Mese a szeszélyes asszonyokról.

Huszárék, végighallgatva az olasz staggione Carmen-jét, a Márkus-térre mentek vacsorázni, a Flórián egyik bizalmas szögletébe. Huszár az előadás közben is észrevette már, hogy a feleségének ismét elérkezett a rossz órája. Mikor a torreadorok kardala végigharsogott a piszkos színházon, Huszárné villámló szemekkel tépdeste a csipkekendőjét s fojtott hangon szólt a férjéhez:

- Szégyen, - legalább ne mutasd ki ennyire, hogy irtózol tőlem. Ahelyett, hogy egy tisztességes szavad lenne hozzám, a tolakodásig gukkerezed azt a kifestett asszonyt, aki a jobboldali páholyban ül. Mindenki gúnyosan a szemembe nevet - bizony Isten elsülyedek szégyenletemben...

Huszár az ölébe tette a gukkerjét.

- Kis anyám, - szólott szeliden, - hiszen azt sem tudom, micsoda páholyról beszélsz...

A vörösbluzos szép asszony idegesen kacagni kezdett.

- Haha, talán azt hiszed, hogy nincs szemem...

Mikor a Flórián pincére a vacsora fogásait behordta, Huszárné sápadtan nézett az abroszra:

- Botrány, - mondta, - még az sem jutna eszedbe magadtól, hogy egy pohár vizzel megkinálj...

- De fiacskám, hiszen csak egyetlen szavadba kerül...

- Óh, valaha nem kellett erre figyelmeztetés...

Ettek néhány falatot a vacsorából, majd fizettek és indultak. A piazzettán áthaladva, füttyentettek egy gondolásnak, aki pár perc alatt elvitte őket a víz partján fekvő hotelbe, amelyből néhány évszázad előtt vidám olasz hercegek szálltak be esténkint a lampionos csónakokba. Szobájukban átkozottul hideg volt, a gyönyörü porcellánkandalló feketén ásított a villamos lámpák fényében. Huszár borzongva vetette le a kabátját, de a haragos szép asszony kiméletlenül szakította most föl az ablak vékonyka szárnyát, s miközben a víz felől fagyos levegő áramlott be, egész testével kihajolt.

- Mit csinálsz? - kérdezte Huszár rémülten.

- Talán csak azt is megtiltanád, hogy a szabad levegőt élvezzem?

- De kis anyám, hiszen négy fok hideg van odakünn...

- Haha, valaha azt igérted, hogy meghalni is kész volnál értem, most egy hitvány náthától is megijedsz...

Huszár fölvette a kabátját és a feleségéhez lépett.

- Elég legyen, - mondta remegve, - mert bizony Isten elmegyek hazulról.

- Fenyegetsz?

- Meg is teszem...

- Nem lepsz meg, régóta tudom, hogy kivel van dolgom...

Huszár magára kapta a téli kabátját s hangos léptekkel kopogott végig a folyosó kőkockáin. Nem ült csónakba, gyalogszerrel szaladt át a hotel oldalsó utcáján, s pár pillanat mulva egészen belegabalyodott Velence zeg-zúgos sikátoraiba. Csönd volt, éjszaka, kékes világosság ömlött végig a széles csatornán, a kísérteties paloták homlokzatán, az aranyos oszlopokon. Oly hangtalan, oly rejtelmes volt a holdfényes viziváros, misztikus árnyékok lepték el a tenger menyasszonyát, távolról a Lido és a Giorgio Maggiore sötét foltjai látszottak. Huszár sietve botorkált végig az egy méter szélességü utcákon, az apró hidak karfájáról egy percre végigsuhant szeme az alvó gondolák fekete függönyén, az ölfás, főzelékes, teherhordó gályákon, amelyek nesztelenül pihentek a part rozsdás karikái mellett, egy-egy ablak sárga világosságán, amely némán fénylett ki az utca alattomos vizére. Oly végtelenül elhagyottnak érezte magát, hogy nem is félt ebben a hideg egyedülvalóságban, amely mázsás súllyal borult a lelkére. Mit tudta, hova megy? Csak ment, sietve, gondolatok nélkül. Mi lesz e borzalmas élet vége? Pár éve - boldog vőlegénykorában - azt hitte, hogy ismeri Terkát és csak később, az esküvő után tudta meg, hogy az édes, nyiltszívü leányban egy merőben idegen kisasszonyt vezetett haza az oltár mellől. Terkának megvoltak a rossz órái és jaj volt minden teremtett léleknek, amikor ezek a gonosz órák fölvirradtak. Terka ideges, házsártos, türhetetlen volt s Huszár bámulva hallgatta a váratlan kitöréseket. Ilyenkor csodálkozva nézte végig, annyira idegen volt előtte ez a szeszélyes teremtés! De lecsendesülvén a vihar, Huszár boldogan ismerte föl megint a szép asszonyban az ő régi Terkáját, aki kék selyemszalagokat ajándékozott neki valaha, a Hungáriabeli kisterem bizalmas táncestéi után.

