A fehér holló.

Ha azt mondjátok, hogy vannak kivételes lények az irodalomban, fenkölt és független jellemek, akik csak belső kényszerből írnak, de akiktől idegen minden emberi hiúság: épp oly együgyü dolgot beszéltek, mintha azt mondanátok, hogy a gőzvasút elől hiányozhatik a mozdony, mely a kocsikat magával ragadja... A költő a szalmán is szépet álmodik, de álmait nem írja papirra, ha emberi hiusága nem sarkalja rá... Beszéljetek bár megvetéssel a kortársak együgyüségéről, titokban a kortársak tetszését és tapsait áhítjátok... Hagyjátok békén az utókort, mely szétmállott csontjaitok fölött épül s amelynek alkotását sohase látjátok meg földi szemmel... Az utókor hüvös és idegen és ah, oly véghetetlenül messzire van tőlünk... Ilyenforma kérdések fölött vitatkoztak egy irodalmi kávéházban, természetesen ifju és kissé zöld belletristák, mert az öregeket nem igen érdeklik már az akadémikus kérdések. Hangosan, sok szenvedéllyel disputáltak, lármájukkal elriasztva néhány békés ujságolvasót, akik megütődve néztek a hosszukás törzsasztal felé. Egy nagyon borzas és sápadt fiatalember, aki irodalmi - vagyis kis adag - sonkát rendelt, forradalmi gesztusokkal fejtette ki, hogy nem is lehet igazi genie, aki az eszméit megbecsteleníti azzal, hogy nyilvánosságra hozza őket. A világnak azok voltak a legnagyobb írói, akik egyáltalában nem írtak semmit, hanem csak a lelkük szűzi mélyében építették föl a maguk poézistól csillogó remekműveit...

- Bánom én, - szólott az irodalmi sonkát evő ifju, - hogy az alsó-zsilvölgyi segédjegyző talentumnak avagy szamárnak tart-e magában? Irok, mert különben éhen halnék, de ha csak egy rongyos millióm is lenne, sohase jutna az eszembe, hogy gondolataimat a világgal is közöljem. Végigálmodnám a leggyönyörűbb regényeket és színműveket, de csak belülről, a lelkem mélyében, anélkül, hogy valaha csak egy betűt is papirra vetnék abból, amit magányos éjjeleim közben elképzeltem. Csupán a magam számára alkotnék, mint a nagy művész, aki bezárt szobában, négy fal között, rögtönzi zongoráján a legszebb rapszódiákat... Akár helyeslitek, akár nem, azt mondom, hogy csak a hülyék és az opportunisták becstelenítik meg gondolataikat a nyilvánossággal...

A többiek helyeslőleg bólogattak, csak egy igen csinosan öltözött, de fölöttébb kiskoru ifju, aki nemrégiben jött fel a vidékről, s így még mindent igen komolyan vett, szólt közbe bizonyos leplezetlen bámulattal:

- Hát a régi nagy írók, kedves Turcsányi úr, Tasso, Shakspere, vagy Goethe? Bizonyára ön se tartja őket hülyéknek, pedig ugyebár mindent leírtak, ami a lelküket foglalkoztatta? Azt merném mondani, hogy azok se voltak kevésbbé hiu emberek, mint mi, akik egy-egy - úgynevezett megírt - ujdonsággal pályázunk a genie-címre és jellegre...

Az irodalmi sonkát evő ifju megvetőleg vállat vont.

- Uraságod sokkal nagyobb viziló, semhogy azt kívánná, hogy komolyan válaszoljak a megjegyzéseire... Egyébként méltóztassék tudomásul venni, hogy nem a kisebb rendezett tanácsu városok és osztatlan népiskolák számára beszéltem...

A vita mind nagyobb hullámokat vetett, amikor végül az a pápaszemes veterán, aki mindeddig szótalanul nézegette az asztalfőn az illusztrált külföldi lapokat, szintén közbeszólt. Régi ujságíró volt, cinikus, szófukar, embergyűlölő, aki mindennap itt virrasztott hajnalig, de még sohase ivott meg két deci bort egyszerre. A fiatalok őt is hülyének mondták, ha még nem volt itt, de ha itt volt, kivétel nélkül respektálták!

- Azt mondom, - szólt a vén kávéházi embergyűlölő, - hogy annak a külvárosi Peturnak nincs igaza... Minden író hiú, a legnagyobb épp úgy, mint a legkisebb... Hosszu életem alatt mindössze csak egyetlen írót ismertem, akit nem bántott, ha bárgyunak mondták, - a többi kivétel nélkül nagyon is törődött azzal, hogy a kortársai miféle véleménnyel vannak felőle...

