Teóriák a szerelemről.

Déli tizenkét óra. Villányi tanárné éppen befejezte öltözködését; a szobalány az utolsó ecsetvonásokat végzi rajta. Csipkés foulard-ruhája, virágos kalapja, bájos baba-arca egy régi pasztellkép benyomását kelti, s álla alól csupán a rózsaszín selyemszalag hiányzik, hogy az ember a Trianon parkjába képzelje. A landauer, a Villányi professzor közismert, fekete lovaival, odalenn várakozik a kapu előtt. A fiatal asszony éppen az állótükörben nézegeti magát, mikor a szilvaszín-frakkos inas a szalonba lép.

Az inas (névjegyet nyújt át).

Villányiné (kipirulva): Mondta, hogy a méltóságos úr nincs Budapesten?

Az inas: Mondtam, méltóságos asszony.

Villányiné: Vezesse be a gróf urat.

Pár pillanat mulva megjelenik a szalon ajtajában Harzburg-Waldeck gróf, a király hadsegéde, tündöklő katonai díszben, rózsaszínűre borotválva, ajkai fölött az udvari emberek finom diplomatamosolyával, oly frissen és üdén, mintha épp most jött volna ki a hideg fürdőből. Ezt az arcot látva, szinte hihetetlen, hogy nyomoruság, könny és fájdalom is van a világon.

A gróf (kezet csókol): Rosszkor jöttem?

Villányiné: A maga szempontjából rosszkor, mert az uram tegnap este elutazott. Ha azonban az én társaságommal is megelégszik...

A gróf: A méltóságos asszony el akart menni hazulról?

Villányiné: Oh, igazán nincs sürgős dolgom. Csak szalmaözvegy-unalmam vesz rá, hogy ebéd előtt végigcsatangoljak a ligeten és sorra járjak minden belvárosi boltot. A gróf úr társasága mindenesetre kellemesebb, mint a divatkereskedőké és a kalaposkisasszonyoké.

A gróf: A tanár úr persze ismét a szenvedő emberiség kedvéért hagyta egyedül a méltóságos asszonyt?

Villányiné: Ha maga sejtené, hogy mennyire gyűlölöm a szenvedő emberiséget! Nincs uram, nincs családom, mert a betegek mindent elrabolnak tőlem. Ha idő előtt megőszülök, ennek a szenvedő emberiség lesz az oka.

A gróf: Ezek után kétszer is meggondolom, amíg még egyszer tüdőgyuladást kapok, mert nem akarok rossz viszonyba keveredni a méltóságos asszonnyal.

Villányiné: Nem is ajánlom magának. Ha jóban akar lenni velem, akkor őrizkednie kell még a legkisebb náthától is. Tudja, hogy tegnap estétől kezdve a legvéresebb ellenzékhez tartozom?

A gróf (rémülten): Csak nem?

Villányiné: Az uramat egy volt miniszterhez hívták, - a kormány az oka, hogy huszonnégy óráig halálra unom magamat.

A gróf: Régen mondom, hogy a nyugalmazott minisztereket kivétel nélkül pallos alá kellene cipelni. Ezzel olcsó és nagyszerű mulatságot szereznénk az országnak.

Villányiné: Ha jól tudom, magát az uram sürgősen Sziciliába küldte. Szabad tudnom, mi keresete van még Budapesten?

A gróf: Ezer bocsánat, de a betegségen kivül van még egy mellékfoglalkozásom is.

Villányiné: Ugy tudom, hogy a felség egyenesen megparancsolta a gróf úrnak az utazást.

A gróf: A felséges úr áldott, jó szívével nem szabad visszaélni, méltóságos asszony. Különben is, nincs szükségem a pihenésre; sohasem éreztem magam egészségesebbnek, mint most. Tudja, hogy a király előtt tegnap szóba került a tanár úr neve?

Villányiné: Az uramé?