Éjfél jóval elmult már, a piszkos sikátorokban egy teremtett lélek sem jött szembe vele, pedig már ott kóborolt a hosszu vasuti híd körül, amelynek sötét szalagján egy vasúti vonat vörös lámpája szelte át a holt laguna vizét. Huszárt hirtelen elkapták az egyedüllét borzalmai, s eszébe jutottak vőlegénykori álmai, amikor hevülő szívvel gondolt a velencei hotel idilljére. Oly szomorúan furcsa volt, hogy az ő Terkája egyedül pihen egy idegen födél alatt, míg ő ébren, cél nélkül csatangol az álomvárosban... Fázni kezdett a fehér decemberi fagyban, a fogai vacogtak és egyszerre így szólott magában:

- Bár egy meleg szoba és egy nyitott ajtó akadna az utamba!

Mintha csak valami titokzatos szellem hallgatta volna meg a kívánságát, a legközelebbi utcában világos sugarak vetődtek ki a holdvilágos éjszakába. Afféle olasz zúgkorcsma volt, ahol az ivóban szárogatják a nedves ruhát s a törött ablaküvegen belül penészes branzinók és haragoszöld uborkák csábítják a megéhezett járókelőt. Csak a söpredék jár ide, meg az etnografiára szomjas idegen. Huszár boldog volt, hogy világosságot lát s elszántan nyitotta ki az osteria ajtaját. Körülnézett; a csapszékben nem volt más, mint egy kashmirmellényes olasz suhanc s egy vöröshaju, utazókabátos angol ember, aki egyedül üldögélt a szalmafonatos chianti palack mellett. Huszár megbillentette a kalapját, aztán leült az idegen mellé és bort rendelt. Egyideig mind a ketten hallgattak, csak a kashmirmellényes járt ki és be az ujságokkal teleaggatott faliajtón. A chianti silány volt, de Huszár egyre-másra ürítette ki a poharakat s egy pillanatra úgy tetszett neki, hogy valami kidőlt-bedőlt alföldi csárdában ül, hajléktalan betyárok tanyáján... Marcangoló keserűség fojtotta el a szívét és majdhogy nem könnyekre fakadt. A fejében ez a gondolat motoszkált:

- A szép feleségem egyedül alszik odahaza, - és én ki vagyok verve, mint egy kóborló, útszéli kutya...

Oly különös volt mindez s a bor lassanként a fejébe szállt. Az idegen mosolyogva nézte s Huszárnak úgy tetszett, hogy ez a vörös, gyapothaju ember komolyan részt vesz a bánatában... Jóformán azt sem tudta, mit tesz, egyszerre elfogta a barátkozás vágya s a poharát odaütötte az angoléhoz. És a bihari magyar ember olaszságával rögtön felköszöntötte az idegent:

- Ha nem haragszik, éltesse az én istenem...

Az idegen udvariasan meghajolt:

- Köszönöm, kegyedet is tisztelt úr. Hová való, ha kérdenem szabad?

- Magyarországba...

- Óh, Magyarországba!...

Közelebb huzták egymáshoz a széküket, koccintottak, s Huszár elénekelte a kondorosi csárdát. Az angol később bizalmasan hunyorgatott.

- Nászutas?...

- Dehogy, két éve, hogy nős vagyok.

- És egyedül jár Velencében?

Huszár nagyot sóhajtott.

- Nem, a feleségem is velem van. De ő otthon alszik, míg én magamban kószálok, mint egy ágról szakadt csavargó...

És leküzdhetetlen vágyát érezvén annak, hogy a szívét kiöntse valaki előtt, csüggedten folytatta:

- Összevesztünk, megharagudtunk és én este elrohantam hazulról... A világ legszebb asszonya az én gyűrűmet hordja, de mit ér ez, mikor néha igazi pokol az életünk... Olykor csupa vidámság és napsugár, de olykor csupa szeszély, csupa idegesség, csupa érthetetlen bogár... Mintha nem is az volna, akinek lánykorában ismertem...

