Jávor tanár.

Egy premiér után volt, január közepén, s Jávor tanár magára öltvén a ruhatárban bundáját, egy percig elvonultatta maga előtt a foyer prémekbe és drága szőrmékbe burkolt szép asszonyait. Már éppen távozni akart, amikor a szeme hirtelen egy magas, fejedelmi termetü hölgyre esett, aki egy tizenhat-tizenhét éves fiu karján készült elhagyni a színház előcsarnokát.

A tanár tétovázva állott meg, s a következő pillanatban már mosolygó arccal lépett közelebb a szép nyulánk asszonyhoz.

- Kommerné ő nagysága, ugyebár? - mondta barátságosan.

Az asszony hüvösen nézte végig.

- Az vagyok. És nekem kihez van szerencsém?

A férfi hangosan elnevette magát.

- Nem tudja? Igazán nem tudja? No nézzen meg egy kicsit jobban, nagyságos asszonyom.

Az asszony még mindig idegenül pillantott rá, de egyszerre élénken kipirult.

- Jé, nem Jávor Feri? Bizony Isten csak most ismerem meg. De mennyire megváltozott, mennyire, szinte hihetetlen! Mikor utoljára láttam, ugyan hány éve is ennek, mondja csak?

- Van már legalább is tizenöt. De a nagyságos asszony most éppen olyan, mint akkor, amidőn a táncpróbán a második négyest velem táncolta...

A szép asszony könnyedén fölsóhajtott.

- Jávor, maga nagyon udvarias, de szemtelenül hazudik... Tizenöt év egy asszony életében, no köszönöm alássan!

Kacérul megigazgatta a bundája gallérját, amíg Jávor udvariasan melléje szegődött. E pillanatban ő is arra gondolt, amire a kísérője: a havas, Isten háta mögött fekvő vidéki városra, amelynek annyi sok éven át ő volt a koronázatlan királynője. Kommerné! ez a név szinte fogalommá lett a férfiak között, akik megszokták, hogy a gyönyörü elvált asszonyban tiszteljék a női grácia, az igazi előkelőség, az elegáns mondaine-világ képviselőjét. Hogy miért vált el az urától, azt a kis városban már talán senki sem tudta (hiszen mindössze egy évig se éltek együtt), de szinte hagyománnyá lett, hogy minden fiatalember ő beléje legyen először szerelmes s minden asszony ő utána rendelje meg a kalapjait és a toalettjét. Mikor Jávor, érettségiző diák korában utóljára koptatta a vidéki utcák kövezetét, Kommerné már túl volt a huszonötödik életévén; most tehát közel járhatott a negyvenhez. De ugyancsak nem akadt volna férfi, aki a karcsu, bársonyos arcu, ragyogószemü fiatal asszonyt ennyinek nézze. Jávor, amint a pillantása újra és újra végigsiklott rajta, ámulva ezt gondolta magában:

- Szinte úgy tetszik, hogy magam is diák lettem újra... Ez már aztán igazán a csodánál is több...

Egyszerre eszébe jutott a fiatalsága, amikor három éven át lakott a szép elvált asszonnyal egy födél alatt; ő volt ugyanis a Kommerné két gimnázista öccsének a nevelője... Szegény fiu létére nagy szerencsének tarthatta, hogy tanárai jóvoltából a gazdag és előkelő házhoz bejuthatott. Hányszor falta szinte föl mohó pillantásával a bájos teremtést, mikor az ebéd vagy a vacsora alkalmával egy asztalnál ült vele... A kisvárosi pletykák az ő füléhez is eljutottak, s így jól tudta, hogy Kommerné ugyancsak nem irtózik az udvarlóktól... Mindig volt egy-egy szerencsés kópé, akinek a nevét összefüggésbe hozták az övével, s a kis instruktor, akárhányszor szórakozottan, tüzelő homlokkal hallgatta ki a tanítványait a természettanból, amíg a főnöknője egyedül ült a harmadik szobában valamelyik udvarlójával... Hogy irígyelte őket, milyen pokoli féltés lobogott ilyenkor a gyermekesen rajongó szívében! De a titkát óvatosan magába zárta, hiszen nem akarta, hogy kinevessék...

