Szilveszter testvér kisértése.

Fráter Szilveszter, a kolduló barát, a kicsiny talyigán üldögélve, melyet a kolostor öreg csacsija csöndes nyugalommal huzigált tova az erdőszélen, sopánkodva szólalt meg magában:

- Uram Istenem, így lesz hát ez örökké?

A csacsi, aki szent hivatását már tizenhat év óta teljesítette a jámbor páterek érdekében, szürke, alamuszi fejét olyanformán bólogatta meg, mintha választ adott volna a kérdésre:

- Ej, ej, derék Szilveszter, hát te még hiszel az emberek jó szívében?

Mert a szentséges állat, mely a jó atyák részére ajánlotta fel az életét, bizonyára szomorúság közt látta, hogy az elemózsiák ma már alig folynak be oly bőségesen, mint tíz, tizenkét év előtt, mikor még szinig megtelt a kordé, ha a kolostor kapujához közeledtek. Sonka és vaj, garmadái a tojásoknak, itt-ott egy eleven malac vagy pulyka, sárgahúsu, finom kappanok, egy-egy átalag aranyszínü bor, minden könnyüszerrel kikerült itt a vidéken, ahol az emberek, de különösen az asszonyi népek, istenfélő ájtatosságban nevelkedtek.

Oh, hogy elmultak ezek a gyönyörü idők! A fráter naphosszat bolyong a környékbeli falvakban, de alig gyül össze egyéb, mint néhány tojás, egy halom zöldség s egy-két hordócska savanyu, zamattalan bor, mit a derék páterek borzongó arcfintorgatások közt hajtogatnak föl néhanapján. Csak a gálosvölgyi káptalani kasznár ad olykor egy-egy kövérebb kappant, meg az öreg gróf, aki szekérszám szállíttatja az elemózsiát s a finom somlyóhegyi bort. Oh, ha az öreg méltóságos úr nem volna, éhen kellene elveszni a kolostornak!

- Jóságos atyám, hát ezek mind a poklokra kerülnek?

S nagy elkeseredésében a jó fráter elbúsulva lógatta le a fejét s a szörnyü melegben, mely ide, az erdei fák közé is behatolt, csöndesen szunnyadozni kezdett. Utoljára azt gondolta magában: „Oh, oh, ti rossz keresztények, hát így megfeledkeztek az Isten önfeláldozó szolgáiról? Jó atyám, ne büntesd meg őket érdemük szerint!” S a következő pillanatban már mit sem tudott az önző világi hivságok felől s álmában szinte hallani vélte, ahogy az Ur egyenkint maga elé idézi az egyház e kőszívü híveit s szigorúan kérdezi tőlük: „Rossz emberek, hát ti az én szolgáimnak csak megromlott sárgarépát s pár hitvány tojást adtatok?” S a mennyei poroszlók közbül kapták a gálosvölgyi kovácsot, néhány nyersszavu kurta-nemest, akik a csacsifogat közeledtére bezárták kapuikat, s nagy diadallal cipelték őket a mennyekből kifelé, a poklok örökös tüzéig. S fráter Szilveszter sajnálkozva nézett utánok egy darabig, mintha azt mondta volna: „Lám, lám, szerencsétlen emberek, nem mondtam-e én ezt meg előre?”...

A csacsi, mely maga is álmos volt kissé, alkalmasint így elmélkedett magában: „Minek ébreszteném fel a szegény pátert? Biz’ Isten ráfér egy kis pihenés!” S csak lépésben, lustálkodva ballagott tova az erdőségben, s azt hiszem, maga is elbóbiskolt ezen az ismert úton, mely a kolostor felé vezetett.

Pedig fenn az égen csunya felhők keletkeztek, a menny, messze a látóhatár szélén, morajlani, dörögni kezdett, s az erdei fák teteje meg-meghajladozott az erős forgószélben, mely a hatalmas zivatart megelőzte. Az égiháboru néhány perc alatt csattogni kezdett, az eső csurgott, s a felhők sűrü szürkeségét egy-egy fényes villám tette ragyogóvá. A jó fráter, aki épp az elitéltek érdekében kockáztatott meg egy bátortalan könyörgést, ijedten ébredt fel álmából.

- Szentséges atyám, micsoda idő!

