Nickelsdorf rudacskái.

A terjedelmes főhercegi konyhákban nagy az izgatottság. A csöndes utca járókelői, kik az üvegportálés palota előtt bizonyos félelemmel nézik a két őrtálló katonát, távolról sem sejthetik, milyen lázongó tépelődéseket folytat odabenn egy meghasonlott talentum.

A délelőtti napsugár vidáman tűz be a konyhák magas ablakán s aranyos sávot von a nagy vörösréz kondérokra, melyekben erőteljes burgundi leves fő, a hosszu koppasztó asztalokra, hol a fácánok sárga bőre megcsillan a kukták keze alatt, a rákokra, melyek még élnek a kosárban, a könnyü, hófehér habra, melyet sárga réztálakban vernek. A sipkás, zubbonyos szakácsok buzgólkodva járnak ide-oda, a kukták ritmussal vágják apróra a zellert és a ludmájas hachét. A külső konyhában csinos cselédleányok készítik kéz alá a nyers anyagot, a szomszédos cukrászatban lázasan dolgoznak a kis főhercegnők kedvenc tortáján, a főkulcsár aggodalmasan motoz az éléskamrák raktáraiban. A gourmanderia e világos műtermében mindenki érzi, hogy kiváló dologgal van elfoglalva.

Tizenegy óra van, a villásreggeli ideje. A kis főhercegnők ez időben abbahagyják a kényszermunkát és boldogan kelnek föl a zongora mellől. Mindkettő éhes, mint valami fiatal párduc. Egy komornyik a tálaló asztalra készíti az aranyos felhordó tálokat, a főszakács műértő pillantást vet a véres hússzeletekre (a kis Theodora Annunciata vérszegény), a fácán piros combjára, a kedvenc torta vékony szeletkéire. Minden rendben van, a főhercegnők kielégíthetik étvágyukat. A komornyik sietve távozik a belső termek felé, a függő üveges folyosón keresztül.

Nagy, katonai ebéd lévén, a munka lázasan folyik. A főherceg tegnap jött vissza háromhetes főfelügyelői szemléjéről. Ma az egész vezérkar itt lesz jóformán és a generális urak értenek a gourmanderiához. A szakácstudomány ez előkelő művészei teljesen tisztában vannak azzal, hogy ma műértő publikumra találnak.

De mindez a mozgalom, sürgés-forgás egyszerre elhal a legbelső konyha ajtaja előtt, melynek üveges kalitkáján belül az öreg Nickelsdorf Antal dolgozik kora reggel óta. Mint a bibliai főpapot, ki a szentek szentélyébe lépett, hogy az Isten szine elé boruljon, őt sem zavarta senki ezekben a nagyfontosságu pillanatokban. Ünnepies magány, csöndes áhitat közepette várta a szeszélyes muzsát, mely barázdás homlokát megcsókolja.

Egy-egy kuktát, komornyikot, aki véletlenül arrafelé tévedt, ijedten kergettek vissza:

- Pszt, csöndesség, az öreg Nickelsdorf dolgozik!...

Pedig a dinasztia e legvénebb szolgája tétlenül ült a székben, homlokát sóhajtva fektette tenyerére s idegesen toppantott lábával. A szakácstudomány molett muzsája, mely eddig mindenha hűséges volt hozzá, most makacsul vonakodott, hogy megjelenjék előtte.

*

A főhercegasszony, ki egy kissé ideges volt, az utóbbi időben, reggel bosszankodva itta meg teáját. Az angol rudacskák, melyeket a teába mártogatott, az utóbbi napokban határozottan nem izlettek neki. Olyan közönséges, olyan individualitás nélkül való volt mindez, hogy a fenséges asszony éhesen kelt föl a reggeliző asztal mellől.

A főkonyhamestert már reggel nyolckor elhivatták a főhercegi palotába.

A fenséges asszony mosolyogva fogadta:

- Kedves gróf, - mondotta - önök azt akarják, hogy éhen haljak...

- Miért, fenség?

- Ezekben a tearudakban nincs semmi kiemelkedő. Olyan jellem nélkül valók, olyan közönségesek, mint egy csütörtök délután. Valami pikánsat, különöset óhajtanék.

A gróf izgatottan rohant le a konyhába.

- Nickelsdorf, - szólt, - mi dolog, a fenséges asszonynak nem izlik a teasütemény.

Az öreg szakács megrémülve ugrott föl helyéből.

- Kegyelmes úr! - sóhajtotta megtörten.

- Valami pikáns, valami különös kellene. Egy még eddig nem létezett íz, melynek föltalálása önre vár. Vonuljon vissza s az estéli teához már, remélem, az ön új találmányát adhatjuk föl.

Cilinderjét fejére csapva, a gróf csakhamar eltünt a kis főhercegnők lakosztályában.

*

A főhercegi kápolnában tizenkét órát harangoztak.

Baur, a kormánytanácsos, kiváncsian kukkantott be a konyhába.

- Nos?

- Semmi, még mindig semmi, - intett a főszakács elhalóan.

A komornyik, ki a Nickelsdorf ajtaja előtt őrt állt, aggodalmasan mesélte a többieknek:

- Az öreg, úgy látszik, elaludt. Mozdulatlanul ül a karosszékben, fejét a kezére támasztva.

