Alice asszony.

A titkos kis tapétaajtó, mely Villányi tanár rendelőszobájából a lakás belső részeibe vezetett, halkan felnyilott, s egy bájos asszonyi fej lopva bekandikált a portière mögül.

- Még mindig? - kérdezte suttogva, miközben félénken körülnézett a nehéz, angol butorok, a műszeres üvegszekrények s a bársony háttérből kifehérlő szobrok között.

A professzor mentegetőző gesztust csinált s mosolyogva mutatott a várószobákba nyiló szárnyasajtó felé.

- Drágám - mondta gyöngéden - legokosabb, ha a faképnél hagysz, mert én félnyolc előtt aligha végzek. Minden zug tele van betegekkel, s ha a rendelést abbahagynám, rögtön kiütne a forradalom. Menjetek csak Lujzikával előre, én nyolcra talán megszabadulok valahogy és utánatok sietek.

Lujzika egy elszegényedett, öreg kisasszony volt, egy Napoleon-korabeli nagynéni, aki állítólag még az öreg Törököt dajkálta, de oly frissen és életvidáman érte meg aggkorát, hogy a legfiatalabb nemzedéken is túltett. A tiszteletreméltó hölgy megbecsülhetetlen kincs volt a Villányiék háztartásában: délelőtt a gazdasszony, délután a társalkodónő szerepét töltötte be, aki csak akkor érezte magát igazán elemében, ha a fél éjszakát átvirraszthatta.

- Bizonyos vagy benne, hogy legalább a vacsorához jókor érkezel? - kérdezte az örök szalmaözvegységre kárhoztatott fiatal asszony.

- A vacsorához mindenesetre jókor érkezem, de féltíznél tovább nem maradhatok, mert csomagolnom kell. A vonatom ugyanis féltizenegykor indul.

- A vonatod? - kiáltott föl ijedten Villányiné.

- Hát nem mondtam még, hogy táviratilag Pásztóvölgyre hívtak? Az öreg Nikó kegyelmes úr hirtelen rosszul lett s a fia már kora délután telegrafált, hogy a legelső vonattal siessek a betegágyhoz. Nemde, drágám, azt te is belátod, hogy a volt miniszterelnöknek mégse adhatok kosarat?

A várószoba felé nyiló ajtón egy tuberkulotikus külsejű fiatalember szerénykedett be az orvoskirály szentélyébe, - Villányiné tehát sietve visszavonult, anélkül, hogy az ura kérdésére választ adott volna. Lassan, sírásra görbülő ajakkal ment végig a lakodalmas teremnek is beillő ebédlőn, a professzor könyvtárán, mely a parkettől a padmalyig zsúfolva volt fekete bőrhátas könyvekkel s szomorúan állt meg az öltöző földig érő tükre előtt, mely bronzszínben fénylő hajkoronáját, lágy tekintetű szemeit, finom és arányos termetét visszatükrözte. Megint szörnyen elhagyottnak érezte magát, mint mindig, ha az ura agyonhajszolt rabszolgaéletére s a maga örökös egyedülvalóságára gondolt, melynek sivárságát sem a társadalmi pozició, sem a vagyon, sem a nagy tudós kezdődő világhíre nem enyhítette. Már szinte borzongott a magányos sétakocsizásoktól, az öreg kisasszonnyal való rivierai és ostendei utaktól, az ünnepies vacsorákon és házibálokon való megjelenéstől, ahol mindig tiszteletteljes hódolattal fogadták, de rögtön résztvevőleg megkérdezték tőle:

- És a tanár úr? Persze a betegek megint minden percét elrabolják, még csoda, ha az alvásra ideje marad. Szegény, kicsike méltóságos asszony, a maga ura voltaképpen a belgyógyászati klinikának esküdött sirigtartó hűséget...

Villányiné ilyenkor kimentette a férjét, mártirarccal végighallgatta az udvarlói bókjait, de magában elkeseredve így szólott:

- Nincs uram és nem is lesz, amíg az arcbőröm meg nem ráncosodik...

Ahogy most szomorúan a tükör előtt állt, nem egy boldog, fiatal asszonyhoz, hanem a fájdalmas arcú Niobéhoz hasonlított, aki könnyezve tekint a titokzatos holnap elé. Lujzika, aki sötét selyemruhájában a szobába lépett, ijedten állt meg az ajtóban.

