Az utolsó éjjel.

Csillagsugaras nyári éjszaka volt, a közeli fürdőből csapatostul rándultak ki a vendégek a szomszédos báróék parkjába, melyben mégsem volt oly türhetetlen a forróság, mint a völgykatlanban meghuzódó villák között. A park lenyulott a vízpartra, ahonnan friss szellő suhant föl a mélyen hallgató tölgyekig, melyek a kis tornyos kastélyt körülvették. Most senkinek sem volt kedve a lefekvéshez, a lányok álmodozva nézték a tavon reszkető holdvilágot, az urak szentimentális verseket szavaltak a nyári éjszaka szépségeiről. Oly csöndes, oly titokzatos volt minden és annyira messze estek most a nagyváros banális lármájától! Mintha nem is ugyanabban a világban éltek volna, a fák között, a lejtős domboldalon, villamos szikrácskák csillogtak, az alvó virágok illatos üzenetet küldtek a távolról csacsogó hullámoknak. A lármás budapesti asszonyok megilletődve nézték a homályos kastélyt, mely gondosan el volt rejtve a viruló fák sűrűjében, a férfiak pedig irígykedve beszéltek a kastélybeli uraságokról, akik az édes mesefészekben töltik el földi életük javarészét.

- Szőke báró afféle angolizlésü amatőr, aki naphosszat a könyvei és a ritkaságai közt pepecsel - mondta egy miniszteri hivatalnok. - Egy időben a Házba is beválasztották, de volt annyi esze, hogy ott hagyta a politikai cirkuszt. Régebben gyakran reggeliztünk együtt a kioszk ákácai alatt, de most már legalább két-három éve, hogy nem láttam Budapesten.

- Nem az adósságai miatt köszönt le? - kérdezte egy belvárosi ügyvéd. - Ha jól emlékszem, efféle hírek keringtek felőle az utóbbi esztendőben.

- Mi nem jut eszébe? Azért vonult vissza, hogy teljesen a gyüjtő-szenvedélyének élhessen.

A kis kastély emeleti szárnyában ekkor hirtelen kigyulladt két gyertyaláng s a parkból tisztán lehetett látni a két fiatal bárókisasszonyt, akik szalagos éjjeli pongyolájukban a fekete zongora körül foglalatoskodtak. A fürdőközönség jól ismerte a két rózsásarcu babát, akik társalkodónőjük, egy csunya, de nagyon barátságos arcu angol missz kíséretében mindennap megfordultak a fürdői sétatéren. Látszott rajtuk, hogy az ágyból keltek föl, mindkettőnek pár akaratos fürt szabadult ki az aranyszőke hajából és a szalagjuk csokra ellen is lehetett volna jogosult kifogásokat emelni. Az asszonyok, a született esztétikusok, gyönyörködve nézték a két viruló teremtést, akikről nem egy fővárosból idetévedt úrfi álmodozott a kánikulás napok unalmában. Míg néhányan léha megjegyzéseket tettek, Ella baronesz fölnyitotta a zongorát s a következő percben egy édes keringőmelódia lopózott végig a szunnyadó fák között.

- Ezeknek aztán exotikus izlésük van, - mondta valaki a parkban sétáló vendégek közül. - Éjfélkor fölkelnek az ágyból, hogy a zongorát gyötörjék.

- Miért ne! - szólott egy sápadt fiatal asszony, aki valaha kilencágu koronákról álmodott. - Van is ezeknek egyéb gondjuk, mint a mulatság! A sors egy édes meseországgal vette őket körül e gyötrelmes földi életben...

A keringőt jókedvü operette-áriák váltották föl s a nyaralók kissé irígykedve néztek a kivilágított ablakokra...

*

A kastélyban korán feküdtek aznap este. Vacsora közben borongós hangulat uralkodott, a báró szótlanul szívta a szivarját, később pedig hosszasan künn állott az erkélyen... A tavat nézte, meg a park platánjait... A két leány egy darabig még szomorúan elüldögélt az asztal mellett, de mikor Miska, a báró volt huszár-inasa, az utolsó tányért is leszedte, a missz fölállott az asztal mellől.

- Jó lesz lefeküdni, édeseim, mert holnap korán kell talpon lennünk...

A bárókisasszonyok tehát elbúcsúzkodtak az édesatyjuktól s kilenc felé már bevonultak a hálószobájukba. A jó Isten tudja, hogy min járt az eszük, de mindegyikőjük ébren virrasztott a sötétségben. Körülbelül éjfél felé járhatott az idő, amikor Mici fojtott hangon megszólalt:

- Nem alszik?

- Nem, - susogta Ella és ő is fölült az ágyában.

- Tudja, hogy mi történik holnap?

- Tudom.

- A kétórai vonattal utazni fogunk.

- És mi lesz velünk?

- Bennünket abba az intézetbe visznek, amelyet a nagyapánk alapított. De a szegény apa...

- Hát ő mit fog tenni?

- A jó Isten tudja. Szomszédunk, az öreg porosz katona, jószágigazgatónak hívja a birtokára.

- Így hát a kastély...

- Biz az volt-nincs. Itt valószínüleg a Rozenberg-kisasszonyok fognak aludni, mert a birtok mindenestül a volt bérlőnk kezére kerül.

- Sohase jövünk vissza többé?

- Soha!

A két leány csöndesen zokogni kezdett, amíg Ella újra meg nem szólalt:

- És hogy történt mindez?

- Azt nem tudom. A missz azt mondja, hogy apa igen sok váltót írt alá.

- Mi az a váltó?

- Nem tudom, hogy mi lehet. Valami olyas, mint amiről az Ulrik történeté-ben olvastunk: szerződés a pokolbeli sátánnal.

