Willy Sauters.

Willy Sauters, aki karácsony hetében a nizzai hangversenyterem összes vendégeit elbűvölte hegedüjátékával, visszafelé átutazott a sondersbergi nagyhercegségen s egy napra megállapodott a rezidenciában. A moszkvai császári opera egyremásra küldte utána a táviratokat, mivel február közepén okvetetlenül elő akarták adni a Wagner nagy tetralogiáját. Sauters az Arany Griff-ben szállt meg éjjelre s vacsora előtt bejárta a tiszta kis rezidencia előkelőbb utcáit, megnézte a márványos szökőkutakat, a híres Goethe-emléket és I. Albert Henrik nagyherceg gyönyörü lovasszobrát. Tíz órakor megvacsorázott az étteremben, s tizenegy felé, mikor az alabárdos éjjeli őr a piactéri szökőkútnál énekelni kezdett, nyugodtan a fal felé fordult és elaludt.

Reggel hét óra sem volt még, mikor a szobapincér gyöngéden költögetni kezdte. Míg Sauters álmosan hunyorgatott, a pincér így szólt hozzá:

- Méltóztassék fölkelni, egy lakáj van itt a nagyhercegi palotából.

- Mit akar?

- Egy levelet hozott nagyságod számára.

Sauters dühösen morgott.

- Szemtelenség éjnek idején fölverni az embert. Szeretném látni, mit szólna az az úr, ha én küldözgetnék neki ilyenkor leveleket.

S fenhéjázón tette hozzá:

- Küldje hát be...

Egy halványsárga libériás lakáj csakhamar mély bókot vágott a hálóinges nagy ember előtt.

- Egy levél, - mondta, - Crailsthal gróftól, a főudvarmestertől.

Sauters fölszakította a címeres borítékot, s míg a lakáj a hófehér függönyt szolgálatkészen fölhúzta, gyorsan elolvasta a levelet, amelyben a főudvarmester hizelgő bókok kíséretében hívta meg a nagyhercegi palotába. A fenséges úr ugyanis, VII. Albert Henrik, aki egyizben már hallotta a híres művészt, örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a nagy Sauters Willy egy napot a rezidenciában tölt, s ebéd előtt, három órakor, egy kis rögtönzött hangversenyt óhajtana bemutatni Adél és Sophie nagyhercegnőknek, akik a maguk részéről is szenvedélyes imádói a zenének. A hangversenyt a nagyhercegi palota dísztermében tartanák meg, a fenséges úr és a nagyhercegi udvar jelenlétében.

Sauters visszatette a levelet a borítékba.

- Jelentse a gróf úrnak, - mondta, - hogy pontban három órakor ott leszek.

Mikor a lakáj betette maga után az ajtót, Sauters ezt dörmögte a vánkosába:

- Tudja az ördög, ér-e valamit a Kék keselyü- és a Zöld hollórend, vagy a jó ég tudja, hogyan hívják ennek a kis operettfejedelemnek a rendjelecskéit, de egy rozettával több, az bizonyos...

VII. Albert Henrik nem érdemelte meg, hogy ilyen hangon beszéljenek róla, mert a kis Sondersberg nagyhercege, ősi hagyományai értelmében, lelkesen pártfogolta a zenét, az irodalmat és minden néven nevezendő művészetet. A sondersbergi nagyhercegi színházban pompás előadásokat tartottak, s az ibolyakék udvari páholyból estéről-estére figyelmesen hajolt a szinpad felé egy barna körszakáll s néhány aranyos szőke hajfürt. Az első a nagyherceg rózsás arcát árnyékolta be, a hajfürtök az Adél és Sophie nagyhercegnők gyönyörü coiffurejéből szabadultak ki olykor, az Egmont vagy a Torquato Tasso előadása közben...

