VILLÁNYI PROFESSZOR.

A tisztelgő látogatás.

A váróterem zsúfolva volt betegekkel, a kis szalonban, a pálmák alatt, elegáns asszonyok várták türelmetlenül, míg a jó Isten budapesti helytartója elé juthatnak, az üveges télikertben izgatott neuraszténiások forgatták a Fliegende Blätter régi évfolyamait, de Villányi tanár szórakozottan leintette az inast, aki már háromszor is csodálkozva nyitotta ki a rendelőszoba szárnyas ajtaját. A tanár elgondolkodva dőlt hátra karosszékében, mely ott állt a túlhalmozott iróasztal előtt. Mint mindig, valahányszor nagyobb kitüntetés érte (pedig húsz év óta elég dicsőségben volt része), eszébe jutott nyomoruságos gyermekkora, a diákévek millió nélkülözése, a fűtetlen szoba, ahol szigorlataira készült s a rideg, esős pénztelen juniusi nap, mikor végre az orvosi diplomáját megkapta. Egy krajcár nélkül, jó barátok és tekintélyes támogatók nélkül, magára hagyatva és koldusszegényen indult az életnek. És most, húsz évvel e nyári este után, Villányi professzor tagja volt a magyar főrendiháznak, négyemeletes házai voltak a körúton, felesége drágább ékszereket viselt, mint egy született hercegnő s két gyönyörű gyermekét Angliából szerződtetett nevelőnő dédelgette. Villányi professzor: ez a két szó fogalommá lett az egész országban, a csalhatatlan és mindenható tudomány szimbolumává, mely tündöklő fénnyel csillogott a betegszobák ágyai fölött. Az aggódás és a reménység, az életben való hit és a haláltól való félelem hömpölygő folyamként áradt az előkelő rendelőszobába, ahol a komoly, de ezüstös fürtjei alatt szeliden mosolygó földi isten az élet sebesültjeit fogadta. A véget nem érő szomorú zarándokcsapat, mely eldugott hegyi falvakban, ismeretlen folyócskák mellett, nagyvárosi bérpalotákban és nádfödeles viskókban tengette életét, szinte beláthatatlan szalagként özönlött a férfiú elé, akiben egy felsőbb, titokzatos lényt sejtett. A szívek megdobogtak az izgalomtól, a tüdők zihálva szívták magukba a levegőt, a vér eszeveszetten rohant szűk csatornáiban, mielőtt Villányi tanár, kék szemeiben jóságos mosollyal, a megfölebbezhetetlen itéletet kimondta. A vonagló, félénk, áhitatos arcokhoz, melyek ajkait lesték, csupán homályos templomok kövein, havas téli alkonyatokon látni hasonlókat, a glóriás Madonna előtt, aki minden földi fájdalmat meggyógyít...

Hány év választotta el ezt a kivételes nagy embert attól az esős, nyári naptól, mikor új diplomája volt az egyetlen vagyona? A karrier, melyet azóta befutott, félszázadra is elég lett volna: pedig most úgy tünt föl neki, mintha tegnapelőtt még kifényesedett gérokkban járt volna az Üllői-úton, súlyos gondokkal gyötrődve amiatt, hogy az apjához küldendő távirat költségeit előteremtse. Most egyszerre eszébe jutott minden apróság: a reggel, mikor édes apja váratlanul Budapestre érkezett, hogy orvos fiát a keblére szorítsa, az uzsorások, kik nagy rábeszélésre hiteleztek neki annyit, amennyiből a rendelőszoba butorait megvehette, a sivár ebédutáni órák, mikor hasztalan várta a betegeket, a sovány vacsorák, melyeket eldugott vendéglőkben költött el, a rossz, önmaga-gyártotta cigaretták, amikből száz darab csak ötven fillérjébe került s végre az a boldog, sohase remélt pillanat, mikor az öreg Toggenburg professzorral, a híres, goromba emberrel, aki Magyarország fél orvosi karát fölnevelte, összetalálkozott a régi Kerepesi-úton, a Rókus-kórház kápolnája előtt, ahol a vén tudós éppen a villamoskocsira várakozott.