A szegény Szilveszter helyzete valóban borzalmas volt itt az erdőségben. Sehol egy födél, egy menedék, ahova e rémületes vízözön elől meghúzódhatna. A csacsi, amely időközben szintén felébredt, bámészkodva tekintett végig a fák között.

- Huh! Ennek a fele sem tréfa, gazdám!

Alkalmasint ezt gondolta magában, de amint ez már természetes, mitsem mondott. Ellenben a fráter, aki fázkolódva húzódott össze az ülésében, így szólt:

- Hanem most aztán előre, Stella!

A jó állat maga is ezt akarta, s amennyire egy tizennyolcéves, viharedzett csacsi képes, ügetni kezdett az erdei úton. Minő pompás dolog lett volna e rémületes időben a kolostor istállójában ropogtatni az illatos friss szénát, amelyet Klaus, a fűtő, szokott volt eléje helyezni odahaza! Oh, ez a fiu kitünően gondoskodik az emb-, akarom mondani a csacsiról; mintha csak ezt mondaná: „Derék füles, hiszen jóformán te táplálod az egész kolostori személyzetet. Itt a ropogós széna, most egyél te is szolgám, amennyi beléd fér!”

Az öreg, megfakult esőernyő mitsem használt e bibliabéli vízözön ellen, mely nagy patakokban csurgott alá a türelmes fráter haján és ábrázatán. Ha csak valami födél volna, ahova az ember meghúzódhatnék! Ugyan, Stella, szedd egy kissé jobban a lábaidat, hogy kiérhessünk valahára ebből a rengetegből!

Kétségbeesve ügetett tovább a jó csacsi, s ime, ahogy az út délnek kanyarodott, a kis erdei tisztáson, ahonnan a fát a kolostor majorságába szállították, két hatalmas, sárga, födött kocsi tünt a szemébe: valóságos paloták ebben a borzasztó időben, mely a legkisebb hajlamot sem mutatta arra, hogy kiderüljön. Két megrekedt komédiáskocsi volt, mely itt a tisztáson akarta bevárni, míg a nap kisüt megint a fellegek közül.

A fráter, tisztába jövén a dolgok mivoltával, így fohászkodott magában:

- Oh, szent atyám, minő jó dolguk van ezeknek a pogányoknak!

De ugyanekkor signor Callioni, az utazó cirkusz-társaság igazgatója, csodálkozva tekintett ki az ablakon:

- Nini, egy barát!

Signorina Giulietta, a műlovarnő, szánakozva nézte a szegény papot, akiről csak úgy csorgott a víz.

- Ugyan, Callioni, hívjuk be, míg az eső eláll!

S a direktor kitárván az ablakot, vendégszeretőleg kiáltott a fráter felé:

- Hej, tisztelendő úr, álljon meg! Nem lehet ebben az időben tovább menni! Jőjjön be hozzánk, amíg a nap kisüt.

- Igen, de a csacsi? - szólott a szegény testvér zavarodottan.

- Ide kötjük a kis lovak mellé s jól betakargatjuk pokrócokkal. Pompásan el fognak mulatgatni egymással a kis állatok.

Remegve egy kissé, de azért elszántan ment föl a tisztelendő a lépcsőkön, kezeivel a reverendáját oltalmazva, mely kopott és zöld volt már az idők viszontagságai következtében.

- Dicsértessék a Megváltó! - mondotta az ajtóban alázattal.

De magában, pauzát sem tartva a szent mondás után, azonnal hozzátette:

- Jézusom, micsoda társaság ez!

Mert a kocsiban, ahova most belépett, majd csaknem az egész cirkuszbeli személyzet együtt volt: a két sovány bohóc, akik rövid, szurtos vitorlavászon kabátjukban, a csillagos, tarka ruha nélkül, amelyben a közönség ismerte őket, szakasztottan olyanok voltak, mint két megkopasztott szajkó; signorina Giulietta, a lovarművésznő, aki Demont, a szénfekete kocsihúzó lovat, csengő hoplákkal szokta gyorsabb menésre nógatni; signor Callioni, a direktor, kopott bársonyzekéjében, s neje, ki az előadási napokon füstölgő petróleumlámpások alatt szokta árusítani a biléteket, de most egy megcsorbult késsel burgonyát aprított egy bádog lábasba; Herr Christián, a „vasember”, aki üllőket kalapácsoltat a mellén; egy sanda és borzas istállói szolga, aki könnyező szemekkel élesztgette a tüzet; egy fehérszőrü gömbölyü pincsi kutya, amely a primadonna ölében hevert, három apró gyerek s két ragyogó, kéktollas papagály. Mindezek valamennyien a jó tisztelendőre bámultak, aki ijedten állt meg a küszöbön.