- Jó istenkém, már megint micsoda szörnyű bánat rágódik a szíveden? - kérdezte a vénkisasszony megdöbbenve.

Villányiné azonban nem válaszolt; dekolletált estély-ruhájában, görögös frizurájával, ékszerektől csillogva meredt a tükör lapjára, melyből - csodák csodája! - egy rózsásarcú, bájos, fiatal teremtés nézett vissza rá, aki ugyancsak nem keltette azt a látszatot, mintha a világ örömeiről lemondani készülne.

- Drágám, csak nem történt veled valami szerencsétlenség? - kiáltott föl a jószívű Lujzika, miközben a kedvence szűk szoknyáját anyáskodva megigazgatta.

Alice asszony oly kétségbeesve intett, mintha épp most értesült volna arról, hogy öt kincsekkel megrakott hajója a tengerbe sűlyedt.

- Ne bántsd, Lujzika, bár az volna a legnagyobb gondom, hogy a szoknyám ferdén áll. Miért legyek csinos, mikor senkinek se akarok tetszeni a világon? Az uram még sohase vette észre, ha új kalap volt a fejemen és mindennap más toilette-et vehetnék magamra, ő bizonyosan nem látná, hogy már nem a harmadéves rongyaimat viselem. És ez az ember, Lujzika, úgy olvas a szívekben és a vesékben, mint a nyitott könyvben. A betegeinek még a belsejébe is belelát, - az én harisnyáimat, fogadok veled, még egyszer se vette észre. Mi haszna, hogy mindenem megvan, mint valami uralkodó hercegnőnek, mikor az uram még a bacillusaival is százszor többet foglalkozik, mint velem? Nem, Lujzika, senkit se fenyegetek, de meglátod, hogy ez végre is nagyon rosszul végződik...

Az öreg kisasszony összekulcsolta a kezeit ijedtében: ő még csak megérteni se tudta, hogy egy híres ember felesége, aki bizonyos benne, hogy az ura még sohase nézett idegen asszonyra, ne érezze magát boldog és megelégedett teremtésnek. Az ő szemében Villányi tanár az emberi tökéletességet képviselte, a földi gyarlóságokon messze felülálló félistent, aki csak azért született, hogy a szenvedő emberiséget a fájdalmaitól megváltsa. Oh igen, még az ő hermetikusan elzárt világába is eljutott a rossz és szívtelen férfiak híre, akik miatt ezer és ezer szerencsétlen asszony ontja a könnyeit, akik lelkiismeretlenül átgázolnak életeken és exisztenciákon, - de ki lenne oly lelketlen és ostoba, hogy az ő komoly, tudós, szelid Sándorát ezekhez hasonlítaná? Ez a nagy gyermek, aki csak a könyveinek, a betegeinek és a családjának élt, aki éjfélután feküdt és hajnalban kelt, holott fényűzéssel és kényelemmel vehette volna körül magát, ez a naivszemű, igénytelen és csodalátású gyermek az ő tudatában a szentek glóriáját viselte ezüstös halántéka körül, a kiválasztottak láthatatlan fénykoronáját, melyet csak az igazak és a jámborok láthatnak. Lujzika előtt valami hallatlan frivolitásnak tünt föl, hogy ezt a félistent filiszter férjjé akarja valaki lealacsonyítani s ez a gondolat annyira kihozta a sodrából, hogy szinte elképedve dadogta:

- De szívem, biztosítlak róla, hogy te vagy az egész világon a legboldogabb asszony. Ha tudnád, hogy vétkezel, mikor az urad ellen panaszkodol! Hát ki értse meg, ha te nem, aki mindennél drágább vagy neki?

Gyöngéden megsimogatta az Alice asszony mezítelen karját, de szép huga idegesen elhárította magától a kedveskedést, hogy mindjárt hízelkedve odasimuljon az öreg kisasszonyhoz.

