Téli hangulatok.

Hiszen Budapest is szép a maga ragyogó téli pompájában! Mikor a mult hetek egy reggelén fölébredtünk s az utcákat térden felül borította a hótömeg, a szél fujt, mint valahol a geleméri csárda környékén, s a barátok terének szürke kőszobra fehér hermelin bundában ékeskedett; mikor a modern közlekedési eszközök helyett a jó ősi alkalmatosság, a zsiráfnyaku szánkó vidám csöngetője verte föl a magyar metropolis reggeli csöndjét: a jobb fantáziáju ember okvetetlenül azt hitte, hogy Szent-Pétervárott jár, ahol a tarantászok vígan siklanak tova a gyémántfényü hómezőkön. A kerepesi-prospekt szemfüles rendőrbácsija, mikor duplarétü köpenyegét a nyakára húzta, olyan volt az ő mozdulatlan lova hátán, mint valami muszka poroszló az öreg „London News” fametszetén, aki titkos nihilista nyomdát fedez föl, vagy elitélt gonosztevőket kísér a szibériai ólombányákba. Még ennél is jobban tévútra vezette az embert az a ritka körülmény, hogy a piros-sapkás sarki gárda - ha nem is halt meg, - de megadta magát a minus tizenhatnak s egytől-egyig elmaradt a posztról, melyet idegenszerü csönd vett körül az egész napon át. De legszebb volt odakünn, az Andrássy-út köröndjén, ahol a nagy fehér hóréteget még nem szántotta föl a gördülő kocsik kereke, s melyet szinte hangtalan csönd borított reggel kilenc óra felé is. A szitáló hópelyheken át idáig feketéllettek a liget kopár lombozatai, s az arannyal ékes házak egyetlen hanggal sem árulták el, hogy bennük él valami. Szinte a Faubourg-Saint-Germain hangulata csapta meg az embert, a visszavonult francia arisztokrácia, a legitim főúri családok tartózkodó csöndje. Hangulatos, finom téli kép volt; egészen szokatlan itt, Budapesten, ahol minden a maga egyhangu programja szerint gördül le...

De engem, az én vidékiesen konzervált kedélyemmel, mindez nem elégített ki s élénk szívfájdalommal képzeltem el az olyan telet, aminők nálunk, a Bakonyban dulnak, amikor a havat harsogó szél fujja hegyeken-völgyeken át, amikor a szegény vásárosok hétszám rostokolnak egy-egy elhagyott, útszéli csárdában, rántottán és gulyáson tengetvén életüket s nyolcával-tizével huzódva meg éjszakára az ivóbeli asztalokon; amikor a gyorsvonatot a bakonyi hegyek közepén állítja meg a haragos förgeteg s aztán két hétig se ide, se oda, ha csak a jószívü márkói sváb létrás szánkóján nem; mikor a Papodban farkasok zengenek s a balatonmelléki vincellérek a kéményen át ássák ki magukat reggelenként. Ez ám az igazán szép világ s annak van csak jó dolga, aki megreked egy-egy kis vidéki város kaszinójában, ahol őskorbeli troglodithák ütik a tarokkot s kergetik a bikát: mitsem tudva a külső világról s hírét sem hallva az ujságoknak két álló héten keresztül. Megalakul az önkormányzatu köztársaság, mely a világon senkivel sem érintkezik; intézi a belügyeket (tudniillik nőegyleti kóstolókat rendez a Korona nagytermében), célirányos külügyi politikát fejt ki (amennyiben az ottrekedt utazóktól kártyában elnyeri a pénzüket), közlekedési reformokat létesít (tudniillik átjárókat vágat a hóhegyeken keresztül az egyik járdáról a másikra), gondolt fordít a hadügyekre (kettővel megszaporítván az éjjeli bakterek számát), s az igazságszolgáltatást sem feledi ki a programjából (a konvenciós téli rabot a meleg téli hajduszobába csukják, ahol a téns városi huszárok lódingjait tisztogatja).