Sauters Willyt nem hívták mindig Sauters Willynek; ifju éveiben mint Rothmann Vilmos tanította zenére a budapesti Lipótváros csodagyermekeit. De a szerencse és tagadhatatlanul nagy tehetsége gyorsan fölemelték a hírnév magaslatára, koncertjein minden fővárosban tomboltak, és a vérvörös plakátok, melyek farsang táján öles betükkel hirdették SAUTERS WILLY, a moszkvai udvari hangversenymester egyetlen föllépését, örvendetes szenzációt keltettek a Volgától a Póig. Sauters csakhamar vagyont szerzett és gyorsan megszilárdult felőle az a szédítő vélemény, hogy ezidőszerint első hegedüse Európának. Fájdalom, ez a szőke, hosszuhaju fiatalember maga is el volt ragadtatva a saját nagyságától s mélységes megvetéssel nézett az embereknek alatta hullámzó millióira. Mikor egy-egy ujabb sikere után valami fejedelmi személyiségnek bemutatták, Sauters, aki rozettás frakkjában jeges arroganciával tekintett körül, szeretetreméltó leereszkedéssel nyujtotta kezét az uralkodóknak és a főhercegeknek s köteles adóként fogadta az udvarias bókokat. Hazamenet pedig, mikor feltürt gallérral ült egy jól bezárt fogatba, így szólt néha az impresszáriójához:

- Értenek is valamit a zenéhez ezek a cretinek...

Három óra előtt öt perccel Sauters a nagyhercegi palota elé hajtatott a hotel világoskék batárján. A kapubejárás szobrai mellett szalutáltak a pikkelhaubés sondersbergi katonák, a boltozat üvegajtaja mögül négy vagy öt lakáj szaladt a fogat elé, hogy ajtót nyisson. Az üvegajtón át Sauters egy magas, paradicsomvörös urat látott közeledni a virágágyak közül, aki egy kissé hadarva üdvözölte a fenséges úr palotájának küszöbén. Ez Crailsthal gróf volt, a főudvarmester (a Prinz Adalbert címü víg opera dilettáns szerzője), aki a lépcsőházban kedveskedve karolt Sauters Willybe.

- Adél nagyhercegnő maga is gyönyörüen játszik s feszült érdeklődéssel várja az ön hangversenyét, mester...

Willy hanyagul bólogatott.

- Zongorázik, - mondta jóindulatu mosollyal, - hát kedveli a zenét a kis hercegnő... Na szép, hát majd játszunk neki valami jóravaló darabot.

Az előcsarnokban, ahol a sondersbergi nagyhercegek ódon képei függtek aranyos rámáikban, Sauters föltette a csiptetőjét. Mikor Crailsthal a kardját kezében tartva melléje állt, a művész jókedvüen hunyorgatott.

- Az öregek kissé értelmetlenül bámulnak, - szólott, - nem valami fin de siécle-legények - mi?

A főudvarmester mitsem felelt, de a lakáj most föltárta a nagy szárnyasajtókat, melyeken belül a plafond aranyos diszítései szórtak derüt a termek fényes parkettjére. Az ötödik teremben egy rózsás arcu, fiatal ember állt föl közeledtükre az íróasztala mellől: - VII. Albert Henrik, a sondersbergi uralkodó nagyherceg.

Crailsthal bemutatta a művészt, a nagyherceg pedig barátságosan nyujtotta a kezét.

- Örülök, hogy itt láthatom, - szólott, - mert már egyszer, hallottam, mikor felséges rokonomnál, a német császárnál játszott. Adél és Sophie nagyhercegnők, a hugaim, szintén türelmetlenül várják a hírneves művész hangversenyét.

Sauters meghajtotta a fejét.

- Helyes, - mondta lekötelező jóindulattal, - hát meg fognak hallani, ha úgy akarják...

Mikor később a szolgálattevő kammerjunker jelentette, hogy a nagyhercegnők készen vannak, VII. Albert Henrik barátságosan intett a művésznek:

- Menjünk hát kedves Sauters, ne várassuk őket.

Adél és Sophie nagyhercegnők arcképét mindannyian láttuk már az illusztrált lapokban: Adélt, az idősebbet, kombinációba is hozták nemrégiben egy hatalmas trón örökösével. A két sondersbergi princessz két bájos, fehérruhás gyermekleány volt, s mikor Sauters a ruha szelid kivágására omló aranyszőke fürtöket meglátta, halkan csettintett a nyelvével:

- Terringettét, - mondta magában, - micsoda édes két baba ez...

