Marie de Ville Anny.

Tizenegy óra volt. Villányi tanár befejezte klinikai előadását s városszerte ismert fogatán, mely előtt szénfekete orosz lovai ügettek, elgondolkodva végighajtatott az Üllői-úton. Ez a rövid kocsikázás képviselte mindennapi életében a pihenés perceit: különben kora reggeltől késő estig se jutott ideje ahhoz, hogy a könyveit olvassa, a feleségével foglalkozzék, vagy a társaság iránt való kötelességeinek eleget tegyen. A klinika, ahol nyolcvan betege, éjszakai virrasztástól kimerülve, szívszorongva várta, hogy a vaságyak komor utcájában megjelenjék, előkelő házai, melyekben kényeskedő álpáciensek nyögdécseltek, a rendelő-óra, mely naponként belenyult a késő estébe, jóformán arra se hagytak időt neki, hogy a torkát egy pohár langyos tejjel fölfrissítse vagy hogy a leánykái hidegtől kipirult arcocskáját megsimogassa. A professzor néha derüsen, tréfás megbotránkozással rázta meg a fejét, s míg a gyalogjáró közönsége mély tisztelettel kalapot emelt előtte, mosolyogva így szólott magában:

- Ezek a szegény emberek kivétel nélkül irigylik a sorsomat, pedig voltaképpen épp oly agyonhajszolt rabszolga vagyok, mint azok, akik valaha a délamerikai cukorültetvényeken dolgoztak. És ez, sajnos, mindaddig így fog tartani, amíg a két kis leányomat férjhez nem adom, mert akkor - ha törik, ha szakad - minden percemet az unokáim nevelésére fogom fordítani...

Mikor Villányi tanár fogata a Kálvin-térre kifordult, a nagy szökőkút előtt egy lépésben haladó, ezüstös batár jött szembe vele, amelyben egy elegáns, fiatal asszony ült. Igy, látszatra, valami sétakocsikázó mágnáshölgynek látszott, aki selymes ölebecskéje társaságában a júniusi verőfényt élvezi; de aligha volt az, mert a tanár a homlokáig elpirulva kapta föl a mellette heverő ujságot, anélkül, hogy a kalapját megemelte volna. A fiatal asszony, akinek rózsás arcát szintén elöntötte a vér, egy pillanatig izgatottan előre hajolt s már-már megbiccentette szőke fejét; de a professzor fogata most gyorsan eltünt a Kecskeméti-utcában, mintha a kocsis is megérezte volna, hogy gazdáját súlyos kellemetlenségtől kell megmentenie...

Ki volt ez a gyönyörű, fiatal teremtés? Valami eltünt szerelmi álom hősnője? Vagy egy bájos bűnös, aki betegágyán legveszedelmesebb titkait is rábízta a doktorára? Oh, nem. A kocsiban ülő hölgyet ennél sokkal szorosabb kötelékek fűzték a tanárhoz; a szőke asszony Villányi Mariska volt, a professzor világszép testvérhuga...

A fiatal asszony, aki a nyugodt és halvérű tudóst ilyen szokatlanul kihozta a sodrából, voltaképp a gólya egy furcsa szeszélyének köszönhette földi létezését: akkor jött, mikor öreg szülői már álmukban se számítottak rá. Villányi rég megkapta orvosi diplomáját, sőt anyagi viszonyai is jócskán föllendültek már, mikor élemedett apja szégyenkező táviratban tudatta vele, hogy a jó istenke egy kicsi babát küldött a házba, melyben huszonöt évvel ezelőtt elhallgatott a gyermeksírás. A váratlanul jött vendéget érthető zavarral fogadták, de később, mikor a Mariska aranyszőke haja édeskedve odasimult az öreg Villányi hófehér fürtjeihez, mindenki meg volt győződve róla, hogy a baba áldást és szerencsét hozott a Villányi-családnak. Úgy látszott, hogy volt is a dologban valami: a gyermek orvosbátyja szédületes lépésekkel indult meg a magasság felé s az öreg házaspárt oly nyugodt és bőséges jólét vette körül, aminőről egyikük se mert volna álmodni a küzdelmek és nélkülözések éveiben. A kis leány pompásan fejlődött, okos és drága kis teremtéssé lett és a fiatal asszisztens, mikor néha - nagyritkán - hazakerült, boldogan és meghatva ölelte keblére hugocskáját, aki hizelkedve belekapaszkodott a szakállába. Mariska ilyenkor az egész házat fölverte a jókedvével; táncolt, énekelt, a primadonnákat utánozta s ezüstös kis hangja, mely a mesebeli csöngetyűt juttatta az emberek eszébe, csak akkor pihent meg, mikor végre késő este az ágyba került. Az öreg Villányi ilyenkor mosolyogva, apai büszkeséggel nézte a csöndesen pihegő gyermeket s halkan szólt:

- Meglássátok, hogy színésznő lesz belőle... Olyan színésznő lesz, aki az egész világot megbolondítja...

A jóslat félig-meddig bevált, de a vén embernek nem volt rá oka, hogy az éleslátására büszke legyen.

Mikor Mariskából tizenhatesztendős, tánciskolás bakfis lett s halványkék köpenykéjében mosolyogva végiglibbent a kisváros utcáin, a korzózó katonatisztek s a jámbor kishivatalnokok lelkes ámulattal álltak meg a járda szélén. A kicsike, aki még félig-meddig gyermek volt, oly bátran és oly kokett pillantással nézett a szemük közé, hogy hirtelen ellepte őket a forróság. Villányiné, aki a leánya mellett tipegett, ilyenkor zavartan úgy tett, mintha semmit se látna; de otthon, mikor a hálószobában a lámpát eloltották, aggódva szólott az urához:

- Nagyon félek, hogy kacér lesz, hiszen máris úgy veselkedik, mint valami bátor, fiatal asszony. Nem tudom, kitől örökölte ezt a tulajdonságot, hiszen az én családomban minden asszony csak földresütött szemmel mert végig menni ötszáz év óta az utcákon...

Mariska később addig hizelkedett a bátyjának és szüleinek, míg nagy sóhajtozások közepette beiratták a színiakadémiába, de előbb ünnepiesen meg kellett igérnie, hogy egy lépést se fog tenni az orvos-bátyja tudta nélkül. A kisleány bizonyos méltósággal foglalta el helyét a Villányi legény-háztartásában, reggelenkint, mikor prémes sapkájában az iskolába sietett, az öreg házvezetőnő kisérte el az akadémia kapujáig s délben többnyire maga Villányi várta az iskola előtt, hogy aztán karonfogva, szerelmesekképp egymáshoz simulva, menjenek végig a Belváros utcáin. Mariska délután szerepeket tanult, este pedig - ha színházba nem mentek - önérzetes arcocskával elnökölt a vacsorázó-asztalnál, míg bátyja az ujságokban lapozgatott. Ez a gyönyörű kis idill csak egy havas, januári estén szünt meg, mikor az orvost, a szőke kis huga helyett, egy titokzatos levél várta a legénylakás ebédlő-asztalán...

Villányi doktor, ami önmagát illette, hírét se ismerte a neuraszténiának, de csöpp hijja volt, hogy ájultan nem esett össze, mikor a Mariska ceruzával írt levelét végigolvasta.

„Megszakad a szívem - írta a tizenhét éves leány - és a könnyek elhomályosítják a szememet, de a jó isten a tanum rá, hogy nem tehetek másként. Drágám, nyugodj bele a gondolatba, hogy sohase fogsz látni többé; én attól tartok, hogy örökre elvesztem a számotokra. A Dunába ugranám, ha nem lehetnék azé, akit az életemnél is jobban szeretek és sokkal is jobban irtózom a haláltól, semhogy ezt a megoldási módot választanám. Mire ezeket a sorokat olvastad, én már nem leszek Budapesten. Nagyon nagyon messzire eltávozom tőletek - és a sírás fojtogatja a torkomat, ha arra gondolok, hogy többé sohase foglak látni benneteket. Ne kutasd, hogy kivel szöktem meg és hova utaztam, inkább vigasztald meg szegény apáékat, akiket talán sírba visz a fájdalom. Vess meg, és ne gondolj többé arra a szerencsétlen, de mégis végtelenül boldog teremtésre, aki téged legutolsó pillanatáig imádni fog.”