- Amint látom, még maga se lett milliomossá, - mondta az egyenes beszédű aggastyán, kutató pillantást vetve egykori kedves tanítványa ruházatára.

Villányi némi szégyenkezés után elpanaszolta, hogy nemsokára körorvosi állást lesz kénytelen vállalni egy isten háta mögött fekvő faluban, mert Pesten még ahhoz sincs reménye, hogy a száraz kenyeret megkeresse. A tanár azonban haragosan félbeszakította.

- Sarlatán, vidéki felcser akar lenni, csak azért, hogy a bendőjét megtölthesse? Nem csodálkozom rajta, hiszen valamennyien azt várnák, hogy a pesti zsidó milliomosok aranytálcán kinálják maguknak a háziorvosi stallumot. Aki koplalni nem tud, menjen bankhivatalnoknak, vagy kereskedjék gabonával a Bánátban. Az igazi doktornak olyan a gyomra, mint a tevéé, aki tíz napig is meg tud élni táplálék nélkül. Különben mindegy, jöjjön el holnap a klinikára, majd kieszelünk valamit, hogy legalább a mindennapi sültecskéje meglegyen...

Villányi ez év szeptemberében második asszisztense lett az öreg Toggenburg tanárnak, két év mulva első tanársegéddé nevezték ki, s e pillanattól kezdve nem kellett többé hasztalanul várakoznia arra, hogy a lipótvárosi milliomosok aranytálcán hozzák neki a háziorvosi stallumot. Annyi volt a betege, hogy jóformán az orvosi lapjait se olvashatta, a jövedelméről legendákat beszéltek, a doktori hírneve pedig egyszerre elhomályosította a horizont legfényesebb csillagait is. A laikusok csodákat meséltek róla, kartársai pedig elismerték, hogy Európa legelső diagnosztái közül való. És még harminc éves se volt, mikor már naponkint könyörgő, alázatos táviratokban hívták a vidéki nábobok betegágyához, akik bizonyára nem tudtak volna nyugodtan meghalni, ha a Villányi professzor asszonyosan ápolt, puha kezét még utoljára ott nem érzik a homlokukon...

A fiatal tanár egy vidéki útján szerezte a feleségét is: egy téli napon különvonaton vitték le rácfalusi Török Árminhoz, a Dunántúl leggazdagabb malomtulajdonosához, aki nagyra volt vele, hogy hetvenhatéves koráig még a feje se fájt. A hirtelen tüdőgyulladáson, mely a pirospozsgás óriást orvul leterítette, már a híres tudós se segíthetett; de utazásának mégis volt valami eredménye: Török Alice, egy huszonkétesztendős, gyönyörű leány, aki mindaddig gőgös lenézéssel, romantikus álmok felhőfátyolába burkolózva járt a kisváros utcáin, szinte ész nélkül beleszeretett a komoly és ünnepies modorú férfiúba, akire haldokló édesapja az utolsó pillantását vetette. A fiatal leányt jogosan tartották büszke és kissé beszámíthatatlan teremtésnek: a kisváros ügyvédjeivel, földbirtokosaival és hivatalnokaival nem állt szóba, három nyelven úgy beszélt, mint magyarul s az apja villája mögött fejedelmi műtermet rendezett be, ahol a Rembrandt mester önérzetével alkotta meg dilettáns csendéleteit. A regényes nevű fiatal hölgy afféle száműzött királykisasszonyként járt a poros, vidéki mezővárosban, melynek lakóit kulturátlan vadembereknek tartotta. De a dúshajú, szeliden mosolygó tanárt, aki egy hetvenéves bölcs komolyságával beszélt vele, s akinek rózsás arcszíne kellemesen megdobogtatta a szívét, csodamódra imponált az elkapatott kis hercegnőnek: talán életében először lesütötte a szemét, mikor a búcsúzáskor kezet szorítottak egymással, s közmondásos impertinenciája, mellyel a férfiakat kezelte, most váratlanul csődöt mondott. Alice kisasszony a következő év tavaszán, valami gyanus vérszegénység örve alatt, megjelent édesanyjával a tanár rendelőszobájában, s miután néhányszor együtt vacsoráztak az egyik dunaparti fogadóban, készséggel hajlandónak mutatkozott arra, hogy bájos lényét és legendásan dús hozományát a boldog Villányi rendelkezésére bocsássa...

