz Jani! - kiáltott messziről, - mikor jöttél?

- Ma! - felelt Topoly megütődve.

- S hogy megy sorsod?

Topolyi nagyot nézett.

- Köszönöm, - válaszolta hidegen, - megvagyok.

Leültek az egyik asztal mellé és beszélgetni kezdtek. Lassankint megnépesült a környék egynéhány érkező jóbaráttal, a régi cimborák köréje gyülekeztek, s egy fiatal fiskális érdeklődve kérdezte:

- Hallom könyvet írt?... Elkelt-e már belőle sok példány?

Topolyit mondhatatlan düh fogta el. Bár szülővárosa felől sohasem volt valami kitünő véleménnyel, ez a cinikus együgyüség mégis minden vérét fölkorbácsolta. Hogyan, hát ezek az emberek mitsem tudnak afelől, hogy ő milyen nagy, hírneves férfiuvá lett? Cigarettára gyujtott, és lassan mesélni kezdett egyet-mást budapesti diadalai felől, dicsekedve kevervén beszédébe egyik-másik országos kapacitás nevét, ki tegezve szólította meg, vagy karonfogva ment vele végig a főváros utcáin.

- Tegnapelőtt volt, hogy az államtitkár fölszaladt hozzám egy pillanatra...

De a beszédközben észrevette, hogy Manó mosolyogva néz a fiatal fiskális felé s szórakozottan csöngeti a kulcsait. Az ügyvéd jóakaratulag ásított, s a vizes poháron csöngetett a gyűrűjével:

- Fizetek!...

A jó fiúkat láthatólag zavarba hozta ez a szélhámoskodó tódítás, aminőnek ők a Topolyi beszédét tartották.

A „Hó” szerzője maga is kifizette a kávéját, s visszafojtott haraggal sietett le a rozzant fagrádicsokon, ki a piaci sétatérre, ahol csevegve hullámzott föl-alá a vasárnapi publikum. A patika előtt gyanakodva nézte végig a polgármester, aki a vörössipkás gyógyszerésszel beszélgetett. A városi hajduk peckesen lépdeltek el mellette, anélkül, hogy köszöntötték volna. Egy kicsapott tanító, akivel valaha együtt mulatott a kávéházban, harsogva kiáltott át hozzá:

- Szervusz!

A főtrafik előtt egy karcsu, fekete mantillos asszony jött szembe vele, akit egy hatalmas, vörösbóbítás dajka követett a szunnyadó babával. Topolyi szívdobogva ismerte föl Idát, aki maga is elpirult, amikor meglátta.

Zavartan nyujtotta feléje keskeny, vöröskeztyüs kezét.

- Szép, hogy eljött, - mondotta, - meddig marad?

Hátraszólt a dajkának, aki egy pöfékelő honvéddel beszélgetett:

- Jőjjön csak idébb Julcsa! - Nézze meg Topolyi úr a babánkat!...

A baba határozottan rút volt, a gyapjúkereskedő széles szája, kiálló fülei új kiadásokban jelentek meg benne a világ előtt. Topolyi irónikusan válaszolt:

- Szép gyerek... Egészen az édesapja!

- Csak olyan derék is legyen!

Dicsekedni kezdett a férjével, akinek látóköre a vasúti raktár és a gyapjumagazinok közt húzódott meg, egyetlen-egy szóval sem emlékezvén meg a „Hó” országraszóló sikere felől. Topolyi keserüen győződött meg, hogy az édes, poétikus leányból közönséges, prózai asszony lett. Nem értették meg egymást többé, teljesen, idegenek voltak.

A kávéház előtt a híres ember megbillentette a kalapját:

- Isten áldja, - mondotta, - távoznom kell!

Kifizette számláját és kocsira ült. A kupéból még egyszer visszanézett.

- Canaille! - dörmögte és fázósan húzódott meg az egyik sarokban.