Szilveszter testvér álma.

Nem tudom, emlékeznek-e önök a jó Szilveszter testvérre, akit valaha az útszéli komédiások kocsijába kergetett a juliusi vihar, s aki a signor Artignelli pompás rüdesheimi borától annyira megfeledkezett egy délutánra az ő istenes hivatásáról. A szegény fráter, aki azon az estén szégyenkezve borult le a kegyes szüz szobra elé, még mindig sorra járja laptikájával a környék országútját és falvait... De az üzlet rossz és a koldulás alig jövedelmez valamit... A kolostorban szomoru élet van mostanában, s a levert atyák még Dominik úrnak, az ő híres francia szakácsuknak is fölmondani készülnek...

Szilveszter testvér, akinek zöldes reverendáját az utolsó kukoricacsősz is ismeri, ezt a prédikációját mondta el a domborádi búcsún, ahova a Bakony minden ájtatos svábja, parasztja összegyülekezik évenkint.

Oh, kedves fiaim, milyen rettenetes álmom volt a mult éjjel!... Azt álmodtam, hogy örökre behunytam a szememet és Filemon, a szegény csacsi, árván maradt utánam az istállóban. A laptika, amelyet ti mindannyian ismertek, nem nyikorgott többé az országútakon, s az öreg gvárdián a kolostor templomában meghatva énekelte utánam a rekviemet. A páterek egy nap szomoruan szürcsölték a Dominik úr aranysárga levesét, mert Szilveszter testvér, az ő leghívebb szolgájuk, örökre búcsút mondott a földieknek.

Meghaltam, édes fiaim, mint egy béka. Lelkem odafenn lebegett az aranyosszélü felhők között, ahonnan a legmagasabb hegy is akkora, mint egy vakandtúrás. Mindig messzebbre, mindig magasabbra távolodtam el tornyaitok fölül és a szívem, higyjétek el, nem volt egészen fájdalom nélkül.

Esteledett amikor a mennyország kapujához megérkeztem. Fáradt voltam a hosszadalmas utazástól, de azért levertem magamról az út porát és meghúztam a csöngetyűt a kapu mellett. Szent Péter, a mennyország kapusa, kinézett egy pillanatra a rekesztéken, s látván, hogy az Ur egy szegény szolgája áll előtte, készségesen kinyitotta a kapu szárnyát. Egy hasadéknyira beláthattam a mennyországba. Oh, édes fiaim, milyen gyönyörü volt ott minden! A ködszerü, aranyos épületekből túlvilági zene hallatszott, szeráfok, szárnyas angyalok sürögtek föl-alá... Egy hatalmas karosszékben megpillantottam a megboldogult püspököt, aki az üdvözültek mosolyával hallgatta egy rózsaszínü angyal udvarlását.

De Szent Péter nem engedte tovább, hogy elbámészkodjam, hanem nyájasan megszólított:

- Szólj, ki vagy édes fiam?

- Szilveszter testvér, - válaszoltam alázatosan.

- A kolduló barát? - kérdezte most Péter, a szemöldjét összevonva.

- Igenis, rebegtem.

Szent Péter haragosan rám nézett és hirtelen becsapta az orrom előtt a mennyország kapuját. Jaj, édes fiaim, mennyire megrémültem! Remegve szóltam be a hasadékon, mint egy bűnben talált gyermek:

- Oh, hatalmas szent, hát én ki volnék zárva a mennyországból?

Szent Péter hidegen válaszolt:

- Nem itt a helyed, szegény barát, a mennyek nem fogadnak be...

- És miért? - kérdeztem halványan s a térdeim megcsuklottak rémültömben.

De belülről senkisem válaszolt. Szent Péter otthagyott a kapunál, a rekeszték kis rézajtaját becsukták. Ott álltam, édes fiaim, a hideg, homályos magasságban, csak nagy távolról gyujtogatták föl a csillagokat. Elképzelhetitek-e, jó emberek, milyen rettentő gondolatok küzdöttek az agyvelőmben? Hát kegyes életemnek, lemondásomnak, bűn nélkül való istenfélelemnek az lenne a jutalma, hogy a tisztítótűzbe kerüljek, avagy - Uram bocsáss! - a pokol iszonyatos lángjai közé? Kétségbeesve zörgettem a hatalmas kapun, de egyetlen lélek sem válaszolt.