Az idegen csillogó szemmel egyenesedett föl a székén és lecsüngő, vörös haját lelkesedve csapta föl a homlokáról. Oly titokzatos volt ebben az érthetetlen pózban és Huszár ijedten nézett rá.

- Szeszély, idegesség, hisztéria! - kiáltott föl az ismeretlen, - hiszen ez megint egy ujabb eset a Clarey-féle teoriához...

- Miféle theoriához?

- A Clarey-theoriához, az én theoriámhoz... Ha akarja, elmondhatom, érdekelni fogja...

A Clarey-féle lélekvándorlás.

- Clarey az én nevem, - szólott az idegen, - és talán hallott is felőlem valamit, föltéve, hogy a külföldi ujságokat olvassa. Doktortanár vagyok egy angol egyetemen, de az anatómia nem ölte ki belőlem a rejtelmesben való hitet, mert a mi boncolókésünk megáll egy bizonyos ponton, ami semmiképp sem mondható a dolgok végső okának. Köztünk és a laikusok között egyszerűen annyi a különbség, hogy mi előbbre vagyunk egynéhány centiméterrel a világrendszer logikájának országútján, de ez a pár centiméternyi előny nevetséges semmiség... Az orvos, aki mákszemnyi tudománya révén fitymálva beszél a természetfölötti dolgokról, ostoba vagy szédelgő... A péterkebogár gyorsabban mászik, mint a hangya, de a péterkebogár is elég lassu alkalmatosság az orient-expresshez képest... Pedig a péterkebogár meg a hangya közt mennyivel nagyobb a különbség, mint köztünk és a laikus emberiség közt...

Az asszonyi szeszélyek kútforrásairól, a hisztériáról úgyszólván annyit sem tudunk, mint a botokud nyelvről. A hisztéria értelmetlen szó, amit az orvos csak okosabb hijján használ. A Clarey-féle theoria az első elfogadható magyarázata az asszonyok érthetetlen szeszélyeinek...

A hisztéria nem más, mint lélekvándorlás. Nem a régi barbárok lélekvándorlása, a megholt ember lelkének titokzatos útja az ujdonszülött emberbe, hanem a lélek akut változása az élő emberi testben. Az asszonyok lelkét egy természetfölötti hatalom olykor összevissza cseréli pár rövid napra vagy órára és az ismerős női arc vonásain belül egy ismeretlen lélek mozgatja az érzések és a hangulatok rugóit. A feleségében, mikor az ő rossz órája elérkezik, egy idegen asszony lelke nyilatkozik meg, s a szeszélyek, amelyek önt elüldözik a lakásából, egy idegen, kötekedő lélek mélyében fakadtak. De a lelket, amely a felesége szép testében pár órára úrrá lett, ön mégis mindig ugyanannak véli azzal a másikkal, amelyet régebbről ismer...

A költők talánynak mondják az asszonyi lelket, amely olykor minden ok nélkül hullámzani kezd, mint némely csodálatos tengerszemek. Pedig az ok világos: a szelid, odaadó asszonyba hirtelen egy szenvedélyes, nyughatatlan lélek költözködik. Ez a lélekvándorlás egy természetfölötti Erő gonosz játéka, amely már sok ezer galibának és bűntettnek volt az oka. Erről sokat mesélhetnék önnek, de elégedjék meg egy ismeretlen velencei történettel, amelyet még semmiféle poéta sem vett eddigelé a tolla hegyére...

Bevilaqua herceget, a köztársaság legelőkelőbb arisztokratáját, egy nap halva találták az ágyasházában. A palota aranyos façadeját, a Veronese és Tizian freskóit, a tanácsterem csodálatos mozaikját ön is jól ismeri; hiszen a Sansovino remekét most ötven centesimiért mutogatják a kiváncsi német utazóknak. De ahol jelenleg szemüveges tübingeni nyomdászok csiptetnek szemérmetlenül a Veronese asszonyai felé, az oszlopos termekben valaha a szőke Bevilaqua hercegnő szunnyadt habkönnyü csipkéi között...

A szőke hercegné nyugodtan szunnyadt csipkéi között, amikor egy napon ijedt futkosás törte meg az aranyos palota csöndjét. Bevilaqua herceget halva találták ágyasházában; a vérvörös mennyezeten belül hidegen, átmetszett nyakkal feküdt a legelőkelőbb velencei úr és sápadt, összezsugorodott keze egy kicsiny medaillont szorongatott. Mikor a poroszlók szétfeszítették a holt herceg tenyerét, az egyik inas keresztet vetve dadogta:

- A hercegasszony medaillonja...