Ella ijedten húzta magára a paplant, de néhány perc mulva ujólag kérdezősködni kezdett.

- Mindent eladnak?

- Mindent.

- A könyvtárt is?

- Persze.

- És apa vadászfegyvereit?

- Azokat is.

- Meg a képeket, a szobrokat, a zongorát?

Az utolsó szónál ijedten megállott és majdnem sírva ismételte:

- A zongorát is eladják?

- Mindent, mindent, mindent, - válaszolta Mici baronessz bánatosan.

Jó ideig mind a ketten hallgattak, végre Ella susogva megszólalt:

- Tudja, mit gondoltam?

- Mit?

- Még egyszer el kellene játszanunk azokat a darabokat, amelyeken valamikor mulattunk...

Mici izgatottan ült föl ágyában és szinte látni lehetett, amint nagy kék szemét az ablak ezüstfénye felé fordítja.

- Hogy lehetne az? - kérdezte halkan a testvérétől.

- Vegyük föl csöndesen a reggeli pongyolánkat és gyujtsunk lámpát a szalonban...

- Várjon egy kissé...

Mici óvatosan gyertyát gyujtott és egy percig kémlelődre figyelni kezdett. A ház belsejében semmi nesz se hallatszott többé. A két leány magára vette a délelőtti csipkeruháját s aranyos topánkájában végiglopódzott a sötét folyosó szőnyegén. Öt perc mulva már mind a két ezüstgirandole égett a szalonbeli zongorán...

Ella leült a zongora mellé és álmodozva kérdezte:

- Mit játsszam?

- Játssza el azokat a darabokat, amelyekre legjobban mulattunk valaha...

- Akarja a tánciskolabeli menuettet?

- Igen...

A kis baronessz belecsapott a billentyükbe s a szalonon végigcsendült a régi rokokó-melódia, melyen valamikor, havas téli alkonyatok idején, az öreg francia kisasszony tanította őket. Mily boldogok voltak akkor! Inasok, fehérkötényes szobalányok, pénz, jókedv, gondtalan élet! Apa mindennap pompás nyalánkságokkal tért haza és anyuska még nem költözött el ama komor vasajtó mögé, mely születésük óta csak egyszer volt nyitva! A menuettet azon a felejthetetlen estén játszották, mikor a vidék valamennyi rózsásarcu babája náluk gyült össze táncpróbára egy márciusi éjszakán.

- El fogom játszani azt a keringőt, amit a huszárok majálisán táncoltunk...

Mici lesütötte a szemét; eszébe jutott a pompás délután, mikor a hadgyakorlatra összegyült huszárok lampionos majálist rendeztek a kastély angolkertjében. A városból cigányzenét hoztak és a filagóriában meg a kastély terraszán pezsgő folyt... Akkor táncoltak legelőször komoly férfiakkal; Mici a feketearcu Köd kapitánnyal, Ella a pelyhes állu Turn-Schneckensdorf herceggel, a hadapróddal. Kis naplókönyvük be sok részletet tudott volna mesélni arról a juliusi délutánról! Ella akkor este írta le ezt a mélyértelmü axiómát: „Kolostorba vonulni a legnagyobb boldogság lehet, de azt hiszem, hogy a férjhezmenés se kellemetlen...”

Mici csillogó tekintettel dőlt a zongorának, aztán a szemét lehunyva susogta:

- Most játssza el a második négyest, amit a jászabonyi pikniken táncoltunk...

A szalonból operettáriák suhantak ki a szeliden szendergő platánok közé és míg a budapesti asszonyok irigykedve néztek föl a kivilágított ablakokra, a Mici rózsás arcocskája kigyulladt a visszaemlékezés lázától.

- Emlékszik... a piknik után éjjeli zenét kaptunk az Arany Griff-ben... És másnap két rózsabokrétát... harmatos olaszországi rózsákból...

A park fái között most már friss hajnali szellő lopózott végig, a víz fölött kipirult az ég alja, koránkelő madarak csicseregtek valahol az ablak alatt. Oly édes nyári hajnal volt, mintha a földön nem is lenne egyéb, csak boldogság... Mici halkan rebegte:

- Még csak egyet: az anyuska nótáját...

Ella, miközben könnyei végigömlöttek arcán, még egyszer eljátszotta a bánatos népdalt, amely édesanyjukat annyiszor megríkatta:

Ha tudtad, hogy nem szerettél,
Hálódba mért kerítettél?
Elvett volna engem más is,
Náladnál szebb virágszál is...

Miért szerette a sírbatért szép asszony ezt a szomoru nótát? Talán az ő sorsa valami összefüggésben volt a dal melankolikus szövegével? A két kis leány csak azt tudta, hogy szegény anyuska néha minden ok nélkül könnyezni kezdett...

Ella és Mici most megcsókolták a zongorát, melynek utolsó akkordja is elveszett a fák között. És míg az ébenfafödél mindörökre eltakarta előlük a zongora billentyüit, talán csak öntudatlanul érezték, hogy gyermekségük tiszta harmóniájának, ezüstös kacagásuknak, a havas téli esték és az illatos nyári éjszakák boldog poézisének immár örökre vége... A parkon túl, ahonnan még a kastély tornyát se lehet látni többé, a piszkos, az önző, a rút, a hazug élet kezdődik... És nem hallották, amint az öreg zongora, gyermekségük bizalmas társa, így szól hozzájuk, amint a folyosón eltünnek: Ti jó, rózsásarcu, buksi, aranyhaju kis babák, mi lesz belőletek, ha mellőlem elkerültök?