Mese a sellőről.

Önök így olvasták:

„Imrey Gyulának, a Kiviteli Bank Részvénytársaság egyik cégvezetőjének neje, a város előkelő társaságának bájos és kedvelt tagja, akinek Tizian-színü haja szinte hozzátartozott a Stefánia-út szépségeihez, ma, hajnalban, a vasúti összekötő hídról a Dunába ugrott. Ugyancsak a híd egyik karfáján a rendőr egy gazdátlan kalapra és felöltőre bukkant, amelyekről utólag kiderült, hogy dr. Raben Jenő, a lengyel származásu budapesti orvos tulajdonai voltak. Minthogy Raben már hosszabb idő óta intim barátságban állt Imreynével, nagyon valószínü, hogy együtt és közös akarattal követték el az öngyilkosságot.”

Ez, mint önök láthatják, egy banális és közönséges szerelmi történet volna, ha úgy állana a dolog, ahogy az ujságok megírták. De nem úgy áll. Imreyné története egy különös és csodaszerü sellő-történet, melyet érdemes leírni és meghallgatni.

*

Imrey Gyula valaha verseket írt és koplalt. Még akkor koplaltak néha a költők s oly komolyan vették a Muzsa csókját, akár a mai, józanabb poéta-nemzedék a salgótarjáni vagy a rimamurányi részvények kuponjait. Imrey huszonöt forintért dolgozott egy hetilapnál s borzas haja volt és kissé megkopott kabátja. Künn lakott egy ferencvárosi tejáruló asszonynál, de a háromforintos szobácskában hercegkisasszonyokról és tündérekről írt ötfelvonásos tragédiákat.

Egy este kissé több bort ivott a kelleténél s mámorosan bolyongott a Duna partján, valahol a Csepel-sziget környékén. Holdvilágos éjjel volt, a folyam csöndesen mosta a mocsaras partokat, messziről, a Gellérthegy mögött, már sejtelmesen pirult az ég alja. Az Imrey lázas feje úgy látta, mintha a fák kiterjesztenék feléje karjukat és szürke, penészes törpék dugnák ki rubintos orrukat, a bokrok közül. A nedves parton egy nagy kő hevert a piszkos víz között; Imrey fáradtan leült rá és a kékes sötétséget bámulta. Kezére hajtotta fejét és fütyörészett, - mikor egyszerre egy csodálatos női hang ütődött a fülébe, s mikor föltekintett, egy fehérvállu, vöröshaju asszony nézett vele farkasszemet a habok közül. Égő, vörös palástja vállára omlott, fekete szemei mosolyogva nézték az ábrándozó poétát, fehér teste megvillant a holdsugárban. Imreynek elfogódott a szíve, - egyszerre tisztában volt azzal, hogy magával a sellővel találkozott.

A beszélgetés úgy kezdődött, mint a mesékben, a sellő csábítóan nézett a szöghaju költő szemébe, s így szólt egy dallam édes hangján:

- Jőjj velem alá, hüvös vizalatti palotámba, csókkal és szeretkezéssel fogjuk eltölteni az életet...

De a költő modern ember volt és alaposan tudta a népmesékből, hogy a víz alatt moszatos, zöld halál várja a szerencsétlent, aki a sellő szavára hallgat. Őt tehát nem vesztegette meg a vizi asszony dallamos hangja, hanem így szólt:

- A víz hideg és tekintettel gyönge idegeimre, az orvos megtiltotta a fürdőt tizennyolc fokon alul. De ha szeretsz, szépséges asszony, jőjj el velem kicsiny ferencvárosi szobámba, ahol be is füthetünk, ha hideg szél fujna a kilencedik kerületben. Nem igérek sokat, mert huszonöt forintból végre is nem telik sokra, de becsülettel eltartalak, azt fogadom.

A sellő sokáig nézett a fiatalember sötét szemébe és ki tudja, mit gondolt magában? A sellők is megváltoztak a hosszu századévek alatt, s a tizenkilencedik század végén már velük is lehet váltani egy józan és okos szót. Lágy, vörös haját, melyből villamos szikrák pattantak ki (Imrey Gyula úgy érezte), a költő térdére fektette, s egy földi asszony vágyával nézett a sóvárgó poétára. Nem szóval, egy futó lehelettel sugta inkább:

- Veled megyek...

De szomorúan, bájos szeméremmel tette hozzá:

- Ámde nincs ruhám, amelyben elkísérnélek.

Imrey Gyula körülnézett; messziről egy kis vasúti őrház ablakából sugárzott ki valami árva gyertyavilág. Gyorsan elfutott a sínek mentén s utolsó forintjáért szerzett egy zöld kreton ágyteritőt. A sellő magára vette a puha kelmét, de karcsu, fehér alakja olykor kivillant alóla a holdvilágban. Aztán beaggatta karját a poéta kopott kabátja alá s lassan megindultak az éjszakában. A ferencvárosi ház hátulsó udvarán Imrey bizonyos grandezzával mutatott egy fehér, fenyőfaajtóra s így szólt az ő különös pátoszával:

- Ime, királynőm, jövendő lakosztályod bejárása...