A nagyherceg bemutatta a hugainak, s egy öreg, fehérhaju dámának, aki mint a két nagyhercegnő udvarmesternője szerepelt sok év óta a sondersbergi udvarnál. A vörös, aranydíszítésü fauteuilek között itt-ott állt néhány kamarás és katonatiszt, de Crailsthal gróf intésére mindannyian helyet foglaltak a karosszékekben, míg Sauters föllépett a rögtönzött, szőnyeges emelvényre.

Affektálva hangolta pár percig drága koncerthegedüjét, gyémántgyűrűje csillogott a napsugárban. Majd az ő híres, álmatag pozában, mely minden asszony szívét feléje fordította, egyszerre csak rázendített a Bach csodaszép Zacone-jére, miközben hosszu, gesztenyeszínü haja selymes simaságban omlott le átszellemült arcáról. Mikor a lelkesült tapsok elhangzottak, szó nélkül magához intette Crailsthal grófot, s az ő ügyes zongorakísérete mellett játszotta el ráadásul a Beethoven hegedü-hangversenyét.

A nagyhercegnők mámorosan tapsoltak, Adél, az idősebb, álmadozva dőlt hátra, VII. Albert Henrik pedig sajátkezüleg tűzte mellére a sondersbergi házirend elsőosztályu, gyémántos keresztjét. Sauters kegyesen bókolt:

- Köszönöm fenséges úr, köszönöm a szép kitüntetést.

Az ajtónál a fülébe súgta Crailsthal gróf:

- A nagyherceg szívesen látja ebédre.

Sauters a nadrágzsebébe dugta a kezét.

- Tudja, - szólt bizalmasan, - csak aztán ne kellessék valami nagyon soká várni arra az ebédre. Pokolian éhes vagyok, megvallom...

Míg a nagyhercegi család visszavonult, a főudvarmester megmutatta a művésznek a sondersbergi rezidencia műkincseit, a drága metszeteket, ékszereket, néhány ritka eredeti szobrot, a Goethe tizenhat levelét, melyet a nagy költő III. Albert Henrikhez intézett annak idején Weimarból. Sauters egy pillantást vetett a levelekbe, de utóbb türelmetlenül dobta le a megsárgult írásokat.

- Egy darab tisztességes filet-t többre becsülnék e percben, mint az egész Goethe-múzeumot...

Végre csöngettek az ebédhez, - délután hat óra volt. Az ebédlőben föl voltak gyujtva a mesés Gruintz-gyüjteményből való aranykandeláberek, a jardiniére-ekben csillogott a narancs vörös héja, aranyoszöld szőlőfürtök bujtak ki a kövér levelek közül. A fal mellett feszesen állt hat fölszolgáló lakáj a sondersbergi udvar halványsárga, meggyszegélyes libériájában, a galéria mitológiai asszonyai teljes világosságukban ragyogtak a csillár odavetődő fényében. Sauters, aki sok fejedelmi udvarban megfordult, szinte elkábulva állt meg ebben a csillogásban, de nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert pár perc mulva széttárult a szomszédos szárnyasajtó, s a következő pillanatban megjelent VII. Albert Henrik, a két szőke nagyhercegnőt vezetve karjain az ebédlőbe.

Összesen nyolcan vagy tizen voltak az ebéden és Sauters bizonyos önérzettel fogadta, mikor a kamarás Adél nagyhercegnő mellett jelölte ki helyét az asztalnál. Amíg a lakáj az osztrigákat fölszolgálta, fesztelen mosollyal fordult a szomszédnőjéhez:

- Fenséged csak most hallott első ízben?

- Csak most, legnagyobb sajnálatomra...

Később a nagyherceg magasztaló szavakkal emlékezett meg a berlini császári hangversenyről, ahol először volt alkalma gyönyörködni a Sauters Willy hegedüjében. Akkor Vieuxtempstől játszott valamit és a tizenöt-húsz főből álló hallgatóság bizonyára még most sem felejtette el azt a páratlan élvezetet.

- Mindnyájan meg voltunk hatva, - mondta a nagyherceg, - de a császárné könnyezett azon az estén...

Sauters kettétört egy zsemlyét.

