A püspök halála.

Verőfényes délben, a rezidencia nagy hálótermében haldoklott az öreg püspök. Ragyogó napsugár aranyozta meg a vár szürke házait, a szentháromság szobrai csillogtak a déli verőfényben s a várhegy meredek oldalát teljesen elborította az üde májusi zöld. Ebben a csöndes, elhagyatott zugolyban, a papi házak ódon kőtömegei közt élni, örülni látszott minden; a nagyprépost háza fölött szinte mosolygott az allegorikus istenszem, a szeminárium táján egy világos női napernyő látszott és az északi bástya felől egy délceg huszártiszti egyenruha csörtetett fölfelé. Mindez illat és ragyogás közepette, a május gyöngyvirágos levegőjében, csöndes agoniában feküdt az agg egyháznagy, várva a halált, amelynek szárnycsattogását érezte.

Egy-két kanonok, a jámbor, kéköves canonicus magister sopánkodva járt a palotában ki és be. Az öreg Szabó Benedek, a püspöki helynök, aki már négy püspöki interregnumban vezette az egyházmegye ügyeit, a szentszéki irodában komoly tanácskozásokat folytatott a szemüveges püspöki titkárral. A Szentháromság-téren néhány kiváncsi ember bámulta a kastély elzárt ablakait s a gimnazista deákok hazafelé tartva, megállottak az útjokban. Lenn a piacon, a kereskedők boltjaiban s a kis kofasátorok alatt sajnálkozva suttogták a nevezetes hírt: haldoklik a püspök!

A kis összetöpörödött, beteges egyháznagy, akinek sovány, viaszsárga arcát csak nagy néha látták az ekvipázs fényes tükörüvege mögött, jóformán ismeretlen volt ebben a vidéki városkában, hol utolsó napjait eltöltötte. A félmilliós püspökség középpontja ez a zöldredőnyös, impozáns palota volt, e középkorias kastély, amely messze kiemelkedett a vár romantikus sziklái fölött, de a kegyelmes úr, amíg szívbaja nem tört ki rohamosan, alig töltött itt évenkint pár napot s a városka lakóit nem igen ismerte jobban, mint a gasteini majorosokat, akikhez nyaranta, a fürdőzés ideje alatt be szokott látogatni a titkárjával.

Évenkint jóformán alig volt itt többször, mint a két főünnepen s a lakosság előtt szinte misztikus színben tünt föl a püspök, aki mint valami uralkodó fejedelem, félénken elvonult az emberek kiváncsi szeme elől. Csak husvétkor látták őt, midőn a fényes püspöki fogat, a bakon a kávészínü inassal, robogva kanyarodott a székesegyház kapuja elé s a főpap áldást osztva vonult be a szentélybe, hogy pár perc mulva aranyos papi süvegében, harangzúgás közt kerülje meg a biboros baldachin alatt a szentháromság magasra kiemelkedő oszlopát. Csak nagy ritkán adott egy-egy ebédet, amelyen a város előkelőségei: a kanonokok, egy nyugalmazott generális, az öreg főispán, a törvényszéki elnök, s az összes helybeli notabilitások évente megjelentek, s a kis székváros mitsem élvezett a püspöki luxus fényéből, mint a pompás fogatot, mely a piacon át olykor-olykor a vasuti állomásra robogott.

A szegény püspök haldoklott. Lenn az irodában még elfojtottabbá válik a suttogás s a folyosókon összebujnak az inasok. A kulcsárné még most is vígan csörgeti kulcsait, épp olyan rendesen kiadja a szükségeseket, mint tegnap, tegnapelőtt s mint nyolc éve már, amióta a kegyelmes úr szolgálatába fogadta. A pincemester ma is lebaktat a borokért, mivel az ebéd rendes menetét nem zavarja meg különösebben az a tudat, hogy a püspök utolsó perceit éli. A nagy, költséges gépezet ma még mozog; a kerekek forognak, a küllők működnek, de ama pillanatban, amikor ő excellenciája csendesen elpihen az Urban, mindez megáll, mozdulatlanná lesz; a konyhákat becsukják, a kapus naphosszat varrni fog a páholyában s odafönn az emeleten mélységes csend borul a nagy termekre, amelyekből minden élet kihal. S ezt a nagy változást csupán két csésze tea fogja okozni, meg néhány lágy tojás s egy pohárka tokaji bor; mivel a szegény püspöknek két hosszu esztendő óta jóformán mi egyébre sincs szüksége az életben. E csésze teáért fütik most a konyhák nagy tűzhelyeit, tizenkét szolgálattevő inas ezért jár-kel most a folyosókon, a pincemester ezért csapolja meg a penészes hordókat, mert mindez egyszerü staffage a husz kanálnyi tea mellé, amire a püspöknek szüksége van.