- De egyet mégis ismert, ugy-e? - vágott közbe Turcsányi diadalmasan.

- Ismertem, de várja be a végét: ez az eset se a maga hóbortos elméletét igazolja. El fogom mondani a fehér holló történetét, majd meglátjuk, akkor is olyan nagyra lesz-e azzal, hogy kivételek is egzisztálnak...

A név mellékes, mondjuk, hogy Csiknak vagy Tatárnak hívják a történetem hősét. Csik előkelő író volt, divatos elbeszélő, akinek a munkáiért törték magukat az olvasók és a szerkesztők. Körülbelül negyvenéves koráig csak úgy ontotta magából könnyüszerrel a novellákat, de mikor az ötödik X-be átlépett, egy nap észrevette, hogy baj van: az írás sehogyse ment úgy, mint eddig. Igen nehezen, mondhatnám verejtékes homlokkal fogalmazta meg a kis elbeszélő műveit, újra meg újra földolgozta a régi témáit és ötleteit. Amikor egy-egy műve megjelenése után rendes szokása szerint, az irodalmi kávéházba ment, hogy a vazallusai hódolatát fogadja: úgy tetszett neki, hogy a törzsasztal kissé lagymataggá lett a dicséretben és az elismerésben. Szóval kétségtelennek látszott, hogy elérkezett a hanyatlás ideje és a szegény Csik a lakására térve, borzongó háttal így szólott magában:

- Most már bizonyos, hogy az agyvelőm állaga cseppfolyóssá lesz...

Csik önérzetes ember volt, akinek derogált volna, hogy a régi dicsősége morzsáiból tengesse szomoru életét... Egy darabig még megírta valahogy a rendes vasárnapi tárcáit, de mikor egyszer csakugyan elkövetkezett az az előrelátott idő, hogy a szerkesztők hétfőn és kedden adogatták ki a vasárnapi novellákat, Csik elhatározta, hogy végét veti a szánalmas tengődésnek. Betért egy idegen kávéházba, megivott egy cognacos teát, aztán megpróbálta, hogy régi jó számvető létére meg tud-e még szorozni fejből két számot két számmal? A szorzás sikerült, s Csik némileg nyugodtabban dőlt hátra a kényelmes bőrszékben.

- Paralitikus még nem vagyok, - mondta, - legalább ebben a pillanatban nem. De mivel nem akarom, hogy a rendes társaságom hirtelen abba hagyja a diskurzust, ha véletlenül közébük toppanok s ahhoz nincs kedvem, hogy öreg koromra referádákat írjak a pincetüzekről, hát úgy teszek, ahogy minden becsületes férfi tenne a helyemben: ott hagyom a pályát, mely számomra nem terem több babért. Szerencsére akkor se leszek arra utalva, hogy népkonyha-utalványokkal fizessem az ebédemet...

Csiknak egy kis apai birtoka volt a Dunántúl, egy Istentől elhagyott, vadregényes tanya, két órányira minden zsindelyfödeles emberi lakástól. A meghasonlott író összecsomagolta a holmijait: némi fehérnemüt, egy becsületben megőszült szmokingot, s igen sok arcképet a művészet világából, - s egy novemberi hajnalban búcsút mondott Budapestnek.

Aznap este már a tanyája nappali szobájában, egy hatalmas cserépkályha mellől, hallgatta a nyárfák fölött zizegő őszi szelet, s mikor reggel fölébredt, a tanyai ház kicsiny ablakából nézte a szomorúan hulldogáló novemberi esőt...

Eleintén bíz’ nem volt mulatságos az önkéntes remeteség, de vagy hat hét mulva Csik boldogan ébredt annak a tudatára, hogy ő voltaképp a pusztai élet számára született... Fiatalos hévvel vetette bele magát a kis gazdaság ügyeibe, naphosszat vizhatlan csizmában járta a hideg mezőket és a mocsarakat, s egy napon örömmel vette észre, hogy a tintája beleszáradt a kalamárisába...

Mikor kitavaszodott, a Csik lelkében a régi lánggal támadt föl fiatalos életösztöne: érezte, hogy az idegessége elpusztult, s hogy ismét erős, egészséges, mint annakelőtte. Az elhanyagolt kis gazdaság is föllendült, az ősi ház tisztességesebb formát öltött, új magtár és kukoricaszárító épült s a béresek, érezvén a gazda közellétét, kinyujtották fáradt tagjaikat, s újra nekiláttak a munkának. Csik, ha alkonyat idején (máskor ilyenkor még az ozsonnáját ette a kávéházban) fáradtan nyugalomra tért, némi büszkeséggel így szólott magában:

- Ha így megy, pár év mulva milliomos leszek...

