A kolostor szakácsa.

Valahol messze, a regényes Normandia egy hercegi kastélyában töltötte el Anzelm úr ifjuságának legszebb napjait; hófehér kabátban, hófehér kötényben és egy négyszögletes, ragyogó vászonsipkában, melyet a tekintélyes főszakács, aki kuktai minőségben maga mellé fogadta, igazi jóakarattal helyezett el az ifju legény fekete hajfürtjein.

A hosszu harminc esztendő alatt, amely a szép normandiai napok mögött lefutott, talán egyetlen szála sem maradt meg e bozontos hajerdőnek, amelyben valaha nem egy puha, fehér kéz babrált szerelmesen. Anzelm úr, szakáccsá üttetvén, Párisba jutott, ahonnan egy magyar gróf dús javadalmazással szerződtette. Innen került a boldogult püspök konyhájára, aki valósággal kényeztette a derék mestert s egyáltalán képtelen volt arra, hogy valami kívánságát visszautasítsa.

Az alsó papság, a vidéki klerus vetélkedve igyekeztek a szakács kegyeit kiérdemelni s hír szerint néhány kanonoki székre is az ő jelöltjeit hívták meg. De az öreg püspök egy nap örökre búcsút mondott az Anzelm úr pompás pástétomainak s a konyhákat hosszu időkre bezárták. A szakács levetette a pikézubbonyt s a vászonsipkát, s feketében, gyászfátyolos cilinderrel kísérte el a megboldogult főpapot a püspöki kripta ajtajáig.

De visszajövet, ahogy a krónika meséli, közvetetlen a sirbolt vasajtaja mellett, már hárman is odacsatlakoztak az elárvult szakácshoz s hizelgő ajánlatokkal halmozták el; miközben sóvárogva gondoltak a tüneményes püspöki ebédek menujére, melyeknek kilenc vármegyében hírök futott.

Az izraelita földesúrnak, aki hercegi feltételeket ajánlott, udvariasan nem-et mondva, két komoly versenyző maradt csupán: a főispán s a tiszteletreméltó ferencrendi barátok kolostora.

- Méltóságod állandóan itt lakik? - kérdezte Anzelm úr a főispántól.

- Nem, tisztelt barátom, csak három hónapon át.

- S az év többi részében?

- Ön minden teendőtől föl van mentve.

- Ez hiba, mert a tétlenséget nem szeretem. Művészetem megkívánja, hogy mindig foglalkozzam. Egyébiránt, hogyan állunk méltóságod étvágyával?

- Köszönöm barátom, én csak megvolnék, hanem a feleségem szenved némelykor.

- Emésztési zavarok?

- Időnkint.

Ez döntött. Anzelm úr kijelentette, hogy a fölajánlott állást, legnagyobb sajnálatára, nem fogadhatja el.

Másnap, a délelőtti órákban, a refektoriumban, ahol az egész konvent összegyűlt, a tiszteletreméltó paterek formális vizsgálatnak voltak alávetve. A szakács, akinek kebelét az igazi művészek hatalmas ambiciója dagasztotta, valóságos keresztkérdések alá fogta a derék atyákat s egy órai examen után tökéletesen meggyőződött afelől, hogy a kolostorban műértő publikumra fog találni. A gourmanderia nehéz művészetében a jó atyák mindegyike tökéletes otthonosságot fejtett ki.

Megszemlélvén a konyhát és a kolostor egyéb helyiségeit, Anzelm úr kijelentette, hogy hajlandó a szerződésre. Ám kikötötte, hogy a lakásában azonnal virágokat helyezzenek s a Figaro-t, mely nélkül egyetlen percig sem tud meglenni, minden késedelem nélkül praenumerálják. A menu összeállításában a nagytehetségü férfiu tökéletesen szabad kezet kötött ki magának.

- Meglesz, monsieur, meglesz, - szólt a gvárdián megindulva.

S az atyák, gasztronomiai álmaikba elmerülve, sóvárogva csettentettek a nyelvükkel, mintha már is ott ülnének a fehéren megterített asztal mellett.