- Tessék beljebb kerülni, Eminenciád! - rikácsolta feléje az egyik bohóc, aki a cirkuszi bódé közönségét szokta pazar ötletekkel fölvillanyozni.

Leültették az egyik székre, de az istenfélő Szilveszter kellemetlenül érezte magát ebben a könnyelmü társaságban. A gyerekek közül kettő, a jövendő kor lovarművészei és akrobatái, nyájasan húzódott közelebb hozzá, s a papagályok egyike a vállára telepedett.

A dolog egy kissé aggasztónak látszott. Fráter Szilveszter sohasem volt egy fedél alatt olyan nőkkel, akik szépek és fiatalok. Mindennek dacára merev mosolygással csípte meg a kis Zsors hideg arcát s némi szögletes enyelgéseket kisérlett meg a barátságos fiúval, aki már önálló piécekkel szerepelt a cirkusz elkoptatott szőnyegén.

- Csókolsz-e mindjárt kezet a tisztelendő úrnak?

Signorina Giulietta mondta ezt, s nyájasan szembe mosolygott a baráttal. Bársonyos, kis kacsója, melyekkel esténkint a lovagostort suhogtatta, a fiu vállán át a jó Szilveszter nagy vörös kezeit is megérintette kissé. A szegény tisztelendő, akit most már halálos gyávaság fogott el, szorongva sóhajtott fel magában:

- Oh, szent atyám, állítsd el már egyszer ezt az esőt!

De a könyörgés mitsem használt most; a komédiáskocsi ablakain kívül, a homályos, szürke ködben, egész vízáradat zuhogott a zöld erdei fák fölé s a kocsi teteje csak úgy kopogott ebben a kétségbeejtő özönvízben. Sűrü, szürke párák fogták el mindenünnen a kilátást s csak a csacsi meg a kis lovak bámész feje látszott be olykor az ablakon, meg a nagy abrakos zsák, amelyet nyakukba akasztottak.

- Velünk tart, tisztelendő úr?

A sanda istállói szolga ugyanis egy gyűrődött, vörös terítővel ékesítette föl a nagy ebédlőasztalt s míg a clown fütyölve törölgette a poharakat, tányérokat, villákat helyezett el köröskörül. Signora Callioni, aki vendégszerető mosolygással tekintett a tisztelendőre, mindenestől az asztalra helyezte a lábast, mely finom, illatos párákkal ingerelte a jámbor Szilveszter étvágyát.

- Vajjon vétkezem-e, ha velök tartok? - mondotta magában ájtatosan.

S tekintettel arra, hogy a sok vándorlásban derekas étvágyra tett szert, a kezeit dörzsölve telepedett le az asztal mellé, a fontos kérdés eldöntését későbbi időkre halasztván.

A papagály néhányszor a tányérjába ütötte a csőrét s a lovagló kisasszony, aki mellette ült, pajkosan szögezte rá nagy, zöldes szemeit. Oh, ha ezt a lakomát a kolostorbeli testvérek látták volna! Minő nagy, komoly veszedelmek fenyegették az istenfélő fráter lelki üdvösségét! A fényesre kopott, zöld reverenda a lakoma közben bizalmas közellétbe húzódott a csillogó szemü primadonna selyemruhájához, sőt a kutya, amely a művésznő ölében hevert, nyájas barátsággal nyalogatta meg az ő nagy, otromba tenyerét. Oh, minő durvák, esetlenek voltak ezek a tenyerek a lovagló kisasszony bársonyos, puha kacsóihoz képest! A szegény Szilveszter, aki gyerekkora óta alig látott mást, mint a kolostori szakácsnő vörös, fagyoskodó kezeit, ijedten forgatta szemét a plafond felé, melyről a függő-lámpán kívül nagy, vörös paprikafüzérek lógtak az asztalra.

De signorina Giulietta, aki a kacérságot még a manége mellett megszokta, pajkos mosollyal nézte a barát elfogult zavarát, s a saját kezével öntött a pohárba a finom rüdesheimi borból, amelyet az ifju gróf estélyéről a köpenyege alatt hozott el a ravasz Callioni mester.