Egy májusi napon odakünn kószált az erdőben, álmodozva szívta magába a zöldelő pázsit illatát, s mikor este hazatért, egy csomó gyöngyvirágot tett a pohár vízbe, mely az éjjeli szekrényén állt. Talán tizennyolcéves kora óta se érezte úgy az írás vágyát, mint e csillagos tavaszi estén. Egy ideig, az illatoktól becsípve, járt föl- s alá a ház előtt, utóbb egy béresasszonyt tintáért s papirosért küldött az ispánhoz. Körülbelül éjfélig lázasan írt, s másnap délben maga adta föl elbeszélését a szomszéd falu postájára. Az elbeszélés alá, melyet az ispán másolt le, ismeretlen álnév volt írva, s Csik diákos félelemmel tért haza a postáról a tanyájára.

- Ha kiadják, hát bizonyos, hogy nem a nevem miatt adják ki, - szólott izgatottan. - A Csertán András neve iránt ugyancsak nem lesznek regarddal a budapesti szerkesztőségben...

Az elbeszélés negyednap megjelent az előkelő ujságban s a második kísérlet után a szerkesztő külön hírben figyelmeztette olvasóit az ujonnan fölbukkant talentumra. Csik nem cserélt volna még a római császárral se s a harmadik elbeszélést már az előrelátott siker biztosságával adta a következő héten a postára...

Sejtik, hogy mi lett a furcsa játék vége? Csik megtette azt, amit rajta kívül csak igen kevesen tudtak megtenni: megcsinálta másodszor is a karrierjét. Épp úgy vagy talán még sokkal jobban megcsinálta, mint első izben. A Csertán András neve az irodalmi körökből lassanként átszivárgott a nagyközönség körébe, s az ismeretlen író cikkei után lázasan törték magukat az ujságok szerkesztői. Ahol az irodalmat ismerik, mindenütt rajongva beszéltek a csodálatos genieről, aki az anyaföld szűz báját és illatát tudta belehozni az írásműveibe. A falusi Csertán András sokkal népszerűbbé lett, mint amilyen valaha a budapesti Csik Sándor volt s első könyvét, mely új nevével a könyvpiacon megjelent, két hét alatt az utolsó példányig szétkapkodták az irodalmi csemegék barátai...

Mivel eközben a kis gazdaság dolgai is jól folytak, Csiknak ugyancsak nem volt oka arra, hogy megváltozott sorsán bánkódjék. Néha föllátogatott Budapestre, az irodalmi kávéházba, s szerényen adta a pipázó falusit, aki immár a nagy betűket is elfelejtette. Mikor látta, hogy hülyének és agyalágyultnak tartják, mennyei boldogsággal így szólott magában:

- Csak ti tudnátok, amit én tudok, ostobák!... De esküszöm, hogy sohase fogjátok megtudni...

Fitymálva, bizonyos leereszkedéssel beszéltek vele s olykor hosszan eldisputáltak a rejtélyes Csertán Andrásról... Ki ő, mi lehet, mennyi idős? Nős-e vagy nőtelen, tud-e idegen nyelvet, avagy csupán azt az egyet ismeri, amit az anyatejjel magába szivott?... A vita hevében többnyire ügyet se vetettek arra, hogy a szegény Csik Sándor is mondott valamit...

A kétlelkü író később felköltözködött Budapestre, de inkognitóját mind a mai napig nem vetette le. Az élő Csertán Andrást nem látta még eleven ember. Talán köztetek van, talán hallja is, amit beszéltek róla, - egy jel, egy gesztus, egy vigyázatlan szó, nem árulja el, hogy a lelke csak úgy röpdös a boldogságtól... Mindig az elfeledt író szerény testi alakjában issza kapucinerjét s valószínü, hogy egykor Csik Sándorral együtt a Csertán András titkát is mindörökre a föld alá teszik...

Ő az egyetlen író, akinek nem bántja a hiúságát, ha azt hiszik felőle, hogy együgyüvé lett... Csik Sándor nem törődik a világ itéletével, mert a lelkében ott lobog a Csertán András édes és boldogító titka... Az a nekrológ se bántja, amit majd egykor a kávéházban mondanak fölötte, mert ő a sírba is magával fogja vinni azt a gyönyörüséges érzést, hogy sokkal különb volt annál, aminek látszott...

Ez a története az egyetlen fehér hollónak, akit hosszu életemben megismertem...

A vén ujságíró ezzel hátradőlt megint a karosszékében és tovább olvasta a Police Gazette-et... A többiek is elhallgattak és kissé megdöbbenve néztek rá...