*

Óh, minő pompás ebédek voltak azok, amiket ez időtől fogva a sötétbarna refektoriumban föltálaltak! Minő ragyogó gyüjteményei a pecsenyéknek, a mártásoknak s a császárság tüneményes crémejének! Lucullus úr, aki a bankettek terén már a ködös ókorban bírt magának némi népszerüséget szerezni, határozottan elbujhatott volna a kolostor új szakácsának föltaláló képessége mellett. A szegény kanonokok, magányos palotáikban odahaza, határozott szükölködésre voltak kárhoztatva, e derék barátokhoz hasonlítva. Anzelm úr, úgylátszik, szigoru fogadalmat tett, hogy a páterekkel már itt, e siralmas földi létben megismerteti a paradicsomot.

De hogy meghíztak valamennyien! Minő válogatott gyüjteménye halmozódott itt együvé a tokák legpompásabb példányainak! Igen, ezek valódi papi tokák voltak, kompaktak, tekintélytkeltők s mégis annyira kedélyesek! Egy-egy miséző atya, a szürke templom oltárköve előtt állván, körülötte a fehéringes minisztráns gyerekekkel, akik nagyranyitott szemekkel szívták magukba a tömjén átható illatát, vasárnaponkint - Uram bocsáss! - a régi misés könyvbe tekintgetve pompás pecsenyéket látott lelki szemei előtt, a saláták haragoszöld bokor erdejével körülvéve. S ebédek előtt, felgyülekezve a dióbarna ebédlőbe - amíg Ignác, a pincemester, öreg kosarakban cipelte fel a pince legmohosabb palackjait - minő mennyei kedéllyel dörzsölgették össze kezüket s minő ragyogó jókedvvel tudakozódtak az egymás drága egészsége felől!

Ama kiválasztottjai a szerencsének, akik vasárnaponkint, vagy valami ünnepélyes alkalomkor a kolostor ebédlőjébe meghívást kaptak, valóságos csodákat tudtak mesélni a gasztronómiai tudomány e hatalmas vívmányai felől. S Anzelm urat, ahogy gyászfátyolos cilinderjével némelykor az utcákon végig haladt, sokkal inkább megsüvegelték, mintha a főispán, vagy akár egy eleven miniszter ment volna el a boltok előtt.

*

Ám régi dolog, hogy a nagy művészek kilenctized része szeszélyes, civakodó és összeférhetetlen természetü. Ignác, a pincemester, aki tizenkilenc év óta kezelte a kolostor aranyszínü borait, egy nap sötét arccal jelent meg a gvárdián előtt s tudtára adta, hogy a következő héten távozni fog a kolostorból.

A gvárdián, aki békés, áldott természetü férfiu volt, maga elé citáltatta a gőgös konyhai deszpotát s kísérleteket tett, hogy az ügyet békés úton intézze el. Ám Anzelm úr azonnal kijelentette, hogy ha a pincemester marad, ő tüstént búcsút mond a kolostornak.

Végre is mit lehetett volna tenni? Pincemester akad több is, de a szakácsnak hetedhét országon sem lehet párjára találni. S a becsületes Ignác, aki majdnem egy ötödrész századot töltött a hordók és dongák közt, aki a pincebeli kincsekre féltékenyebb volt, mint maga a gvárdián, egy nap szégyenszemmel vonult el a hátulsó ajtón, mint a legutolsó mosogató leány, akinek habozás nélkül kitették a köpönyegét.

De mindez még hagyján lett volna, ahhoz a szenzációs eseményhez képest, ami egy havas decemberi éjszakán megtörtént. Anzelm úr hátulsó lakásában esténkint rendes kártyapartiek folytak le, mivel a szakács nem tudott volna megnyugodni abban, hogy a rendes preferánsz játszmájáról lemondjon. Négy vagy öt vendégével, akik alkonyattájt pontosan megjelentek, sokszor éjfélutánig is elmulattak ebben az otthonos kis fészekben, leereszkedő közönnyel üdvözölvén egy-egy szembejövő pátert, aki a hatalmas férfiu e kegyenceit mély hajlongással fogadta.