Tizenöt éve mult annak, hogy a kisvárosból elkerült, s azóta szédületes karriért futott be, A szegény kis nevelőből kitünő orvos lett, majd az egyetem egyik tanszékére is meghívták. Jávor tanár: ezt a nevet most már az utolsó faluban is ismerték. Boldogtalan félholtak csillogó szemmel álmodtak arról, hogy a híres tanár a betegágyuknál megjelenik, s haldokló nábobok a félvagyonukat igérték neki, ha tudományával még két-három évet kikényszerít számukra a gondviseléstől...

- Maga aztán csinos kis karriért csinált, - mondta a szép asszony kipirulva, amikor hármasban az utcára kiértek.

Jávor udvariasan meghajolt, Kommerné pedig tréfás mentegetőzéssel folytatta:

- Bocsássa meg, hogy olyan illetlen vagyok és így egyszerűen csak magának szólítom... Tudom, hogy azt kellene mondanom: Tanár úr, de higyje el, nem megy rá a nyelvem... Szinte azt hiszem, hogy az az egész tizenöt esztendő csak álom: maga meg mindig diák, én pedig fiatal és szép vagyok...

A férfi válaszolni akart valamit, de az asszony mosolyogva leintette. Szótalanul mentek a legközelebbi kocsiállomásig, ahol Kommerné, - bár kissé tétovázva, - odanyujtotta neki a keztyűs kis kezét.

- Elmegy? - kérdezte Jávor tanár, amíg a kis kezet egy pillanatig a magáéban tartotta.

- Hát mit tegyek? Csak nem sétálhatunk itt föl s alá a havas esőben?

- Tudja mit? Van egy kitünő ötletem. Ha nincs jobb dolga, engedje meg, hogy önökkel vacsorázzam... Szépen elhajtatunk valami fogadó elé s éjfélig elbeszélgetünk és cigánymuzsikát hallgatunk.

A szép asszony habozva fordult fiatal kísérőjéhez.

- Vendéglőbe menjünk, mikor odahaza fejedelmi vacsora bár bennünket?... Mit mondasz hozzá Bandi, mit gondolsz?... Te vagy a lovagom, tőled függ, hogy mit csináljunk?...

- Óh, nekem egészen mindegy, - szólt a gyerek illedelmesen. - Ha a néni úgy parancsolja, hát vendéglőben is vacsorálhatunk... Majd a fogadóból telefonálok haza, hogy ne várjanak bennünket...

Rövid eszmecsere után beültek egy kényelmes fiakkerbe, s elhajtattak a Dunapartra, a szőnyeges, fehér világosságban úszó, cigánymuzsikától hangos és mégis diszkrétül finom vendéglőbe, ahol a híres Jávor tanárt jól ismerték; hamarosan kerítettek is a számukra egy jó sarokasztalt, pálmák között, a zenéhez közel, a dunaparti fogadók obligát törzsalakjai: a kékatillás, kipirult, pezsgőző huszárönkéntesek szomszédságában.

A tanár pompás menüt állított össze, a jegesvödör is odakerült később az asztal mellé, a cigány régi magyar nótákat húzott, s a füstös levegő farsangiasan vidám és mámorító hangulattal volt tele... Jávor rágyujtott egy nagy szivarra, bizalmasan közelebb hajolt egykori úrnőjéhez, aztán halkan, csillogó szemmel ezt mondta:

- Nagyságos asszonyom, most elárulok egy titkot, de előbb meg kell igérnie, hogy nem haragszik érte...

- Szent Isten, Jávor, maga megijeszt... Ha a sejtelmem nem csal, hát azt fogja bevallani, hogy szerelmes volt belém...