A sellő besuhant, kissé fázva huzta össze vörös haján a zöld kreton ágyterítőt s bágyadtan hajtotta le fejét a kanapéra, melyből itt-ott kikandikált egy acélrugó s egy szál kiváncsi tengeri fű...

*

Az öreg Imreynek, aki valahol a Tisza mentén gazdálkodott, ezt írta a fia egy őszi napon:

- Hát jó, nem fogok többé verset írni, de küldj azonnal négyszáz forintot, hogy a szigorlatokkal végezhessek. Leteszem a doktorátusokat és hazamegyek gyakorlatra a vármegyéhez.

Az apa elküldte a kivánt pénzt és a költő cserfalombokból koszorút font a pénzeslevélhordó feje köré.

Aztán így szólt a szegény, ruhátlan sellőhöz:

- A kreton ágyterítő is szép viselet, ha a te fehér testedet övezi, de zöld kreton terítőben mégis bajos volna elmenni a színházba vagy a Dunapartra. Mondd meg hát, istennőm, a derekad számát, hogy vállfüzőről és utcai toalettekről gondoskodjam.

A háziasszonytól kölcsönkértek egy centimétert és megmérték a sellő karcsu tailleját. Imrey vett egy halcsont fűzőt, amelyet kék selyemszalagok díszítettek s a Koronaherceg-utcában rendelt egy sötétzöld kimenő ruhát. Később cipőkről is gondoskodott s egy kicsiny, rózsaszínü csipkekalapról. A friseur-kisasszony mikor babrálni kezdett a lágy, vörös fürtökben, elragadtatva csókolta meg a sellő kezét, s így beszélt az igazak őszinte meggyőződésével:

- Ez a haj épp úgy föl fogja forgatni a Belvárost, mint az Andrássy-út villáit és a Múzeum mögötti palotákat...

A költő büszkeséggel hallgatta ezt a jóslatot és így szólt:

- Margitnak foglak hívni, mert Margitról énekeltem a verseimben...

Egy este karonfogva suhantak ki a gázvilágos utcára és lóvasúton mentek el a Népszínházig. Mikor a földszinti körszékeken helyet foglaltak s a szép asszony levette a kalapját, csodálatos moraj futott végig a parketten és a páholyokon. Akik a sellő Tizián-hajcsomóit látták, bágyadtan szóltak a szomszédaikhoz:

- Észbontó ez a vörös haj... Milyen válla lehet ennek a gyönyörü asszonynak...

Nem nézték az előadást, csak őt nézték. Akik szemébe pillantottak, hirtelen megérezték, hogy ezek nem földi szemek, ezek a csábító, gyilkos sellő szemei... A buffetben sohasem adtak el annyi limonadot, mint ezen a forró őszi estén.

Mikor hazamentek, Margit diadalmasan vetette le sötétzöld ruháját s kacérul nézett boldog költője szemébe.

- Légy nyugodt, - mondta, - nem sokáig fogunk mi élni havi huszonöt forintból...

*

Reggel azt kérdezte tőle:

- Értesz-e valamit a könyvvitelhez?

- Akár az indiai brahminok, - mondta kacagva a költő.

- Mindegy, ma látogatást fogok tenni a Kiviteli Bank Részvénytársaság igazgatójánál...

A direktor svájci ember volt és nem szerette az asszonyokat. De mikor Margit mellette ült a piros jutta-pamlagon és egyszerre ráfordította moszatszerü, zöld szemét (ha akarta, zöld volt a szeme), az igazgató, mintegy könyörögve, azt mondta neki:

- Ki van nevezve a kedves férje a könyvviteli osztályba...

Egy vén könyvkiadó, aki mindeddig csak dilettáns uralkodók és hercegek műveit bocsátotta a könyvpiacra, rögtön megkötötte a szerződést az Imrey összes verseire, mikor Margit meglátogatta az irodájában. Tízezer forintot adott értük és nagy kvartalakban bocsátotta ki őket, hollandi merített papiron.

A költő levetette a kopott, szürke kabátot és fekete zsakettet rendelt egy előkelő lipótvárosi szabónál. Honnan került, honnan, nem, egyszer csak fiakkeren jártak, a Stefánia-úton és páholyt béreltek az Operában. A habituék, meglátva az Imreyné vörös haját, fogvacogva dörmögték, olykor:

- Ah, milyen istenien vörös!