Csengő, ezüstös hangja vidáman csattogott, mintha e pillanatban is lenge fehér szoknyában hallgatná a kisvárosi cirkuszi habitüék udvarlását.

- Föl a pohárral, tisztelendő úr!

- A Szentséged drága egészségére! - toldotta meg a bohóc, miközben Callioni mester egy trágár, olasz bordalt énekelt, amiért a felesége kedélyesen hátba csapta.

- Oh, atyám, ments meg a gonosztól! - mondotta a szegény fráter megrémülve. De az átkozott rüdesheimi pompásan itatta magát s korty korty után csúszott le a derék testvér kiszáradt gégéjén. Egy percre eszébe jutott még a gvardián, aki a refektóriumban oly tekintélyes komolysággal foglalja el az asztalfőt, s a páterek mind, akik most celláikban, imazsámolyukon térdepelnek. Az ablaküvegen át belátszott egy percre a csacsi hosszúkás feje, mely komolyan, szemrehányólag bólogatott a tisztelendő felé, mintha azt mondta volna: „Oh, micsoda szerencsétlenség! Boldogtalan Szilveszter, ön biztosan a poklokba fog kerülni!” De ő mitsem hallott többé mást, mint a kacér, csengő hangot, mely édesen fúródott a fülébe:

- Az ön egészségére, szent atyám!

Callioni mester, aki most tökéletesen becsípett, e percben derékon kapta a feleségét s Christian, „a szenegambiai császár udvari akrobatája”, egy régi harmonikát szedett elő valamelyik sarokból. A clown, aki a tenyerein közeledett a pap felé, keserves zokogásra fakadt:

- Meggyónhatom-e vétkeimet, szent atyám?

Mire a jó Szilveszter, kipirulva, mint a főtt rák, készségesen válaszolt:

- Beszélj, jámbor hívő, hallgatlak.

De titkolózva, elfojtott suttogással tette hozzá:

- Hanem csak gyorsan, édes fiam, mert szomjas vagyok.

S akkor az ördög a kezébe adta a poharat, s ismét az ajkaihoz emelte; mert az, aki most a lelkébe lopózott, aki poharát a zöldszemü lányéhoz ütötte, s aki pajkos istentelen nótákat énekeltetett vele, nem volt, nem lehetett más, mint maga az ördög, aki ily módon akarta ezt a becsületes, istenfélő lelket a saját hatalmába keríteni.

*

Mikor a délutáni órákban a kordé kemény deszkáin fölébredt, a nap ragyogóbban sütött az égboltozatról s a domboldal, smaragdzöld fűszálain, páfrányain gyémántos vízcsöppek csillogtak. Üde volt minden itt a mosolygó erdőszélen s a cserfák, a tölgyek nedves levelei édes illattal töltötték meg a levegőt. A csacsi szelíden, egy vértanu gyöngéd szemrehányásával tekintett a nyujtózkodó barátra, aki e pillanatban nem tudta, álmodott-e, vagy igazán egy kóborló komédiás család körében töltötte el ezt az iszonyatos délutánt!

Az erdőben, a kifehérlő út hosszán, egyetlen kocsit sem látott. A tisztás, mely a domb alatt elterült, egészen üres volt, csak a péterkék, a cincérek mászkáltak a magas füvek között s egy-két csillogó, kénsárga pillangó cikázott szerteszét a levegőben.

A kordén, mialatt a csacsi vidám ügetéssel igyekezett a kolostor felé, a szegény barát szörnyü kétségek közt sóhajtott föl magában:

- Oh, atyám, világosítsd fel az elmémet a multak felől!

Mint egy különös álom, tünt fel előtte a sárga komédiás-kocsi, a kacsingató primadonna, a bohóc csontos ábrázata, a hajlott orru papagály s mind ez a furcsa, frivol környezet, mely egy varázslat könnyűségével tünt el szemei elől, eloszlott, szerteszállt a levegőbe, s egyetlen jelt sem hagyott maga után, mely bizonyossá tegye, hogy itt volt.

De azért este, mikor a jámbor atyák nyugalomra tértek, a kolostor éjszakai csöndjében a jó Szilveszter óvatosan surrant be a kis egyház homályos hajójába s szent áhítattal borult le a szűz anya aranyos szobra elé:

- Kegyes szűz! - mondotta félénken, - bocsáss meg, ha - esetleg vétkeztem!