A gróf: Délután, mikor szolgálattételre jelentkeztem, a felség hosszú pillantást vetett rám, az ő szerető, apai pillantását, melyet csak mi ismerünk, akiket jó sorsunk a közelébe juttatott. Sokáig rajtam pihentette a kék szemét, majd ezt mondta: „Szinte hihetetlen, hogy maga egy halálos betegségen esett túl. Ki volt a doktora?” - Alázatosan megemlítettem a Villányi tanár úr nevét, mire a felséges úr helyeslőleg bólintott: „Igen, már sokat hallottam erről a kitünő emberről. A miniszterelnököt is ő állította talpra, mikor már minden orvos lemondott róla. Nem gondolja, hogy Margit főhercegnőt is megnézethetnők vele?” - A király unokája, mint a méltóságos asszony bizonyosan tudja, angolkóros; a felség, aki rajong a kis főhercegnőért, már Európa leghíresebb professzorait elhívatta hozzá. Természetesen, lelkesedve ajánlottam a tanár urat s így valószinű, hogy már legközelebb meghívást fog kapni a főhercegi udvarhoz.

Villányiné: Nem szeretném, ha kinevetne, de az én szememben maga valami kivételes, mesebeli lény, amilyenről eddig csak a regényekben olvastam. Ha elgondolom, hogy maga mindennap látja a föld egyik leghatalmasabb emberét, hogy beszél vele, hogy a hangját hallja, akkor el sem hiszem, hogy itt szemtől-szemben ül velem, közönséges, vidékről ideszármazott polgári asszonnyal, s az egészet valami hihetetlen álomnak tartom. Én azt hiszem, elájulnék izgatottságomban, ha a felséges úr megszólítana...

A gróf: A felséges úr nemcsak a leghatalmasabb, hanem a legjobb ember is a világon. Ha a szelid, szomorú kék szemével magára nézne, egyszerre elfelejtené az ijedtségét, s úgy beszélne vele, mint az édesapjával.

Villányiné: Maga akármikor bemehet hozzá?

A gróf (mosolyogva): Nem, csak ha szüksége van rám.

Villányiné: És megmondhat mindent, amit gondol? És nem borzong meg a hidegségtől, mikor négyszemközt van vele, mikor magához kérdést intéz, mikor tudja, hogy a király élete - ha csak egy percre is - belekapcsolódik a magáéba? Milyen a hangja? Halkan, a szívéből, beszél, vagy katonás keménységgel? És sohase jut eszébe, hogy most valami felsőbb lény előtt áll, akiről ezer és ezer év mulva is beszélni fognak, aki miatt az én kis leányom unokája esetleg meg fog bukni az iskolában, akinek még a mozdulatait is irásba foglalják a történetirók?

A gróf (türelmesen): Nem, én nem gondolok másra, mint hogy a kötelességemet teljesítsem. Egy olyan kötelességet, amelyért az életemet is feláldoznám.

Villányiné: Csodálatos!

A gróf: Mit talál csodálatosnak?

Villányiné: Hát csakugyan vannak emberek, akik kötelességből még az életüket is feláldoznák? Hát ezt nem csupán azok a szemüveges, öreg bácsik találták ki, akik a fiatalság számára az olvasókönyveket irják?

A gróf: Ha a királyt úgy ismerné, mint én, maga is elfogadná a szemüveges, öreg bácsik tanítását.

Villányiné (olyan gondolattársulással, melynek rejtelmeibe halandó ember nem igen láthatna be): A gróf úr nős?

A gróf: Fájdalom, nem.

Villányiné: Elvileg ellensége a házasságnak?

A gróf: Nem éppen. De nincs időm rá.

Villányiné: Nem is fog megházasodni?

A gróf: Sajnos, attól félek, hogy agglegénynek születtem.

Villányiné: Gyűlöli az asszonyokat?