A szőke hercegné nyugodtan szunnyadt csipkéi között, mikor a poroszlók fölverték álmából. Szeliden, értelmetlenül nézett aranyzöld szemével az idegen férfiakra s mikor a rémhírt elmondták neki, bágyadtan hunyta le a szemét.

- Álmodom, - susogta, - mert a szívem mindjárt megérezné, ha az én uram nem lenne az élők között...

Befelé fordult, hogy tovább alugyék, de az egyik poroszló, aki szomjasan nézte a pihenő hercegnét, így kiáltott föl diadalmasan:

- Vér!

Apró, fehér vércseppek voltak a Bevilaqua hercegné éjjeli pongyolájának csipkéin. A szőke princessa elájult és mire fölébredt, egy durva pokrócon pihent, a dozsépalota börtönében...

Eléje tartották az aranyos medaillont és megkérdezték:

- Kié ez a kicsiny jószág?

- Az enyém, - felelte tikkadtan, halálra válva.

- Hát hogyan került ez a meggyilkolt herceg kezébe?

Tehetetlenül, szárnyaszegetten hajtotta le a fejét, mint egy haldokló galamb.

- Nem tudom, - mondta - tegnap még rajtam volt, amikor ágyasházamba vonultam...

- És honnan kerültek a vércseppek a csipkére?

- Nem tudom, - sóhajtotta, - tegnap még fehérebb volt a hónál, amikor az én szerelmes uramtól megváltam...

- Meggyilkoltad a te uradat! - mondta kegyetlenül a dózsé.

Értelmetlenül nézett a félelmes úr szemébe a szőke, halovány rabasszony.

- Meghaltam volna inkább, semhogy az én szerelmes uram egy hajszála meggörbüljön...

Ki lát a szívekbe és a vesékbe? A holt herceg nem nyitotta föl az ajkát és a hercegné a kinzó kamarákban is csak így szólott...

- Az életemmel is megváltottam volna az én uramat egyetlen pillanatnyi szenvedéstől...

A bírák is csak gyarló emberek és a bírák is csak együgyü jelekből itélnek. És a Bevilaqua hercegné szőke haját a hóhér durva keze vágta le, amikor a szép rabasszony ájultan omlott össze a csillogó pallos láttára...

Mikor a hóhér fényes bárdja megsuhant, rémületes kacagás hallatszott messziről, a megborzadt tömeg sorai közül. Reszketve néztek arra mindannyian, a hóhérlegények fölágaskodtak a vörös pódiumon és halálos csönd támadt, amikor egy friss, fiatalos leányhang hahotázva megszólalt:

- Evoé, le van hát vágva a szép, aranyszőke, feje... És most tudjátok meg, ti ostoba velencei bírák, hogy Bevilaqua herceget nem a felesége ölte meg... Én gyilkoltam meg, akit hütelenül elhagyott a nyomorult, porontyommal együtt... Asmodei, a házasságrontó ördög, az én lelkemet bujtatta egy éjjelen a Bevilaqua hercegné testébe és én öltem meg a csábítót, a hites felesége alakjában... Az ő keze szorongatta akkor éjjel a gyilkos tőrt, de a kéznek az én lelkem parancsolt... Asmodei meghallgatta a könyörgésemet és most ime, porba hullt a gyalázatos teremtés feje... Fogjatok hát el, nosza fogjatok, ti ostoba velencei bírák, mert lám, én vagyok igazán a Bevilaqua herceg gyilkosa...

- Így beszélt a gonosz hetaira, - folytatta Clarey doktor, - és bár ez a történet misztikusnak tetszhetik ön előtt, én a legutolsó betűig hiszek benne. A velencei tanács ártatlant végeztetett ki a szép Bevilaqua hercegnében, mert a vérpadon már nem a gyilkos asszony állt, hanem a régi, szelid hitves, aki az életét is föláldozta volna, semhogy az ő szerelmes urának egy hajaszála meggörbüljön...

*

Mikor Huszár hajnalfelé valahogy visszabotorkázott a hoteljébe, a canaléről beáradó világosságban ébren, a vánkosain könyökölve találta a szépséges feleségét. Huszárné szégyenkezve tekintett az ő ura szemébe, majd hizelkedve simította végig forró kezével az ura összekuszált szakállát.

- Mennyire vártalak, édes, - susogta halkan, egy szerelmes asszony odaadásával az ő szelid, leánykori Terkája...