Ám egy éjjel a jó páterek gyanusabb hangokra ébredtek föl. Hegedük, bőgők hangjai törtek át a kolostor csöndes folyosóin és mikor a gvárdián éjjeli pongyolában kisietett, hogy a szokatlan lárma felől értesülést szerezzen, csodálatos látvány tünt a szemébe. Anzelm úr vendégei víg táncra perdültek s a lakás kinyitott ablakain át dallamos polkák hangjai suhantak ki a havas téli éjszakába. Egy egész társaság volt, mely hajnal felé vígan lakmározott, és hangos felköszöntőkkel üdvözölte a világ legszeretetreméltóbb háziurát.

A szakács később imponáló komolysággal mondta:

- A születésem napját ünnepeltem.

S midőn a gvárdián homályos célzásokat tett arra, hogy a dáridót előlegesen tudatni kellett volna, hidegen fordult meg:

- Nem tartottam szükségesnek. Egyébként ez többször is előfordulhat. Ha esetleg nem tetszik: minden pillanatban távozhatom.

Mit lehetett volna tenni? A jó páterek ezentúl pamutot raktak a fülükbe s félénken húzódtak meg ágyukban, nehogy a vidám hangokból hozzájuk hallassék valami.

*

A portás egy este rémült arccal szaladt föl a gvárdiánhoz.

- No, fiam, mi történt? - kérdezte a jó pap szeliden.

- Óh, tisztelendő atyám, milyen eset! A portánál mintegy harminc perc előtt, gyönge csengetést hallok. Kisietek s fölnyitom, hát egy alacsony, símaarcu fiu áll előttem, aki a szakács után tudakozódik. A jövevény egy kissé gyanusnak tetszik s azért vele megyek a folyosói följárás lámpájáig, hát - szent atyám légy velem! - azonnal fölismerem, hogy egy átöltözködött leány áll előttem. Egy leány a kolostorban! Megfogom a karját, hogy visszatartsam, de a debella kirántja magát a kezeim közül és szalad egyenesen az udvar felé, ahol a szakács pipázva tekintget ki az ablakon. Gyorsabban, mint ahogy itt elbeszélem, már el is tűnik az ajtónyilás mögött s Anzelm úr feje is rögtön visszahúzódik az ablakból. Kopogtatok, hogy nyissák föl, de erre a szakács mérgesen tárja ki az egyik ablakszárnyat s fenyegető kézmozdulattal kiáltja felém: „Rögtön elhordja ön magát az ablakom elől!” S én lélekzet nélkül szaladtam idáig tisztelendő atyám s most alázattal várom kegyes parancsát, hogy mit cselekedjem?

- Óh, édes fiam, micsoda borzasztó eset! Egyébiránt értesítsd a szakácsot, hogy azonnal látni kívánom.

Amíg a megrémült portás odajárt, a jó gvárdián izgatottan járt föl és alá, sötét gondolatokba merülve.

A refektorium asztalát komoly veszedelem fenyegette. Óh, óh, ez a könnyelmü Anzelm bizonnyal a poklokra fog kerülni!

A kopogtatásra a szegény atya minden lélekerejét összeszedte.

- Micsoda fehérszemély volt önnél, Anzelm úr?

- Az unokahugom, tisztelendő atyám.

- Férfiruhában?

- Mindig abban szokott járni, tisztelendő atyám. Régi tradició a családunkban.

- Ej, ej, ön borzasztó férfiu, Anzelm úr!

Néhányszor hevesen járta végig a kis szobát, de a következő pillanatban megállott. Minő rémületes dolog volna, ha az öreg helyettes püspök az eset felől értesülést nyerne valahogy! Egy leány, aki éjszakánkint férfiruhában lopózik a kolostorba! Nem, ezt már lehetetlen volt elviselni!

Szigorúan, hogy a portásnak még a fogai is összeverődtek, könyörtelenül állott meg a bűnös szakács előtt, aki közönyösen várta az itéletet.

- Még ebben az órában el fog távozni a kolostorból...

- Óh, a legnagyobb örömmel.

De amikor, egy hosszu félóra mulva, a zárdakapu nagy robajjal megnyilott s Anzelm úr alakját elnyelte a homályos éjszaka, a szegény gvárdián sötét pesszimizmussal hajtotta le a fejét s még csak álom sem jött a szemére az egész hosszu éjszakán keresztül.

