Haller Ida.

A kis diákokat valami láthatatlan kapocs köti össze széles az országban. Mikor Szedenich főtisztelendő urat egy szeptemberi napon Veszprémbe helyezték át a nyitrai rendházból, a gimnázium környékén megdöbbentő hírek keltek szárnyra az új professzor kegyetlenségéről. Honnan tudták a Szedenich tanár úr viselt dolgait? Nyitrai fiu sohase kerül a veszprémi gimnáziumba és talán évtizedek is eltelnek, amíg egy felföldi ember a dunántúli hegyek közé elvetődik. És mégis minden kis diák szívébe félelem és aggódás költözött, mikor a Szedenich tanár úr neve augusztus végén megjelent a piarista rendház kapuján. A piacon, ahol a diákok naphosszat csereberéltek a régi iskolai könyvekkel, az ötödosztályosok halaványan és megilletődve tárgyalták az új tanár életrajzát. Koller Félix érdeklődő csoport közepette mesélte, hogy Szedenich főtisztelendő úr Nyitrán huszonhárom fiút buktatott meg az ötödikben az algebrából. „Vérengző tigris, - mondta szomoruan, - aki egyetlen hibáért szekundát ír.” És mivel az algebra amúgy is minden kis diák mumusa, a piaci cserebere fölé a sötét félelem komor árnyékai borultak...

A mende-monda nem bizonyult tulzottnak, mert Szedenich tanár úr, mikor osztályában legelőször megjelent, csakugyan úgy viselkedett, ahogy a fáma beszélte. Negyvenéves férfiu volt, arca szederjes a mindennapi borotválkozástól, keskeny ajkát az aszkéták keserü vonása szegélyezte. Kopott, zöld reverendát viselt és mikor noteszéből a neveket fölolvasta, szúró kegyetlenséggel nézte végig a fölálló diákokat. Tizenkét évig volt a nyitrai rendházban és így kissé megérzett kiejtésén a tótos felföldi dialektus.

- Áki nálám nem tánul, - mondta valami megdöbbentő mosollyal, - áz egy hét mulva ákár ki is márádhát az iskolából...

A diákok, akik tavaly a szelíd Szalay főtisztelendő úr vezetése mellett járták végig a negyedik osztályt, fogvacogva távoztak az iskolából. És a többi osztály, ahol Szedenich tanár úr ebben az évben nem tanított, kárörvendő pillantásokat vetett tizenegy óra után a szegény, megszontyolodott ötödik osztályra...

Még az első hetekben történt, szeptember végén, Szedenich főtisztelendő úr épp az arányszámítást magyarázta, s óra végén, kevéssel a csöngetés előtt, halálos csöndben nézte végig a noteszét, hogy egy diákot kiszólítson. Mindenki dideregve ült a helyén, attól félve, hogy a sors az ő nevét jelöli ki s a megkönnyebbülés hangos moraja hallatszott, mikor a tanár egyszerre így szólott:

- Kolnay György!

Egy sápadt, rövidnadrágos fiúcska lépett ki a tábla mellé, afféle kényeztetett úrigyerek, akit még tizenötéves korában is hosszu harisnyában járatnak. A fiu, aki csattos lakkcipőt, hófehér kézelőt viselt, behunyt szemmel állott meg a kegyetlen tanár szine előtt.

- Kolnay György, - szólott Szedenich főtisztelendő úr, - Kolnay György, maga most szépen el fogja ismételni...

Itt azonban érthetetlen dolog történt; Szedenich főtisztelendő úr hirtelen megállott, szúró pillantását a sápadt gyerekre szögezte s a megdöbbenés látható jeleivel dadogta:

- El fogja ismételni... el fogja ismételni... szépen el fogja...

Gyorsan végigsétált a katedra előtt s miközben az osztályban halálos csönd támadt, egyszerre csak egészen odalépett a nyárfalevél módjára remegő György mellé.

- Hogy hívják az édesatyját? - kérdezte a gyermektől és selymes haját gyöngéden végigsimította.

György most majdnem hangtalanul susogta:

- Kolnay Károlynak...

- És micsoda az édesatyja?

- Törvényszéki bíró, főtisztelendő úr...

Szedenich tanár úr még egyszer föl meg alá sétált a tábla előtt s egyszerre csak a megindulás melegsége öntötte el borostás ábrázatát.

- Kolnay, - mondta lágyan, majdnem mosolyogva (és a föld nem reszketett meg az örömtől, hogy Szedenich tanár úr mosolyog) Kolnay... fiacskám... mondjad csak meg (egyszerre tegezni kezdte a gyermeket) nem Haller, a Sédmalom molnára volt-e a te anyai részről való nagyapád?...

György bámulva nézett a félelmetes tanárra s kipirulva bólogatott:

- Igenis... Haller molnár volt az én nagyapám... Haller Mihály, a negyedik malomban...

A kurátor eközben erősen megrántotta odakünn a nagyhangu secundus csöngetőt, mire Szedenich tanár úr még egyszer megsimogatta a gyermek rózsás arcát (most már rózsás volt az örömtől) és nyájasan így szólott hozzá:

- Csak tanulj fiacskám... szorgalmasan tanulj... és jőjj föl hozzám holnap délután öt óra után...

