Bella kisasszony tudománya.

Egy szép, szőke kis leányt, akinek Fodor Bella volt a neve, megkért egy komoly és némileg szótalan fiatalember. Előbb jó ideig ott csavargott a leány ablakai alatt, aztán megismerkedett vele a kereskedelmi egyesület kosztümbálján, miután, mindenesetre nagy lelki és testi szenvedések után megtanulta valahogy a boszton-táncot is. Ez, valljuk be, nagy áldozat volt a részéről, miután a fiatalember nem tartozott az úgynevezett viveurök közé; rossz szabásu kabátokat viselt; ha leányokkal beszélt, mindig elpirult, s reggeltől napestig mint gépészmérnök dolgozott egy óriási kiterjedésü vasgyárban. Ilyenkor ő is ócska bluzt viselt, a kezei kormosak és piszkosak voltak s mikor a hatalmas, forróságtól fülledt munkatermekben, a kék lángok között ide-oda járt és a vérvörös, sziporkázó, folyékony vasat nézte, maga is olyan volt, mint valami alvilágból idetévedt ördögfiók. Este megmosta ugyan a kezeit s zubbonyát fekete kabáttal cserélte föl, de őszintén szólva, ilyenkor sem vedlett át igazi szalónemberré, a társaságban nagyokat hallgatott s ha megszólalt, többnyire naiv és ostoba dolgokat beszélt. Nem azért, mintha neki is nem lett volna annyi esze, mint a többi férfinak, hanem abból az egyszerü okból, hogy a lányok jelenléte módfölött fölizgatta. Nem szabad hát csodálni, hogy a szép, szőke Fodor Bella, mikor az apja tudatta vele, hogy a gépészmérnök a kezére pályázik, ajkbigyesztve így szólott:

- No lám, nem is akar kevesebbet, mint hogy a felesége legyek?... Hát még mi kéne a kis portici némának?... Ez vajjon komolyan azt hiszi, hogy elég, ha a nagy szemeit rám méregette néhányszor?... Nem, ott még nem tartok, hála Isten, hogy a két balkezes embert válasszam élettársamul...

Az apa, aki alelnöke volt a kültelki demokrata-pártnak, inkább a külszín megtartása kedvéért, semmint komoly meggyőződésből, tett néhány felületes megjegyzést:

- Gondold meg, kis leányom, hogy ő a munka és a becsület képviselője... Talán nem tud úgy beszélni, mint a nagykövetségi attachék, de a keblében derék és nemes szív dobog... És a munka, édes leányom, a munka...

A leány itt vállátvonva félbeszakította a patétikusan szavaló öreg urat.

- Hagyd, apám, nekem a munka nem imponál... Ha munkás ember volna az ideálom, akkor egy ácsmesterhez, vagy egy öregbéreshez mennék feleségül... Én azzal, hogy a jövendőbelim dolgozik-e, vagy nem: annyit se törődöm, mint azzal, hogy Chinában volt-e eső a mult csütörtökön?... Nekem egy szép, kedves, elegáns és ötletes fiatalember kell, aki a legszebb gérokkot és a legszenzációsabb nyakkendőket viseli az egész városban...

S mikor az öreg Fodor rosszalólag rázta meg a fejét, így folytatta:

- Nem azért tanultam zongorázni, nem azért beszélem perfektül a francia nyelvet, hogy most a Schlemil Péter karjaiba temetkezzem...

E szavak után visszavonult a boudoirjába, hogy egy pikáns francia hetilap legújabb számát elolvassa. Később felöltözött s elment egy barátnője jourjára s talán végképp megfeledkezett volna a kérőjéről, ha ez estén, vacsora után, mikor kékfüggönyös, csipkékkel díszített ágyasházában nyugalomra tért, s félig ébren, félig álmodva hánykolódott selymes plumeaui között, egy furcsa s valószínütlen vendég nem kopogtat a hálószobája ajtaján.

A szőke, hófehér Bella ijedten nézett az aranycirádás szárnyasajtó felé.

- Vajjon ki lehet? - kérdezte magában dideregve.

De csakhamar elmult az ijedtsége: a küszöbön egy régi és kedves ismerőse jelent meg. Még most is, bár nagy, eladó leánnyá serdült, igen jól emlékezett rá: hiszen valaha, kicsike babakorában, minden áldott estén találkozott vele... Szép, nedvesszemü, csillaghímes ruhába burkolt leány volt, akinek fürtei fölött villamos fény ragyogott... Bella, amíg nagy leánnyá nem lett, minden este látta, mikor zöldfüggönyös ágyába lefeküdt; a szomoru tündér ilyenkor helyet foglalt az ágya szélén s jóságos, szinte anyai pillantásokat vetett rá... Bella érezte, hogy a pilláira jótékony álom bocsátkozik, de azért tisztán hallott minden szót, amit különös látogatója intézett hozzá:

- Jó voltál-e, nem haragítottál-e meg senkit? - kérdezte halkan a tündér. - Nem torkoskodtál-e a spájzban, nem kínoztad-e a szegény cicát, ami nem mehet el panaszra az édesanyádhoz?... Megtanultad-e a leckédet és nem voltál-e irigy a barátnőidhez?... Mindent el kell mondanod nekem, mert, amint tudod, én vagyok a te jó szellemed...