A szegény püspök haldoklik. S míg ő függönyös ágyában utoljára függeszti szemét a mennyezet barokk-cifrázataira, két vagy három teremmel odébb, a könyvtári szoba kis benyilójában lázas szemlék tartatnak a nagy püspöki gyűrűk, az aranyos egyháznagyi keresztek, a papirok, az aranypénzek között s egy becsületes rokoni kéz sietve kutat, rendezkedik itt ama közeli pillanatig, amikor a közjegyző pecsétet fog nyomni az elhagyott termekre s a temetési előkészületek megkezdődnek. Mert a kamarás úr, aki ez esetben a rokonságot képviseli, kitünően felfogja, micsoda kötelességeket ró az emberre az a körülmény, ha a kegyelmes nagybácsi örökre búcsút mond a zsiros püspöki javadalmaknak.

Haldokolva bár, a szegény egyháznagy még fölveszi az egyházi szentségeket s meggyón, megáldoz, mielőtt a nagy útra megindulna. Ime, az öreg Albonics Lázár, a káptalan legöregebb kanonokja, most hagyta el a hálótermet s szomorúan halad végig a szőnyeges folyosón, hol az inasok kezet csókolnak neki. Mindenütt résztvevően suttogják: „Óh, szegény jó Urunk!” S magukban rögtön hozzáteszik: „De mi lesz holnap, ha e kitünő szolgálatnak vége szakad?”

A szentszéki iroda világos fauteuiljében egy-egy percre helyet foglal valami kiválóbb személyiség s keztyüs kézzel beírja nevét az ívre, amelyet az asztalra kitettek. Óh, mennyire résztvesznek valamennyien ama fájdalomban, melyet a nagy csapás kelteni fog! Erőteljes, katonás írásával legfölül a tábornok jegyzi föl a maga olaszos nevét, s a főispán olvashatatlan manupropiája után egy egész csomó sikerült névaláírás díszíti a violába játszó kartonpapirt. S mialatt a titkárral - aki e percben is gondosan ügyel, hogy fölvett diplomata modorát megtartsa - néhány barátságos szót váltanak: valamennyien megnyugodva gondolnak arra, hogy a nevük benne lesz holnap abban a hirlapi referádában, mely a szegény püspök állapota felől megjelenik. Ezekből a cikornyás aláírásokból nem a részvét beszél, ezek egyszerűen a riporterek kedvéért iródnak ide, akik ceruzájukkal pontosan megjelennek a püspöki palotában!...

A szegény püspök haldoklik. S míg a kopasz megyei főorvos, a maga affektált tekintélyével, aggodalmasan tapogatja ki az ütőér halkabbá váló verését, amíg a személye körüli, bajusztalan huszár - utolsó, reménytelen kísérletül - erős champagnei cognacot önt az apró aranykanálkába: vajjon az agónia utolsó öntudatában nem ejti-e kétségbe a haldokló aggastyánt e palota jéghideg csöndje, a lépések nesztelen suhanása s az a rémületes tudat, hogy e világon senki sem fogja megsiratni igazán s hogy a nagy gyász, mellyel emlékét megtisztelik, nem a szívek, az érzelmek mélyéből ered, hanem a kenetteljes pásztorlevélből, melyet a püspöki helynök kibocsát?

- Nos, remélhetünk-e még?