Villányi, mikor borzasztó meglepetéséből magához tért, detektivekkel hajszoltatta végig Európán a meggondolatlan gyermeket, de a fáradság hiábavalónak bizonyult: még azt se sikerült megtudnia, hogy Mariskája kinek a kedvéért szakított boldogtalan családjával. Két év mulva - mikor édesapja már meghalt, anyja pedig utolsó óráit élte nála - végre megtudott valamit a hugáról: a fiatal leány hirtelen feltünt a nizzai Casino Municipal-ban s ezer rubeles bankjegyeket dobott a játékház zöld asztalára. A budapestiek, akik fölismerték, elképedve nézték a gyönyörű és impertinens teremtést, aki párisi toaletteket hordott, húszezer koronás diadémot tűzött a hajába s gőgös hidegséggel biggyesztette föl ajkait, ha magyar szót hallott a baccarat-asztalnál. Háta mögött egy torzonborz, jókedvű óriás ült, akit némelyek orosz nagyhercegnek, mások vilnai gyárosnak mondtak s aki nevetve adta át neki a pénzestárcáját, ha az előtte heverő készpénztömeg lobbot vetett. Villányi később megtudta, hogy az egykori kis színiakadémiai növendék a párisi Marignyban táncol s a Matin utolsó oldalán egy furcsa és mégis ismerős névre akadt a mulatóhely szereplői közt: Marie de Ville Anny-ra, aki - mint csakhamar megtudta - tízperces föllépésének tiszteletdíjából külön kis palotát, autót és cselédséget tart s ékszerdobozában félmillió franc értékű drágaságokat őriz. Marie de Ville Anny az egykori Villányi Mariska volt... A kis magyar leány, aki egy szál szoknyában robogott ki a nyugati pályaudvarról, királynőjévé lett az éjszakai Párisnak s átutazó fejedelmeket fogadott a palotája szalonjában. A szőke asszony ekkor már merészen letagadta, hogy valaha a Tiszát látta: az ujságirók azt irták róla, hogy Elszászban pillantotta meg a napvilágot, de később elkeseredve, véres gyűlölettel a szívében menekült a porosz invázió elől, mert minden idegszála francia hazájáért reszketett.

Villányi tanár - ekkor már katedrája volt az egyetemen - csupán egyszer kapott közvetlen hírt a hugáról: egy napon parfőmös levél érkezett hozzá Párisból s a levélben ez a pár magyar szó állott:

„Megvetsz? Gyűlölsz? Kitagadsz? Én még mindig úgy imádlak, mint valaha! Mariska.”

A professzor könnyezve meresztette szemét az ismerős írásra, egy pillanatig fölmerült előtte a kékszalagos, selypítő Mariska, aki hizelkedve hajtotta keblére szőkefürtös fejecskéjét, aztán a papirkosárba dobta drága kis kedvence levelét. Nem válaszolt rá. Ez estén elkerülte az embereket s fogvacogva bújt az ágyába: oly rettenetes volt neki arra gondolni, hogy bájos kis babája most idegen férfiak karjaiban vonaglik, hogy a torka összeszorult fájdalmában. És a boldog tudós lelkében ekkor valami homályos sejtés támadt, hogy az élet mégsem oly tiszta és harmonikus, aminőnek optimizmusában gondolta.

Mariska még egyszer hírt adott magáról: azon a feledhetetlen napon, mikor a tanár Török Alice-t oltárhoz vezette. A királyok szeretője ezt a táviratot küldte Ostendéból:

„Drága kis Sándorom, bár olyan boldog lennél, ahogy én kivánom! A tiszta, jó és bájos feleséged kedvéért bocsáss meg annak a szegény teremtésnek, akit soha senkise szeretett önzetlenül.”

Villányi erre a táviratra se válaszolt és a hugának e nap óta nyoma veszett. Most látta meg először öt év után a Kálvin-tér délelőtti kocsiforgatagában.