Nyolc éves házassága alatt - ennyi ideje volt most, hogy Török Alicet feleségül vette - Villányi tanár oly zavartalanul boldognak érezte magát, hogy jóformán nem is voltak többé kielégítetlen vágyai. Negyven éves volt, de a hajába már ősz szálak vegyültek, Alice még innen volt a harmincon, de alig látszott többnek huszonötnél. Rózsás, franciásan karcsú, kissé tartózkodó, de alapjában jószívű asszony volt, akinek gőgös szempillantása mindig érzelmessé lágyult, ha két bájos kis leánya a gyermekszobában eléje futott. A híres professzor nem panaszkodhatott sorsa ellen: családi köre harmonikusan finom, közpályája ragyogó és diadalmas volt, s meglett férfikora ellenére oly fiatalnak érezte magát, mintha csak most hagyta volna el az egyetem tantermét. Vagyonát többre becsülték egymillió aranykoronánál, a király az ország peerjei közé emelte s a beavatottak már arról beszéltek, hogy nemsokára beirják nevét a bárók aranykönyvébe is. Mi kell még több az emberi boldogsághoz? Villányi tanárt, amíg most álmodozva hátradőlt rendelőszobája karosszékében, egyszerre átvilágította az a tudat, hogy tökéletesen betöltötte földi hivatását, s ekkor gyöngén elmosolyodott és ezt gondolta magában:

- Amikor húsz évvel ezelőtt a nikkelórámat elzálogosítottam, csakhogy egy harminckrajcáros táviratot küldhessek az édesapámnak, ugyancsak nem gondoltam volna, hogy valamikor a király szárnysegéde tesz majd nálam tisztelgő vizitet...

A híres belgyógyászt ugyanis ma nagy kitüntetés érte: gróf Harzburg-Waldeck, a király adjutánsa, tisztelgett nála, hogy élőszóval is köszönetet mondjon neki élete megmentéseért. A gyönyörű szál katona, akit egy influenzás láz ledöntött a lábáról, tízheti szobafogság után legelőször a Villányi-palotába hajtatott, hogy mégegyszer megszorítsa a doktora ügyes és csodatevő kezét. Mikor Villányiné később - mintegy véletlenül - benézett a szalonban, a fiatal ezredes udvariasan kezet csókolt neki és lelkes tekintettel mutatott a szeliden mosolygó tanárra.

- Méltóságos asszonyom, - mondta elragadtatva, - a rangomat a felséges úrnak köszönhetem, de az életemmel mindig a férjének leszek adósa...

A keztyűs katona negyedóráig csevegett a szép asszonnyal, s mikor utóbb, rövid búcsúzkodás után, távozni készült, szerényen kikérte magának azt a kegyet, hogy alkalomadtán még tisztelkedhessen az orvosa házában.

- A hálámat úgyis csak részletekben tudom letörleszteni, - mondta meghatott pillantással.

Villányi tanár most mégegyszer behúnyta a szemét, s mialatt a betegei türelmetlenül izegtek-mozogtak a várószobákban és a télikertben, egy pillanatig valami gyermekes hiúsággal gondolt a felesége boldog és meglepett arcára, mellyel vendége áradozó hálakitöréseit fogadta.

- Az asszonyok mind felnőtt babák, - gondolta jóakaró elnézéssel.

Fölállott, összegombolta a redingotját, majd intett az inasnak, hogy bebocsáthatja hozzá a betegeket. És ekkor önkéntelenül abba az ünnepies pózba helyezkedett, melytől a legtudósabb professzor se tud szabadulni, ha a rendelő-óráját megkezdi...