Egy diák öngyilkos lett érte, egy bankár csődöt mondott, egy gróf elvált miatta a feleségétől. Amikor a kioszk egyik szélső asztalánál behunyt szemmel szopogatta a hideg fagylaltszeleteket, a korzón megállottak az emberek. Mikor a Redutban kibontott hajjal táncolta a szupé-csárdást, a párbajorvosok inspekciót tartottak az előcsarnokban. Mikor a lóversenyen szeméhez emelte az emailos gukkert, a jockeyk rajta felejtették a szemüket és mindannyian harmadiknak érkeztek be. Mikor délben végigsétált a Váci-utcán, a szegény aszfaltbetyárok sápadtan fogózkodtak meg a kirakatok vasában. És a költő, aki ekkor már cégvezetője lett a Kiviteli Banknak, kárörvendve nézte az általános bomlást és ezt gondolta magában:

- Ha mindezek tudnák, hogy sötétzöld szeméből nem földi asszony tekint rájuk, hogy a habos, lehelletszerü napernyőt a sellő tartja vérvörös hajfonata fölé...

*

Dr. Raben Jenő a költő iskolatársa volt és gyerekkori barátja. Mikor Margit egy délben migrén felől panaszkodott, Imrey elhivatta a lengyel orvost. Raben később egyedül is benézett délelőttönkint, amíg a költő a prokurákat jegyezgette a Kiviteli Bank íróasztalánál...

A doktor egy délelőtt térdre esett a renaissance-stílü hálószobában, ahol rózsaszínü függönyök takarták el irígyen az ágy faragott amorettjeit. Margit pongyolában volt, vállfűző nélkül, de így is karcsuan bontakozott ki széles válla, szoborszerü csípője a nyers francia selyemből. Érzéki és bájos volt, mint egy földi asszony...

A doktor talán sohasem vallott még szerelmet, de e pillanatban öntudatlanul esett térdre. És amíg Margit érzelmesen emelte rá rejtelmes jaspis-szemeit, halkan mondta, mint egy iskolás gyermek:

- Szeretlek, szeretlek...

Gyulladnak-e a sellők földi szerelemre, átjárja-e vérüket földi vágyódások láza, hogyan tudjam én? Imreyné lágyan simította végig finom ujjaival a doktor szőke hajfürteit és szemében felgyulladt a láng, amelyért feneketlen ingoványokba rohannak a gyönge földi emberek.

A vöröshaju asszony egy nap elvonult a világ elől és hat héttel később egy tarkarokolyás dunántúli dajka ült a mély fogat átellenes ülésén. A kicsiny Margit örökölte anyja veszedelmes sellő-szemeit, és négyéves korában a szomszédék hatesztendős fia letaszította érette az öccsét a harmadik emeletről, mert a kis Margit azzal osztotta meg a délelőtti vajas kenyerét.

A páholy hátulsó ülésén később ott látták a lengyel doktort, a farsangon ő kísérte föl Imreynét a lépcsőházak bolyhos szőnyegén. És utóbb frivol pletykákat meséltek a molett, csodaszép vörös asszonyról, aki mellett állandóan ott világított az orvos aranyszőke Krisztus-arca.

Imrey, aki most már nevetve mesélte el, hogy valaha verseket írt, mindig félénken rezzent össze, mikor a gyermek babrálni kezdett a szakállával. A kis leány zöldes szemébe nézve, mely néha aranyos fényben csillogott, így szólt az egykori poéta:

- Nem vagy gyermek, rossz tündér vagy, mert nem földi asszonytól származtál.

Imreyné és Raben doktor egy este messze kisétáltak a Duna partján. Senkisem tudhatja, miről beszéltek, de az éj hirtelen föléjük borult. Távol, Kelenföld táján, csillogott a hold és a habok ezüstös fényben siklottak tova a mocsaras partok közt. A vashídon mellettük suhant el két óriás vörös szem, aztán félelmes csönd borult a gyárak fölé, melyekből nem áramlott ki a kémények otthonias füstje. Oly hideg volt minden, oly kísérteties és Raben doktor egyszer így szólt, mintha álmot látna:

- Meghalnék érted, ha úgy kivánnád.

Margit megrázkódott, kezével végigdörzsölte szemét, fényes vörös palástja vállára omlott. Mintha elfeledett volna mindent, a renaissance hálószobát, a színházak plüssét, a kioszkot, a fogatokat - így szólt egyszerre, egy dallam édes hangján:

- Nem vagyok földi asszony, hazugság minden, amit rajtam látsz. A sellő vagyok, a vizek királynője és ime ez itt az én birodalmam. Jőjj velem, szeretlek, a tied vagyok...

És ledobta magáról a ruhát, a fűzőt, a kalapot, a cipőt, és a doktor előtt ott állt a sellő, fényes, vörös hajköpönyegében. Zöldes szemei csillogtak a holdvilágban és amikor a következő pillanatban eltünt a habok között, a vörös hajfonat végig terült az ezüstös folyam fölött.

A doktor ledobta kalapját, felöltőjét, mert hallotta, amint a sellő kacagva szól a víz hullámos gyűrűjéből:

- Jőjj, várlak.

A kacagást félelmesen verték vissza a holdvilágos hegyek és a doktor kiterjesztett karokkal vetette át magát a híd magas korlátján.