*

Óh, de másnap! A jó atyák nem dörzsölték össze a kezüket, hanem egyenkint, komor arccal léptek be az ebédlőbe, mintha mindnyájan a „memento mori”-t viselték volna az ábrázatjukon. Hol volt a jókedv, a tréfálkozás, a pajzán anekdoták? A kedélyes refektorium egészen elvesztette jellegét és egy cinterem komorságával meredt a belépőre.

És az ebéd, amelyet az öreg szakácsné föltálalt! Hol voltak az Anzelm úr pompás levesei, ezek az aranyszínü, erőteljes folyadékok, melyeknek kanalazgatása közben a jó atyáknak kivétel nélkül megeredt a nyelvük és sűrű kocintgatások közt éltették a hazát, a kolostort, az egész világot? Hol a pikáns sauce-ok, a saláták s a halak reszkető gelée-i? Hol a fácán, mely ropogósan, étvágyingerlően emelkedett ki a hatalmas tálakból, a pompás bordeauxit tevén kivánatossá, melyből egy egész hordót őrizett a kolostor kincseket érő pincéje? Hol a torták, a crémek, a puddingok, melyeknek ragyogó poéziséhez képest csak hitvány fércmű volt e szakácsnő minden egyes alkotása?

Ah, ez rémületes nap volt! A kolostorban megszünt a tréfa s a páterek szótlanul kopogtak végig a hosszu folyosókon, vagy sötéten zárkóztak el szobáikba. Még a mise is szinte komorabb volt a kis egyházban s bár kinevessenek, - maguk a szentképek is mintha szomorubban néztek volna maguk elé, mikor a jó atyák bánata felől értesültek! Ej, micsoda rémületes konsternációt idézett elő ez a bűnbe tévedt férfiu, aki oly közönyösen vált meg a kolostortól!

Titokban, még önmaga előtt is restelkedve, a gvárdián már a negyedik napon engesztelő gondolatokkal foglalkozott. „Ej, ej, ha úgy véletlenül betoppanna még egyszer!”

De Anzelm úr nem toppant be. Tétlenül bolyongva az utcákon, sokszor a kolostor előtt is elment, melynek ablakain belől sovárogva nézett utána egy-egy páter, a gvárdián érthetetlen szigorát kárhoztatva. Pedig közeledtek a husvéti ünnepnapok is, amikor a barátok éttermében szokott összegyűlni a város minden notabilitása, ragyogó szemekkel élvezvén a pompás menut, amelyhez hetedhét vármegyében sem volt hasonló dusálkodás.

Husvét előtti hétfőn, körülnézve, hogy nem látja-e valaki, a gvárdián magához intette a portást, aki sietve szaladt föl a lépcsőkön.

- Tudod-e, - mondta neki suttogva, - hogy Anzelm úr hol lakik?

- Tudom, tisztelendő atyám.

- Azonnal keresd föl, s mondd, hogy tüstént látogasson meg. Beszédem van a gonosz emberrel!

De milyen vakmerőség! A szakács azt üzente, hogy ha a gvárdián urnak beszéde van vele, szívesen látja magánál, akár ma ebéd után is.

- Óh, óh, istentelen férfiu!

A konvent tiszteletreméltó feje e napon minden ételt érintetlenül hagyott az ebédlőben. Sötét kétségbeeséssel szemlélte, ahogy az atyák szótalanul merednek tányérjukra, itt-ott csipegetve, kapkodva valamit, mint akiknek az egész ebéd terhükre van. A kolostorban rémületes állapotok uralkodnak...

- Óh, édes Megváltóm, éhen haljunk-e hát?

Higyjék vagy nem, de a gvárdián, az ebédutáni órák csendjében, titokban kisurrant a kolostorból, s mindenféle rejtek-utcákon, közökön át bujdokolt a külváros felé, ahol a gonosz szakács a tanyáját felütötte. Mint ama nagy császár egykor, aki szőrcsuhában zarándokolt Canossába, ő is födetlen fővel járult e borzalmas ember elé, föláldozván önmagát, hogy a kolostort megmenthesse.

- De az unokahugom, tisztelendő atyám?

- Ha megint eljönne, - mondta sóhajtva, - legalább a hátulsó kapun bocsásd be, édes fiam...

Ragyogó napfény aranyozta meg a kolostor szürke falait, mikor Anzelm úr diadalmasan visszatért a konyhájába.