Ki tudja, meddig álltam ott, mikor egyszerre nagy fényességet látok föltünni a föld felől. Mintha szines fáklyák közeledtek volna a felhők alól, a pillantásom elveszett a napsugárban. A fényesség mindig közelebb jött, míg egyszerre ott állt meg mellettem, a mennyország kapujában.

Jaj édes fiaim, mint káprázott a szemem! A menet élén az elhunyt érsek haladt, tündöklő, bíborszínü öltözetben, mellén ott függött az aranykereszt. Mert az érsek aranyos palotájának ugyanazon a napon volt halottja, amelyiken én, szegény, szőrcsuhás barát, örökre behunytam a szememet. A hatalmas egyháznagy érkezett most ide a mennyországhoz s egy szelídarcu, szőke angyal sietve meghúzta a csöngetyűt...

Oh, istenfélő híveim, mennyire másként fogadták őt, mint engem... Szent Péter hajlongva közelített és alázattal tárta fel a kapuszárnyakat. És még láttam, amint a nehéz bíborruha méltóságosan besurran a mennyekbe, hol milliónyi csillag fénylett hófehér világosságban. És megharsantak a mennyei trombiták, az angyalok édes diszkantja megcsendült, mintegy üdvözletképp. Mindenütt hajlongva fogadták a megboldogult érseket, láthatatlan orgonák zúgtak...

Szent Péter is rajta felejtette a szemét, a kapu nyitva maradt egy pillanatra. Lopva surrantam be, de a mennyország kapusa most hirtelen észrevett. Ismét haragosan, visszautasítólag kiáltott reám:

- Menj, semmi kereseted a mennyországban!...

Leborultam Szent Péter saruihoz és sírva öleltem át lábait. Könyörögve szóltam:

- De miért? Azt mondd meg legalább, miért vagyok száműzve a mennyekből?

Péter megsajnált és részvéttel tette a fejemre az ő nagy, jóságos kezét. Kissé melegebben szólott:

- Kelj föl, szegény Szilveszter testvér, kelj föl. Pihenj meg itt a portásszobában és halld meg, micsoda bűnnel vagy vádolva...

Megtörten ültem le, míg ő sajnálkozva nézett végig.

- Nagy a bűnöd, jámbor fráter és a tisztító tüzekben kell vezekelned hosszu éveken át. Mert mit tettél teljes világi életedben? Potomságokért vesztegetted az Ur szentséges igéit. A kinyilatkoztatásokat, az Isten örökös igazságait te romlott karalábéért, elsorvadt káposztáért, ecetes borért vesztegetted. Hát így becsülted meg, mit a Szent Atya reád bízott valaha? Hiszen évszám se szedtél össze néhány jóravaló csirkét és a szép, sárga kappanoknak, az aranyszínü somlyai bornak, a kövér, rőt nyulaknak még színét sem láttad hosszu zarándoklásod alatt. Hát az Ur szent igéiért te csenevész sárgarépát, rothadt burgonyát fogadtál el cserében? Ugyan szégyeld magad, boldogtalan testvér. Lám, az elhunyt érsek jobban megbecsülte, amit az Isten kegyelme reája bízott. Láttad-e, micsoda tornyos házban lakott? Hat fehér ló húzta a hintaját, amelyen parókás, libériás hajdu ült. Bezzeg az ő kegyes tanításait nem megzápult tojásokkal fizették. Aranyos, ezüstös tálakból evett és tokajit szürcsölt naponkint. Kövér ujjain gyémántos gyűrűket hordott, mint maga az uralkodó fejedelem. Menj, Szilveszter testvér, te nagyot vétkeztél. Menj, hogy a purgatórium kapuit gyorsan fölnyissák előtted...

Szólt és kituszkoltak a kapun. Én pedig, édes fiaim, fázva, mezitláb indultam meg azon a göröngyös úton, amely a tisztító tüzek felé vezet. Mentem, mentem, míg szerencsésen fölébredtem álmomból...

- Akarjátok-e hát, jámbor híveim, hogy így járjak, ha egyszer a szememet behunyom? Vegyétek lelketekre ezt a különös álmot, mert az Ur szól hozzátok belőle. Minden kövér kappannal, minden átalag jó borral közelebb visztek a mennyországhoz...

*

Filemon, a Szilveszter testvér öreg csacsija ugyancsak nyujtogatta a derekát másnap, a kolostor kényelmes istállójában. Teljes életében nem erőltette meg magát annyira a drága nyalánkságok cipelésében, mint ezen az áldott hétfői napon.