A gróf: Az a nézetem, hogy mi férfiak nem vagyunk méltók az asszonyok szerelmére. A hangunk, a mozdulataink, a világfelfogásunk, az önzésünk: mindez stílszerűtlen, sőt talán brutális az asszonyok hajszálnyi filigránságaihoz képest. Köztünk a legfinomabb, a legnobilisabb is a durva erdei faun benyomását kelti, a dekolletált, brilliánsokkal csillogó nimfák mellett, akik egy fantasztikus álomhajóval vitorláznak végig az életen. Az a férfi, aki egy habkönnyű, csipkébe burkolt teremtést mindörökre magához láncol, nem érdemli meg azt a boldogságot, melyet az asszonyok szerelme nyújt.

Villányiné (kacérul): És a habkönnyű, csipkébe burkolt teremtések rövidebb ideig se szerepelnek a maga életében? Azt is brutálisnak tartja, hogy egy szép asszonyt hetekre vagy órákra magához láncoljon? Nemcsak a törvényes házasságnak, hanem a törvénytelen szerelemnek is ellensége?

A gróf (mosolyogva): Méltóságos asszonyom, nem szolgáltató rá, hogy barbárnak tartson!

Villányiné: Hát az a férfi, aki a sírigtartó lánc helyett széttéphető rózsafüzérrel köti össze az asszonyok kezét, rögtön leveti a brutális erdei faun jelmezét, s makulátlan, huszadik századbeli kulturlovaggá lesz?

A gróf: A férfi, aki minden pillanatban hajlandó visszaadni az asszonyok szabadságát, tökéletes és megfinomult utódjává lesz a villogó szemmel csatangoló őshímnek. A szerelemhez csak addig van jogom, míg az ölelésemet kivánják; kialudt szerelmet zsarolni nagyobb bűn, mint embert ölni. Amíg szeretnek, hódító lovag vagyok; ha meguntak, engedelmes rabszolgává kell lennem, aki egy hang nélkül eltünik az emberek őserdejében. Méltóságos asszonyom, én azt tartom, hogy a középkor lovagjainak a mai agglegény az egyenes leszármazottja...

A fiatal asszony gúnyosan mosolyog, a gróf arcán se látszik, hogy furcsa elméletét túlkomolyan venné, de belsőleg mindketten izgalmas témájuk hatása alatt állanak. A férfi derüsen, világgal és emberekkel megelégedve ül az alacsony selyempuffon, de voltaképp nagyon felindulva nézi a partnere fiúsan komoly és mégis megvesztegetően bájos arcát s miközben a termete finoman kirajzolódó körvonalain végigsiklik, akaratlanul egy lángolóan szép, szerelmes órára gondol, egy titkos és boldog órára, melyben a társaságbeli nő felületes iróniája odaadó és szentimentális érzékiséggé izzik át. Az asszony pedig, miközben kissé gőgösen szembenéz a katonával, titokban összehasonlítja látogatóját az urával, s arra az eredményre jut, hogy voltakép ez az a férfitipus, melyért az asszonyok a tisztesség hagyományaival szakítanak. A férfi, aki előtte ül, valami felsőbb faj képviselőjének látszik előtte, aki erős, mint a történelemelőtti kor barlanglakója, lovagias, mint egy keresztesvitéz s finom, mint a selyemnadrágos gavallér, aki a napkirály éjjeli parkünnepein táncolt. Az ura a férj, ez pedig a férfi, az ura a kötelesség, ez pedig a gyönyör, az álom, a földi élet tartalma.

A gróf: És most bocsássa meg, hogy ennyi ostobaságot fecsegtem össze-vissza és adja át kézszorításomat a tanár úrnak.

Villányiné: Jöjjön el minél előbb, mert ez a látogatás nem számít. Hiszen maga voltaképpen az urammal akart beszélni. - A gróf távozása után pár percig az ablaknál áll, később megüt néhány billentyűt a zongorán, majd gondolkodva lemegy a lépcsőn s kikocsikázik a Stefánia-útra.