A szakácsok szótlanul jártak-keltek, a kukták titkolózva dugták össze a fejüket. A pástétomvagdaló cselédleányok félelemmel suttogták:

- Semmi, még mindig semmi.

A kastély platánjai szomorúan zugtak odakünn, a szélkakas elkeseredve forgott. Az udvari titkárok mintha lemondólag integettek volna egymásnak, a főudvarmester mintha lehorgasztott fővel járt volna a palota lépcsőzetén. Sőt künn, a kapu előtt, a talapzatos oroszlánok szomszédjában is elborultan jártak föl-alá az őrtálló katonák s keserűen ismételték:

- Semmi, még mindig semmi!...

*

Félegy táján megkopogtatták az öreg Nickelsdorf ajtaját.

A főkonyhamester volt, ki sápadtan állt meg a szegény szakács szobájában.

- Nos?

- Semmi, kegyelmes úr. Be fogom adni lemondásomat, mert a tehetség örökre búcsút vett tőlem. Nincs egy ideám, nincs egy ihletett pillanatom. Csupa közönséges sablonok hullámzanak a lelkemben.

A gróf szánalmat érzett a vén szolga iránt.

- Még nincs minden elveszve, - szólt, - adok egy ujabb órát. Félkettőig talán jön egy használható ideája. Bátorság!

Otthagyta a szegény szakácsot, az alkotás lázas vágyával szívében.

*

Egy óra felé az őrtálló komornyik nagy képpel ujságolta:

- Az öreg akként jár föl-alá, mint egy kiéhezett oroszlán!

Tiz vagy tizenöt perc mulva lázasan nyilt föl az ajtó.

- Hol a kulcsár? - szólt a vén Nickelsdorf izgatottan.

A kulcsok idegesen csörömpöltek, az éléskamra ajtaja sietve föltárult, a kukták lélekzet nélkül hordták ki a szükséges anyagokat. Pár pillanat mulva a Nickelsdorf asztala felől keverés, munka zaja hallatszott el a konyha minden egyes részébe.

A konyhabeli személyzet respektussal suttogta egymás közt:

- Nézzétek, micsoda glória van a homloka körül!

Az volt, igazi glória. A nagy poéták lelkesedése töltötte be a Nickelsdorf egész lényét, s ugyanaz a fényesség ragyogott a halántékán, mely a Danteén, Miltonén, Tassóén valaha, mikor örökbecsü műveiket megalkották. Az ifjuság; az erő, az ambició utolsó föllobbanása volt az, amely a halhatatlan teasüteményben megnyilatkozott.

*

A gróf az első kész példányt műértőleg vette az ajkai közé.

De harapás közben egyszerre megállott.

Szemeit egy gourmand hamisítatlan élvezetével zárta le, nyelvével kéjelegve csettintett.

Micsoda teasütemény volt ez! Egy kissé sós, egy kissé parmezános, itt-ott kiérzett valami a vaj átsuhanó hangulatából. Analizálni lehetetlen lett volna mindezt, mert a csodálatos rudacskák egyenesen a szívhez szóltak. Micsoda jellem, micsoda kifejezett individualitás! A vén Nickelsdorf a legszebb hattyudalt alkotta meg ezúttal mindazok közt, melyekről a poézis története megemlékezik.

A főkonyhamester szinte öntudatlanul szólott:

- Felséges!...

És a napsugarak, melyek vidáman táncoltak a konyha asztalain, tűzhelyein, elragadtatva ismételték:

- Felséges!

A szakácsok, a kukták, a cselédleányok, sőt talán a ceremóniás főudvarmester, a finom udvari titkárok, az őrtálló katonák is azt mondották magukban:

- Milyen felséges találmány!

Mert Guttenberg, Sohwartz Berthold, Stephenson, sőt Edison is egyszerü kontárok voltak e pillanatban az öreg Nickelsdorfhoz és az ő halhatatlan teasüteményéhez hasonlítva.

*

Este, lefekvés előtt, a komornyik meghajolva jelentette:

- A tea, fenség!

A Balzac híres regényét eldobva, a főhercegnő unatkozva szólott:

- Idebenn fogom meginni!

A kis divánasztalt a pamlag elé húzták s a főhercegasszony fölemelkedett fekvéséből. A forró, barnavörös tea átsötétlett a porcellán finom aranyvirágain.

A rudak, a Nickelsdorf halhatatlan rudacskái, hivogatólag szembe mosolyogtak vele. Szinte hallhatólag mondták:

- Itt vagyunk, itt vagyunk végre. A művész hattyudala vagyunk, a legnagyobb mű, amelyet életében megalkotott!

De a fenséges asszony nem hallotta ezt. Ügyet sem vetve a Nickelsdorf szegény alkotására, kényeskedve ivott meg néhány kanál forró teát s idegesen tolta félre a csészét. Szép, fehér ujjával a csöngető gombjához közeledett.

S míg az öreg szakács szívdobogva, izgatottan, a művész remegő félelmével várta a szürkülő hajnalt, a főhercegnő álmosan szólott a besiető komornának:

- Vetkőztessen. Lefekszem...