A Bella szemét ilyenkor elfátyolozták a könnyek, a szívéből pedig kitört az igazi búbánat... A jó szellemének mindent megvallott s százszor őszintébb volt hozzá, mint az édesanyjához... Egy este azonban a Bella tündére még szomorúbb, még bánatosabb volt, mint rendesen.

- Kicsi Bellám, nézz meg jól, - mondta meghatottan, amíg csillaghímes ruhájában megint helyet foglalt az ágy szélén. - Nézz meg, mert talán ma látsz utoljára az életben...

- Nem fogsz többé eljönni hozzám? - kérdezte Bella megdöbbenve.

- Nem, mert az én hivatásomnak vége... Holnaptól fogva nagy leány leszel, aki már maga is meg tudja különböztetni a jó cselekedetet a rossz cselekedettől... Amíg kicsike voltál, én vigyáztam minden lépésedre; most már itt az ideje, hogy magad vigyázz magadra... Pá, kis Bellám, sohase feledd el, hogy mire tanított a jó szellemed...

Bella e nap óta nem látta többé a nedvesszemü tündért. Annál nagyobb volt a meglepetése, hogy most, mikor már majdnem megfeledkezett róla, hirtelen csak ott termett megint a hálószobájában...

- Te vagy? - kiáltott föl örömmel, míg a vonásai egyszerre megváltoztak. A gazdag leányok gőgje egy pillanat alatt eltünt az arcáról s az ágyban ismét a kicsike, gügyögő baba feküdt, aki sírva borult valaha a jó szelleme karjai közé, amikor a lelkiismerete foltos volt valami rossz cselekedettől...

A nedvesszemü leány helyet foglalt az ágy szélén s a Bella kezét jóságosan végigsimította. Aztán lágy, szívbelopózó hangon szólalt meg, oly szomoruan, hogy a Bella szíve elfacsarodott a fájdalomtól.

- Hát erre tanított valaha a jó szellemed? - susogta szemrehányólag. - Gőgös, szívtelen és könnyelmü lettél, aki nem a szívet nézed, hanem a kabátot és a nyakkendőt. ...Oh, kis Bellám, mennyire sajnállak... Hát belőled is rossz és kacér asszony lesz, aki nem a boldogságot keresed, hanem a vétkes, a hivalkodó, a bűnrecsábító csillogást...

A leány lesütötte a szemét, a jó szelleme pedig így folytatta:

- Azt mondtad tegnap, nem azért tanultál zongorázni s nem azért beszélsz perfektül franciául, hogy most a Schlemil Péter karjai közé temetkezzél... Szegény kis Bellám, ha tudnád, amit én tudok!... Ne dicsekedj a zongoratudományoddal és a francia beszédeddel, mert a műveltségeden száz és száz ember vére tapad... Egy temető félig-meddig megtelt emberi hullákkal, hogy tebelőled finom és úri kisasszony lehessen... Akarod hallani, hogy honnan származik a tudományod?...

- Akarom.

- Legyen, kis Bellám, hiszen itt az ideje, hogy mindent megtudj... Az apád nem volt ám mindig gazdag, előkelő úr, akinek te ismered, mióta az eszed megjött... Szegényen, egy szál kabátban vándorolt ide a felföldi hegyek közül s mivel nem jutott okosabb dolog az eszébe, hát pálinkásboltot nyitott a gyár szomszédságában... A gyárban hatszáz szegény ember dolgozott, hatszáz nyomorult, földhöztapadt ördög, aki a keresményét mind odahozta a pálinkásboltba... Nappal a gyár kísérteties tüzei körül forgolódtak, este kurjongatva öntötték magukba a pálinkát... Addig öntötték, míg egy napon elérte őket a végzetük: kiben a pálinka gyulladt meg, ki az utcán esett össze, kit a gyár kegyetlen gépei kaptak el, amikor részeg fejjel a nagy szíjjak körül támolyogtak... Megölte őket az ital, amit apád a kicsiny boltban mért... Szinte naponkint kihurcoltak egy-kettőt a temetőbe, ott estek össze a bolt lépcsőjén, az utca sarában, a kocsi véresen vitte el azokat, akiket a gép összemarcangolt, de az üzlet virágzott és jövedelmezett... Húsz ember halálából kikerült annyi, hogy te zongorázni megtanulj, más húsz pedig azt is lehetővé tette, hogy franciául gagyogj... Ők hitványul elpusztultak, de belőled finom, úri kisasszony lett... Büszke vagy-e hát a tudományodra, kicsi Bellám? S nem érzed-e, hogy oktalan és rosz-szívü voltál, amikor az egyszerü kérődet kikosaraztad?...

A nedvesszemü leány e szavak után mélyen belenézett a Bella szemébe, le, egész a lelkéig. S mivel meg volt elégedve azzal, amit látott, a következő pillanatban eltünt a hálószobából. Bella sóvárgó pillantással nézett utána, de csakhamar nyugodtan lélegzeni kezdett.

Mikor reggel fölkelt és felöltözött, szelíden így szólott az édesatyjához:

- Apa, te azt mondtad, ugy-e, tegnap, hogy a gépészmérnök megkérte a kezemet?

- Azt, gyermekem.

- Nagyon kérlek, hívd meg ma ebédre azt a fiatalembert... Az éjjel elhatároztam, hogy mégegyszer megnézem... Én azt hiszem, hozzá fogok menni, mert a francia nyelv meg a zongora, hála Isten, nem ölte meg a szívemet... Inkább sohase beszélek többé franciául, de boldog és elégedett asszony akarok lenni...