A férfi melankólikusan bólintott, aztán egyszerre megeredt belőle a szó:

- Hogy szerelmes voltam, ez nem a kellő kifejezés, egyszerűen majdnem megbolondultam a féltékenységtől. Amíg a fiúkkal a természettant, meg, a történelmet átvettük, az én eszem egészen másutt járt: odabenn a maga kis szalónjában, ahol egy-egy kitüntetett barátjával csevegett... Mit nem adtam volna, ha csak a kulcslyukon át is benézhetek!... Sokszor úgy éreztem, hogy az ereim megpattannak az indulattól, s a szegény szívem úgy vert, hogy szinte belesápadtam... A fantáziám izgató képekkel telt meg s úgy képzeltem, hogy amíg én itt a Cartesius ördögöcskéiről prelegálok, odabenn a titokzatos félhomályban, egy boldog fickó a maga kicsike kezét csókolja... Hányszor sóhajtottam föl magamban, mialatt a homlokomat hideg verejték borította el: „Egyszer valamikor, majd ő is megtudja, hogy ki vagyok; de mit ér nekem most minden jövendőbeli diadalom, ha e pillanatban egy gérokkos szamár bókjait és ömlengéseit hallgatja...”

Kommerné szeme sajátságosan csillogni kezdett.

- Szegény barátom, hát igazán olyan szerelmes volt belém? És igazán azt hitte, hogy odabenn a nyitott ajtók mögött ilyen titokzatos jelenetek történnek?... Ha tudná milyen együgyü volt, mennyire csalódott... Az a gérokkos szamár kisvárosi pletykákat mesélt nekem és volt eszemben, hogy a szerelmi vallomásait meghallgassam... Amíg maga a féltékeny szerelmes kínszenvedéseit érezte, én talán ásítottam és unatkoztam odabenn a harmadik szobában...

Jávor hitetlenül nézett a szép asszonyra, aki melankólikusan folytatta:

- Hát igazán rossz és könnyelmü asszonynak tartott? Hát igazán azt hitte, hogy szerelmi kalandokon járt az eszem?.. Jávor, nem gondoltam volna, hogy maga is ennyire félreismer...

Oly megindultan mondta ezt, hogy a fiatal embernek hirtelen megdobbant a szíve... Itt, a hófehér világosságban, a parfümös, mámorító levegőben, a cigány érzékeny nótái mellett hirtelen úgy rémlett neki, hogy az elmult tizenöt esztendő csak egy bolondos álom... A fiatal, rózsás arcu, csillogó szemü asszony most szebbnek tünt fel előtte, mint valaha... Ez a bájos teremtés csakugyan a negyvenedik életévében járna? Csúf és hihetetlen hazugság az... Jávor amíg látszólag a cigány nótáját hallgatta, újra és újra lopott pillantást vetett a Kommerné tüzelő arcába, csillogó szemére, hosszu és mégis gyönyörü alakjára... Addig-addig nézte, amíg a szép asszony halkan meg nem szólalt:

- Ugy-e, hogy csúffá és öreggé lettem? Ugy-e, hogy most már nem dobogna meg a szíve, ha a harmadik szobában a pénzügyigazgatósági titkárral beszélgetnék?...

A tanár néhány percig hallgatva szívta a szivarját, s gondolkodó arccal nézegetett a szivarja füstjébe, aztán komolyan válaszolt:

- Igaza van, nagyságos asszonyom, hogy most más szemmel nézem, mint akkor... De tudja-e, mi ennek az oka?... Az, hogy többé már nem a holdsugaras sóhajtgatás, hanem az úgynevezett összehasonlító szerelem híve vagyok... Azé a szerelemé, mely józan megfontolással állítja szembe az egyik asszonyt a másik asszonnyal...

- Engem például kivel állít szembe?

- Mindazokkal, akik évek óta az utamba kerültek, a sorsomat irányították, s az életemben valamiféle szerepet játszottak...

- És mit mond a józan megfontolása?