E hideg, hófehér milieu keretében még most is gyakorta megjelenik az emlékeim között egy kicsiny szoba, odahaza, ami girbe-gurba városunk legmagasabb pontján, ahol a legszebb, legkedvesebb téli napjaimat eltöltöttem. Ez a kis szoba egy zordonul épített kastélyforma épületben volt, melynek kéményein át a szél egész nap rémítő históriákat dudolt be, s melynek hátulsó részén apró, börtönforma ablakok nyiltak a konyhából és a folyosókról, növelve a mi romanticizmusunkat, mely az ablak vasrácsán úgyis szalmazsákból font köteleket látott, ahol a rabok viharos éjszakákon leereszkednek. Ebben a házban lakott az én tizennégyesztendős korom legjobb barátja, egy halvány, komoly, öröklött mellbetegségben szenvedő fiu, akit a szegény anyja még a szellősuttogástól is féltett s aki valóságos rab volt ebben az óriási épületben, ahol nagy kényelemmel laktak vagy tizenhat szobát. Jómódu vagyonos népek voltak s még a nagymamától is sok örökség nézett rájuk, aki ott lakott velük egy házban: csakhogy alant, a földszinten, pár világos, meleg szobában, ahol apró porcellánkutyák álltak az etagére-okon s mindig finom, ódonszerü pacsuli-illat volt érezhető. Az egész ház: a jóságos nagymama, az apróbb fivérek, a halovány, ideges mama, a kis szőke, filigrán-testalkatu leányka, mind-mind a fiu kedvét keresték, akiről tudták, hogy nagy beteg s hogy nem igen viheti tovább egy-két esztendőnél. Óraszám elüldögéltünk odafenn az ő szobájában, melyet a szalontól csupán egy üvegajtó választott el; s míg a franciás kandallóban vígan lobogott a tűz, mi hosszan bámultunk ki az ablakon a hóval borított hegyekre s a távol, szürke látóhatár szélére, ahol már szinte láthattuk a Balatont, ezt a bűbájos kék tavat, melynek à la Jules Verne való áthajózására egész programokat készítettünk. A melankólikus hajlamu álmodozó Miklós (a beteg fiu) egész nap itt állt, e mellett az ablak mellett, s bámult-bámult ki a messze hórétegre, amíg csak a kora téli alkony be nem fedte homályával az egész vidéket. Komoly fiu volt, akit csak ritkán láttak mosolyogni s a jó nagymamája minden tréfája s a szegény anyja minden hizelkedése teljesen kárba vesztek nála. A mulatsága az volt az egész napon át, hogy sakkozott magában s szorgalmasan tanult angolul. (Mintha bizony odaát ezt a nyelvet beszélnék!) S a melankóliára hajló kedélyét még jobban leverte, mikor a kis hugocskáját, ezt a kis szőke, vidor madárkát, akit Edithnek hívtak, egy nap virágos koporsóba tették s a lépcsőkről nehézkes emberek kopogása hallatszott ide föl... S a kínos köhögés odaát a szobában örökre megszünt s a nagymama megint erős kezdett lenni (az volt a legszomorúbb, mikor ő azt affektálta, hogy nincs megtörve s odalenn egész éjszakákon át zokogott a szobájában), s mikor a mama halavány arcszíne még átlátszóbbra fordult... Óh, mennyire remegtek azóta a Miklós életéért! Sejtették, tudták, hogy ő nemsokára elmegy a hugocskája után s megint érzik itt a szobában a koporsóra helyezett koszorúk átható illatát. A vagyonukat odaadták volna, ha a fiu párszor jóízüen mosolyog; de hiába volt minden, nem bírták fölvidítani... Azaz, hogy mégis - igen... amikor én fölmentem... Engem nagyon, nagyon szeretett s én is igazán szívből szerettem őt. Bánatos, komoly arca szeliden mosolygott, mikor meglátott s melegen nyujtotta felém hosszu fehér kezét. S a család, a nagymamától a legkisebb fivérig mind szeretett, kényeztetett engem, a Miklós egyetlen barátját. A boldogtalan mama szinte könnyekben uszott az örömtől, uzsonnára a kedvenc ételeimet adatta fel s odalenn a szakácsnak ki volt adva a parancs, hogy a csokoládékrém-cukorkáimból, melyet egy parányi vanille zamatjával tettek ellenállhatatlanabbá, mindig elegendő legyen készletben. Engem mindenki úgy szeretett ott a háznál, mintha a saját fiuk lettem volna s a Miklós valóságos testvére. A nagymama egy furcsa arcu, porcellán kéményseprővel ajándékozott meg, aki örökösen elfintorított arccal állt nála a kétszázéves íróasztal fölött. A mama a névnapjaimra halmozott el cukrokkal, könyvekkel s egy egész croquet-fölszereléssel; sőt még az elhalt kis leány egy képes könyvét is odaadták emlékül. Mikor a háziorvos, a kopaszfejü megyei fizikus, a maga csontfejü botjával belépett, az is barátságosan nyomott barackot a fejemre s néha a nyakamat is megcsiklandozta, ami nála a legteljesebb jóakarat jele volt. Mindannyi hizelgett nekünk, biztatott bennünket: „Csak játsszatok, mulassatok és szóljatok, ha valami kell!” Csak a szegény anya tette hozzá aggódva: „Hanem aztán, kis Mikolóm, az anyácskád kedvéért ne beszélj ám hangosan!”