- Ne haragudj rám, Lujzika, de néha komolyan azt hiszem, hogy rossz asszonnyá tudnék lenni, - ezt az életet nem a te kicsikédnek találták ki. Ugyan mi az, ami boldoggá és elégedetté tegyen? Talán a lakásom, az ékszereim, az uram híressége? Még a két drága kis lányom se tesz boldoggá, mert még az ő édes nevetésük se kárpótol azért a fájdalomért, hogy egyedül töltöm az életemet. Igen, büszke vagyok az uramra, - de épp ily büszke volnék, ha a bátyám vagy az édesapám lenne híres ember. Valamikor arról álmodtam, hogy ez a nagy ember a kedvesem, a jó pajtásom lesz, pedig csak a közömbös hálótársam lett, aki fáradtan és kimerülve alszik el, ha a könyvei késő éjszakán hozzám engedik. Azt hiszed, elég nekem a boldogságra, hogy az ünnepelt uram felesége vagyok, hogy hódolattal kalapot emelnek előttem, hogy egy sereg szmokingos kalandor mindenütt ott lebzsel körülöttem, abban a reményben, hogy valaha mégis csak megfeledkezem magamról? Nekem nem az uram híressége kell, Lujzika, - én magát az uramat akarom, aki értem még a tudományát és a betegeit is elfelejti.

A fiatal asszony meleg pillantása oly dacossá és idegenné lett, hogy a szegény Lujzika fájdalmas megdöbbenéssel tekintett reá, - mintha valami szomorú perspektiva nyilt volna meg egyszerre a szeme előtt. Most úgy tünt föl neki, hogy eddig csak alig ismerte a hugát, hogy a komoly, szorgalmas, büszke gyermek, aki már bakfiskorában többre becsülte az olvasmányait az udvarlóinál, hirtelen valami ismeretlen asszonnyá lett, akiben semmi közösség sincs a Török-család porrá lett hölgyeivel, a vidéki kőházak piruló mártirjaival, a sok-sok néma és türelmes generációval, mely asszonyi hivatását tökéletesen betöltöttnek látta, ha az ura ebédjéről és fehérneműjéről gondoskodik. Az asszony, aki maga is egyéniség, aki nem olvad bele az ura életébe, aki a házasságban önálló és egyenrangú félnek képzeli magát: ezt a típust Lujzika mindeddig csak a rossz, francia regényekből ismerte, melyeket szívszorongva olvasott esténkint az ágyban, a lelke mélyéig megbotránkozva azon, hogy ilyen borzalmas teremtések is élnek e világon. A vén kisasszony lopva, félénken nézett a kipirult Alice asszonyra, aki azonban most egyszerre elnevette magát, mintha mindaz, amit az imént mondott, csak a Lujzika megijesztésére szánt tréfa lett volna.

- Azt mondom neked, Lujzika, hogy mindenki bolond, aki törvényes feleséggé lesz! Mit érünk vele, ha az urunk nevét viseljük, ha a gyerekeit fölnevelhetjük, ha néha a dicsőségében sütkérezünk? Ha mégegyszer a világra jönnék, meglenne a magamhoz való eszem, s legalább is annyi szeretőm lenne, mint a drágalátos Mici grófnénak...

Lujzika annyira megrémült e név hallatára, hogy ijedtében keresztet vetett, - hiszen jóformán törvény volt, hogy Villányi Micikét senkise említi a professzor házában. De Alice asszony nem törődött a vén kisasszony ijedtségével, hanem újra hangosan felkacagott s szelesen magához ölelte az öreg dámát.

- Mered mondani, hogy az a finom kis nő nem százszor boldogabb, mint én? A Micike kedvesei bizonyosan nem a bacillusokkal foglalkoznak, mikor ő nagysága véletlenül csókolózni akar. Nem találod furcsának, Lujzika, hogy két testvérben két ilyen különböző temperamentum lakjék? Az uramból, ha véletlenül leánynak születik, nem igen lett volna ügyes és tehetséges kokott...

Lujzika még mindig megbotránkozva csóválta tisztes, fehér fejét, de a fiatal asszony ügyet se vetett a megbotránkozására, hanem suttogó hangon folytatta:

- Hallottad, hogy Micike három nap óta Pesten van? Jaj, de sokat adnék érte, ha tíz percig cseveghetnék vele! Utóvégre egy kicsit büszkének is illenék lennem, hogy ilyen világhírű sógornőm van...

Villányi professzor, most behajolt a tapétaajtón, - redingotja, ezüstös halántéka ragyogott a napfényben, - a hosszú lapátszakállát, a nagy tudósok ünnepies jelvényét, szeliden a fiatal asszony felé fordította:

- Te még mindig itthon vagy? - kérdezte a szerető apa hangján.

A professzorné alázatosan meghajolt, mint az udvarhölgy a királyasszony előtt.

- Már megyek, - mondta, - rögtön megyek, de te ne siess, mert első a kötelesség. Az ilyen nagy embertől igazán nem lehet kivánni, hogy a feleségét kisérgesse.