- Azt, hogy magához hasonló asszonnyal még sohase találkoztam... Lehet, hogy csupán az én idegrendszeremre hat ilyen erővel, de bizonyos, hogy maga az én szememben a legvonzóbb, a legbájosabb, a legcsábítóbb asszony... Én, a lusta és fáradt ember, szinte frissebbnek, elmésebbnek, vállalkozóbbnak érzem magam, hogy magával szemben ülhetek... Mintha oxigént leheltem volna be, vagy mintha egy erős éther-injekcióval hoztam volna mozgásba a vérem keringését...

Kommerné hangosan elnevette magát - vigyázva nevetett, hogy a fehér fogsora kilássék - aztán jókedvüen szólott:

- Az már bizonyos, hogy maguk orvosok, még az udvarlási rendszerükben is mások, mint a többi férfi... Azt lehetne mondani, hogy szinte anatómiai alapon udvarolnak... Az oxigén meg az éther-injekció pompás!... Nem csodálnám, ha hiteles bulletinnel igazolná, hogy csakugyan szerelmes belém; olyan bulletinnel, mely a hőfokát, a szívedobbanásait, a lélekzetvételeinek pontos számát is közölné velem...

Ragyogó szemmel kacagott föl még egyszer, - látszott rajta, hogy milyen jól esik neki a híres ember beszéde. Jávor tanár tréfásan bólogatott, aztán lemondólag intett a kezével.

- Most is csak annyiba vesz, mint mikor a gimnazista öccseit a matematikára tanítottam... Pedig, ha a szívembe látna...

- Melyik kamarába? A rekeszizom innen vagy túl levő részét gondolja?

- Hiába mulat rajtam, nem mindennapi dolog, hogy valaki a szerelmét tizenöt éven keresztül konzerválja...

- És az se, hogy valaki tiszteletreméltó matronákba szerelmes...

A tanár közelebb hajolt Kommernéhez, az arca kipirult, s majdnem diákos izgatottsággal súgta:

- Tudja mi lehetne a legforróbb kivánságom az életben?

- Micsoda?

- Hogy egyszer, egyetlen egyszer is, én ülhetnék ott a harmadik szobában, ahol a pénzügyigazgatósági fogalmazó ült...

Az asszony elpirult, leányosan lesütötte a szemét, majd szótalanul csipegetni kezdte a jardiniéren sárgálló szőlőfürtöt. Aztán egyszerre mintha egészen más témáról beszélne, hangosan, jókedvűen szólt a tanárhoz:

- Ha kedves volna Jávor, hát holnap délután feljönne hozzánk egy csésze feketére... Nemcsak pompás kávét kapna, de egy jótéteményt is követne el: egy unatkozó asszonyt elmulattatna, vagy egy félórán keresztül... Ebéd után egy teremtett lélek sincs otthon, s az az egyetlen szórakozásom, hogy egész az uzsonnáig alukálok... Már akárhányszor megtettem, hogy a konyhában a szakácsnéval pletykáztam, csakhogy az időt valamivel agyonüssem...

- Akarja, hogy holnap délután feljöjjek? - szólt Jávor tanár ragyogó szemmel.

- Ha nem fél, hogy halálra unja magát, akkor jöjjön föl!

Csábító tekintetet vetett a férfira, akit egyszerre szilaj jókedv fogott el; intett a cigánynak s diadalmas pillantással ütötte a pezsgős poharát az asszonyéhoz...

A banda utóbb, mikor az étterem már jóformán kiürült, egészen oda hurcolkodott az asztalhoz, s a pincérek fürgén, szolgálatkészen sürögtek-forogtak a kis mulató társaság körül... Egy szigorlóorvos, aki vidéki rokonaival szerényen húzódott meg az egyik sarokban, csodálattal és megdöbbenéssel nézte, hogy a híres tanár ég felé emelt karral dirigált hajnal felé a cigánybanda primásának...