Ötvenhat diák diadalordítása közt haladt lefelé a kis Kolnay György a várhegy bástyáin... Mi fogta el egyszerre a vérszomjas professzort? Miért cirógatta meg ily apai gyöngédséggel a remegő és ismeretlen gyermeket? Az iskolatársak bámuló irígységgel fogták körül a szerencsés Kolnayt, míg Szedenich főtisztelendő úr mélyen elgondolkodva ballagott föl emeleti szobájába...

*

Szedenich főtisztelendő úr mélyen elgondolkodva ballagott föl tanári szobájába és odafönn megállott a sublád előtt. Egy percig tünődött, mintha álmot látna, aztán egyszerre kihúzta a sublád legalsó fiókját...

A fiókban mindenféle lim-lom hevert, himzett óratartók, pamutdinnyék, likőröskészletek a különböző névnapokról, régi lázsiások és aranyak és legalul, a sarokban, egy kopott, szattyánbőrből készült albumkönyv...

Szedenich főtisztelendő úr elővette az albumkönyvet. Mi történt vele? Tanártársai bizonyára megdöbbentek volna, azt látva, hogy a matematika professzora álmodozva lapozza végig a régimódi, megfakult arcképeket. És mit szóltak volna, ha azt is hallják, hogy Szedenich főtisztelendő úr így susog egy kép láttára:

- Haller Ida!

A kép egy tizenötéves, kissé kócoshaju gyermeket ábrázolt, afelé eleven francia babát, pufók arcocskával, aranyszőke hajjal, meghatóan édes, jóindulatu kék szemmel. A gyermek oly bájosan nézett az öregedő piaristára, hogy Szedenich tanár úr végigsimította a homlokát... És ekkor úgy tetszett neki, hogy az a tizenhat év, mialatt másfélezer apró nebulót vezetett be az algebra titkaiba, egyszerre köddé és párává foszlik a Haller Ida napsugaras pillantásától...

Szedenich tanár úrnak ugyanis eszébe jutott az a tizenhat év előtti nyári nap, mikor a pécsi szemináriumból idelátogatott Veszprémbe s egy délután a negyedik malom előtt találkozott a vajaskenyeret majszoló Haller Idával... Beszédbe elegyedtek és hamarosan megbarátkoztak... Szedenich szerelmes verseket írt, Ida pedig kijelentette, hogy sohase megy férjhez... „A lemondásnak és az emlékezetnek fogok élni!” - mondta bánatosan, miközben bájos, gömbölyü arcocskája majdnem kicsattant az egészségtől...

Szedenich utóbb ki akart lépni a szemináriumból, de nagybátyja, a veszprémi kanonok, gyorsan visszacsavarta a fejét. A fiu megmaradt a papi pályán és Haller Idától nem maradt más emléke annál az egyszerü arcképnél, amelyet a leány, búcsúzáskor, a kezébe adott. De a keserűszívü, korosodó piarista szívében mégis ez az ártatlan kis regény képviselte az ifjuságot és a poézist... „Mit csinálhat most Haller Ida?” gondolta magában némelykor a rendház boltívei alatt, miközben egy édesajku, szőkehaju francia baba jelent meg izgatott képzelődése előtt...

Szedenich tanár úr utóbb visszatette az albumot a sublád fiókjába és az ablakból félórán át nézte a piarista-kert sárguló falombjait, melyek mindjobban beleolvadtak az alkonyi ködbe... „A Haller Ida fia” susogta magában kissé megindulva és ábrándosan így szólott magában:

- Ugyanaz az édes arcocska, amilyen az övé volt egykor... És az ajka... egészen az édesanyjáé... Azt hiszem, boldog lennék, ha a gyerek piros ajkát megcsókolhatnám...

*

- Fiacskám, - mondta Szedenich tanár úr, miután a boldog Györgyöt almával és kaláccsal megkinálta volna, - hozd el holnap az édesanyád arcképét, mert úgy rémlik nekem, mintha lánykorában ismertem volna...

Kolnay György másnap elhozta az arcképet és mialatt Szedenich főtisztelendő úr remegve az ablakhoz sietett, gyönyörüséggel babrált az aranymetszéses könyvek közt, melyek a tanár asztalán feküdtek. Sokáig csend volt a szobában, de végtére a főtisztelendő megszólalt. Hangja remegett, amikor ezt mondta:

- Ez az utolsó arcképe?

- Igenis, az utolsó, főtisztelendő úr...

- De hiszen... itt még... nagyon is fiatal az édes mamád... Pedig, ha jól tudom...

Kolnay György szomoru kis arcát szeliden a tanár felé fordította:

- Az utolsó arcképe, főtisztelendő úr... Ez még 1891-ben készült... egy évvel az anyuskám halála előtt...

Mint a sebzett vad, úgy ugrott föl Szedenich főtisztelendő úr a gyermek szavára. És egész testében remegve, hörgő hangon kiáltotta:

- Meghalt?

- Óh, már hét éve, főtisztelendő úr... Akkor halt meg, mikor Erzsike hugocskám született...

Szedenich főtisztelendő úr ekkor leroskadt a karosszékbe, szemét fátyol borította el és egyszerre vad erővel vonta magához a megdöbbent gyermeket. És az alkonyi csöndben össze-vissza csókolta a György ajkát, miközben leomló könnyei a gyermek rózsás arcocskáját áztatták...