S mi játszottunk egész délutánon át, azaz hogy nem, ennél komolyabbat cselekedtünk: fölolvastunk. A kedélyünk mindakettőnknek romantikus volt a végletekig. A Schmidt Kristóf, Hoffmann könyvei nem kellettek; hanem a vadölő, a kém, a bőrharisnya, a Nautilus és Nemo kapitány, meg a híres utazók illusztrált kalandjai. Egész délutánokon keresztül az őserdőkben kószáltunk, ahol paradicsommadarak ugrálnak a liánok között, a tengerparti sziklákon, melyeknek barlangjaiban meg lehetne húzódni éjszakára, az amerikai pampászokban, a prairie közepén egy barátságos farmban, valami lakatlan szigeten, ahol az ember úgy vadássza meg naponként a táplálékát, az Amazon mellékén, víg karaván közepette, s a sík tenger habjain, egy pompás yacht vagy brick-goelette szalónjában, amellyel pár hó alatt az egész világóceánt át lehetne kóborolni... S a szegény Mikoló szemei fölragyogtak ilyenkor, mintha már csakugyan ott járna valahol a messzeségben...

Egy év mulva, a következő télen, mikor Mikoló ismét erősebben kezdett köhécselni, itt, ebben a szobában találtuk ki azt a pompás mulatságot, amellyel az egész téli évadot eltöltöttük. Nem tudom, melyikünknek jött előbb az az eszméje, hogy mi tőlünk a haza joggal várhat egy szépirodalmi hetilapot, habár illusztrációk nélkül is. A munkatársak megvoltak (mi ketten és Laci, a Mikoló öccse), a nyomdát és a papirmasszát hamar megvásároltuk (három tollat, harminc ív papirt s egy kis üveg alizarin tintát) s azzal megnyitottuk a redakciót. Előfizetési felhívásokat nem bocsátottunk ki, mivel az előfizetők - a nagymama, a mama, a doktor, sőt egy falusi öreg nagynéni is - csakúgy özönlöttek, hanem a szoba ajtajára kifüggesztettünk egy hatalmas papirlapot ezzel a fölírással:

Lehetett bíz azzal máskor is s - fájdalom - nem is jött senki, aki értekezni kivánt volna, de nekünk ez a tábla mégis nagyon tetszett és sokszor magunk kopogtattunk be magunkhoz, avagy Lacinak kellett bejönni kívülről egy csomó „szerény költeménnyel”, csakhogy a jelenetet élénkebben elképzelhessük. Ez a szerkesztői foglalkozás hónapokig boldogokká tett bennünket. A jóságos nagymamának direkt be kellett szerezni egy papirkosarat, amiből az anyagot naponkint kiszedegettük, hogy másnap ismét bele dobhassuk. Én pompás elbeszéléseket írtam török bégekről, indus rájákról, csauszokról, muftikról s a Jókai elragadó regényeinek minden impressziójáról; s egy egész regényt is: „Utazás a jégtáblákon” a Jules Verne modorában. Mikoló tudományos értekezéseket írt, melyeknek eredete mind e mai napig homályos előttem s Thümmelből fordított, mivel más német klasszikus nem volt a könyvtárukban. Laci volt a riporter, de micsoda riporter! Egész nap keservesen sóhajtott, ha a rovata még nem volt meg s szenzációs hireket hozott Kaczorné asszonyról, aki a férjét, Kaczor urat három apró cicával méltóztatott megajándékozni... Az anya is, meg a gyermekek is jól érzik magukat, de az asszonyság a gyermekágyat még nem hagyhatja el... Azonkívül hoztunk entrefilé-kat arról, ha a spájzot kimeszelték; az új szakácsné megérkezését a személyi hirek közé igtattuk... A fontosabb hireket, minő például „Lapunk belmunkatársa, Kajuthy László ma jeles sikerrel végezte a helybeli gimnázium harmadik osztályát. Gratulálunk!” - avagy: „Lapunk felelős szerkesztőjének új husvéti öltönye kiválóan sikerült” - a lap élén közöltük. Adtunk táviratokat a ház messzebb eső részeiből, mint: „Majorság. (Eredeti távirat.) Az új istálló fölépülése már a közel jövőben várható.” - „Cselédszoba. (Eredeti távirat.) Elize komorna közeli fölgyógyulását orvosi körökben kétségtelennek tartják.” S néha a szerkesztőség vendégének, a kis nyolc éves Antal cousinnak is csináltunk reklámot: „Pilothy Antal úr német írásbeli dolgozata hivatott helyen nagy feltünést keltett.” Mindezt magunk írtuk le egyetlen példányban és a lapkihordó szerepére sem resteltünk vállalkozni. Az előfizető úr vagy hölgy köteles volt azonnal végigolvasni a példányát, hogy tovább vihessük. Maga az előfizetési ár nagyon különböző volt; a nagymama hetenkint egy névvel ellátott csokoládé-tortát fizetett, a mama minden szám után egy képes könyvet s a doktor egyszersmindenkorra egy szoba-billiardot. Szóval, a lap kitünően volt szerkesztve (jobban, mint sok igazi ujság) s az ember elég jól megélhetett belőle, ha a teljes ellátásról különben a szülői házban gondoskodtak... S milyen kedvvel, milyen ambicióval dolgoztunk mi ezen a kis ujságon! Mikoló valósággal megpirult az egészségtől! A szegény mama hogy örült ennek az eszmének! Ha jöttem, mindig megcsókolt s komolyan reménykedni kezdett, hogy a Mikolónak mi baja sincsen... Egyszer már - óh boldog aggódás - attól kezdette félteni, hogy katonának sorozzák be s „akkor a kis fiam egészen elfelejt majd engem, ha egyszer a lovára fölpattan...” Sőt annyira mentünk, hogy egyszer egy napon az egész szerkesztőségnek odalenn terítettek uzsonnához, a nagymama illatos kis szalónjában s igaz, hogy csak a zárt folyosón át, de mégis kimehettünk a szobából. Már éppen egy valóságos kézisajtó beszerzéséről kezdtünk gondoskodni, mikor egy este Miklóst újra elfogta a láz s másnap megtiltották neki, hogy az ágyból fölkeljen.

Attól fogva csak kétszer beszélhettem vele. Egyszer, mikor kissé jobban lett s a nagymama bevezetett hozzá. Másodszor, mikor a tavasszal teendő nagy balatoni utazást beszéltük meg, amelyhez a brick-goelettet már meg is igérték neki, ha meggyógyul... Úgy terveztük, hogy az egész tavat megkerüljük s a szigeteken kikötünk, esetleg sátort is ütünk... Akkor már a szegény Mikoló fehérebb volt, mint az ágy vánkosa...

Aztán sokáig nem láttam, heteken át; csak egyszer, a tavasz felé, mikor - óh istenem, micsoda nap volt ez! - a szalón üvegajtaján át láttam a szerkesztőségben (ahová engem nem bocsátottak be) a Mikoló üveges koporsóját s azon túl a nagy, messzelátó ablakon át a távoli hófedte vidéket... A látóhatár széle ködbe olvadt s minden oly ragyogóan fehér volt... Odabenn a püspökkert üvegházából kikölcsönzött dús déli növények vették körül a koporsót s a hatalmas karos gyertyatartók alatt, támogatva a nagymamától, ki megint erős volt, a Mikoló mamája ölelte át a kis fia koporsóját... Mikor engem meglátott, zokogva közelített felém s oly szenvedélyesen szorított a keblére, hogy ezt a pillanatot sohasem felejtem el. Egyre azt ismételte: „Óh, kicsikém... milyen magam vagyok... Azok odaát mind magukhoz hívnak... Mintha már nem volna ott elég!...”

A koporsó fejénél, ünnepélyes fekete ruhában, kalapja körül gyászfátyollal, csendesen zokogott a kis Laci, aki most már igazán egyedül maradt... azaz hogy nem, nem maradt itt, mert pár év mulva azt is elhívták oda a többiek, hogy ki se hiányozzék...

S nekem, egy-egy pillanatban, mikor a fehér utcákon végignézek, eszembe jut ez a zordon kastély és a világos, meleg szobák benne... meg a szerkesztőség és a kis Mikoló... meg az a hódító, erős illat, amit a koporsó koszorui terjesztettek...