Jávor később egészen hazáig elkisérte a mindjobban elérzékenyülő Kommernét, s a míg a házmester ajtót nyitott, még egy utolsó mélységes pillantást vetett a szép asszony szemébe. Aztán erősen megszorították az egymás kezét s Kommerné lehunyt szemmel így szólott:

- Tehát holnap!

- Holnap, - suttogta Jávor tanár reszketve.

Gyalog indult hazafelé a lakására, szivarra gyujtott, s jó darabig kóborolt a csillagsugaras éjszakában, melynek homályát a keleti pályaudvar felől, már kezdték áttörni a hajnal rózsás és aranyba játszó színei... Otthon kitárta az ablakát s egy ideig a körúti fák kopott ágait nézte. Bár a háztetőket csillogó hószilánkok fedték, Jávor tanár úgy érezte, hogy tavasz van, odalenn mandulafák nyilnak s édes, részegítő illatok suhannak be szomoru agglegény lakásába... Fütyörészni kezdett valami keringőt, amelyet még orvosnövendék korában hallott odafönn, a karzat legutolsó sorában, mert jobb helyre, fájdalom, nem tellett... Aztán becsukta az ablakot, leült az egyik karosszékbe, s dobogó szívvel így szólott:

- Tehát holnap!

De mi volt ez? A dolgozószoba sarkában, a villamozó gép mellett, egy ösztövér csontváz állott, egy csöndes, de fölöttébb gunyolódó fickó, aki Jávor tanárral az éjszakai órák magányában nem egyszer érdekes diskurzust folytatott már...

A csontváz mindent tudott és mindenről megmondta őszintén a véleményét. Jávor tanár legalább a maga elfogultságában, így képzelte... Bölcs és szókimondó legény volt, aki szuverén felsőbbséggel nézte e gyarló világ eseményeit... A tanárnak úgy tetszett, hogy a csontváz most is csúfolkodva pillant rá a sarokból, aztán lenézéssel így szólt hozzá:

- Tehát holnap lesz, méltóságos tanár úr, az a nap, amikor a gyerekkori regény legutolsó fejezete lejátszódik... Hogy vacogott egykor a fogunk, arra a gondolatra, hogy a szép, a bűbájos, a kacér Kommerné szerelmesen, dobogó szívvel borul a vállunkra. Holnap diadalt ül a gyerekkori szerelem: az udvarlásnak, a vonakodásnak, a pillanatnyi haragnak, csók és ölelés lesz a vége... Csak pár óra még és méltóságod azzal a tudattal jön le a lépcsőkön, hogy a tudomány férfia, mint nőcsábító se tartozik éppen az utolsó legények közé...

A csontváz hangtalanul fölkacagott, aztán még gúnyosabban folytatta:

- És aztán? Mi lesz aztán? Méltóságod egy diadallal gazdagabbá lesz, de egy szép, egy édes, egy poétikus illuzióval szegényebbé... A valóság, méltóságos tanár úr, mindig megöli az álmokat, s a hitvány életben egyedül az álom ér valamicskét... A Kommernék csak addig teszik boldoggá az embert, amíg egy elérhetetlen álom hősnői, s rögtön, szétoszlanak, eltünnek a semmiségbe, amikor megfogható valósággá tömörülnek... A gyerekkori regény ma még egy rózsaszínü mese a méltóságod szívében, de holnapra hideg, szürke, közömbös emlékké fakul, olyanná, amelynek se színe, se illata többé... Ne örüljön hát a diadalának, méltóságos tanár úr, mert ez a diadal sokkal többjébe kerül, mint amennyit megér... A multjának legbájosabb melódiáit adja könnyelmüen cserébe érette...

Jávor tanár sokáig maga elé meredt, aztán közelebb ment a csontvázhoz, s gyöngéd, majdnem hálás pillantást vetett a csontember homályos szemüregébe... Aztán lefeküdt, magára húzta a paplant, s tíz perc mulva jóizűen aludt.