De az orvos, aki most a hálótermet elhagyta, szomorúan rázza a fejét. S a kis titkár, az egyházmegye legcsinosabb papja, - mialatt a fejét sötéten horgasztja le - önkéntelenül is az egyik kanonoki stallumra gondol, amely még mindig betöltetlenül áll, a viola kanonoki övre s a nagy, fénylő aranykeresztre, amely a káptalani székkel együtt jár. Kilenc évig várt erre a nevezetes állásra s ebben a kilátásban kísérte a szegény püspököt mindenüvé, ahol az utóbbi esztendőkben megfordult.

- Óh, óh, a szegény kegyelmes úr!

Alant a folyosókon s az előcsarnok nagy kőkockáin, mindenütt meghatva beszélnek a fenyegető katasztrófáról s anekdotákat, részleteket említenek föl a haldokló egyháznagy életéből. De mind, akik itt állanak, a szakács, az inasok, a két szakácsnő s az összes konyhai személyzet, a seprőbajuszu parádés kocsisok s a halzsiros majorságbeli cselédek, mind-mind kivétel nélkül már a ravatalra, a temetésre gondolnak s összehasonlításokat, jövendöléseket kockáztatnak meg aziránt, vajjon lesz-e olyan fényes ez a temetés, mint ama híres tizenkét esztendő előtti, amikor a másik elhunyt püspököt vitték le a székesegyház sírboltjába. Nem a szívük, az érzelmeik szólalnak meg e pillanatban, hanem a fantáziájuk s lelki szemeik előtt már látják a püspökkert buja déli növényeit, az üveges koporsót, amelynek fölibe helyezik az elhunyt egyháznagy aranyos süvegét, a püspök fényes halotti ornátusát, a lobogó gyertyalángokat, melyek alatt négy irgalmas nővér s négy ferencrendi barát fog csendes imát mormolni, a kis vánkost, az elhunyt ragyogó rendjeleivel. Már szinte látják, ahogy a szomszéd egyházmegye püspöke a temetési menet élén megindul, látják a növendékpapok fehér, csipkés ingeit, a káptalan tizenkét kanonokát, a szőrköteles barátokat, az angol kisasszonyok kékruhás leánykáit s hallják a harangzugást, az éneket, az öreg címzetes püspök remegő circum-dederunt-ját!... S mindannyit már előre valami különös izgatottság fogja el, az a könyörtelen, kimélet nélkül való izgatottság, mely a háztetőkre, a lámpák oszlopaira kergeti az embert, ha a temetési menet közeledik.

S mialatt a szegény püspök odafenn utolsó küzdelmét folytatja, mialatt nagy, fekete szemeit utoljára nyitja föl, a terjedelmes palotában, e megrémült aggódó arcokon egyetlen igazi könny sem gördül le érette s a női szívek szánalmát, melegségét puszta kiváncsiság pótolja. Csak alant, a virágcserepes ablakok mögött, a hátsó bejárat valamely elrejtett zugolyában, zokog talán egy érzelmes asszonyi lélek, de ebből mi sem hallatszik föl a tömjénfüstös levegőn keresztül, amely e fényes palotát betölti. Nagy, fenséges ájtatosság veszi körül a haldokló püspököt, kövér kezek cerimoniásan fonódnak együvé, s az egyházmegye örökös gyászát klasszikus zamatu frázisokban emlegetik a folyosókon és az előszobákban...

A szemináriumi igazgató, aki neves egyházi költő, már az alkaiosi gyászzengzeten töri a fejét, amellyel a szomoru esetet megénekli. Itt-ott már talán az utód személyét is találgatják s a nyomdász, aki a gyászjelentés szövegét várja, kuporodva huzódik meg az egyik folyosói széken. Minő mondhatatlan melegséget hozna a halál zordon levegőjébe, ha a közelben valahol egy gyermek etikett nélkül való kiáltása csendülne meg s amaz érzéketlen fabábu helyett, aki feszesen áll ágya mellett, egy remegő asszonyi kéz öntené ajkai közé az utolsó csepp cognacot...De im! a harangok megszólalnak s a vár összes papsága megrendülve kapja le a fövegét... A palota hideg nyugalmát zajos futkosás, hangos beszéd váltja föl egy pillanatra... A kamarás az ágy mellett zokog... S mindig szélesebben, mint a hullámok gyűrűje, néhány rövid perc alatt az egész városon végig jár a szomoru eset híre: meghalt a püspök, a szegény püspök kiszenvedett.