- Csinos darab is, - szólott a zsemlyét ropogtatva, - de dicsekedés nélkül legyen mondva, ezidőszerint nincsen is más rajtam kívül, aki eljátszaná...

- Ismerte Vieuxtempsot, mester? - kérdezte Sophie nagyhercegnő.

- Óh, persze, hiszen az öreg korhellyel együtt kóboroltunk valaha Algirban. Nem egy jó délutánt töltöttünk el a Hotel Mediterranea erkélyén.

Beszélni kezdett néhány anekdotát a Vieuxtemps életéből, fesztelenül, kedélyesen, ezeknek a nagy művészeknek a kedves és szinte érthetetlen arroganciájával. Közben szorgalmasan ürítgette a boros poharakat, melyekbe a lakáj sűrűen töltögette a Medocot, később négy, vagy öt pohár savanykás champagneit hajtott föl egymásután. Egyszerre csodálatos jó kedve támadt, a bor fejébe szállt, s merészen, hosszasan tekintett az Adél nagyhercegnő gyermekes kék szemébe. Ilyenkor, midőn így szemtől-szemben állt a föld e szerencsés kiváltságosaival, mindig valami szédítő mámor fogta el egész lényét, s anélkül, hogy az ajkai mozogtak volna, így szólott magában.

- Abban a nyomorult harmademeleti szobában, ahol a gyerekéveimet eltöltöttem, ugyancsak nem gondoltam volna, hogy valaha királyokkal fogok szincerizálni. De most itt vagyok és az én koronám is ér annyit, mint ezeké a báboké...

A keblét feszülni érezte, a szemei ragyogtak. És mert minden nagy tehetségben van egy szemernyi a kalandorok véréből, egyszerre úgy tünt föl előtte, hogy a hercegnők is csak szerelmesen hajolnak meg az igazi férfiak akarata előtt. Maga sem tudta volna megmondani miért, de mámorában és művészi lelkesedésében hirtelen valami leküzdhetetlen szomjuság kapta meg ez aranyszőke, fehérruhás leány iránt, aki mosolyogva fordította feléje pisze orrát. Talán őrült volt, vagy csak részeg, - s miközben a nagyherceg kissé elmerülve csevegett a fiatalabb hugával, ő óvatosan tépett le egy darabot az aranyszegélyes menülapról, s az óraláncán csüggő aranyos ceruzával a következő szavakat írta rá:

„Megengedi-e hercegnő, hogy egész lelkemből imádjam?”

A hercegnő elolvasta a cédulát, mosolyogva szakított le pár fürtöt a zöldessárga szőlőből, s maga is ivott egy gyűszűnyit az előtte álló pezsgőből.

Sauters félhangon sugta:

- Nem fog válaszolni?

A két nagyhercegnő utóbb egyetértő pillantást váltott, mire VII. Albert Henrik fölkelt az asztaltól, s a többiek is követték példáját. A nagyherceg udvariasan köszönte meg a művész szívességét, Adél és Sophie hercegnők kedvesen hajtották meg kissé előtte a fejüket. Később mindannyian visszavonultak a termeikbe, de Adél nagyhercegnő előbb váltott néhány halk szót Crailsthal gróffal, a főudvarmesterrel.

Sauters ostobán állt egy percig, de Crailsthal gróf most hizelkedve karolt bele:

- Nem sétálnánk egyet, mester?

A lakáj föladta a kabátjukat és karonfogva mentek le a nagy lépcsőházon át a kapuig. A griffeknél megint szalutáltak a pikkelhaubés katonák, odakünn lágyan csörgedezett a márványmedencébe a szökőkút vize. A III. Albert Henrik lovasszobránál, mely közvetetlen a rezidencia előtt állt, Crailsthal váratlanul kivette karját a művészéből, udvariasan megemelte a cilinderét, s anélkül, hogy a kezét nyujtotta volna, szó nélkül visszasietett a palotába. Sauters ijedten bámult utána és mert érezte, hogy csuful be van csípve, zavartan végigsimította a homlokát. Úgy látszik kijózanodott kissé, mert így dörmögött:

- Bizony Isten kidobtak...

Fölhajtotta a télikabátja gallérját, visszament a vendéglőbe s egy félóra mulva elutazott Sondersbergből.