A beteg.

Délután hat óra volt. Villányi tanár, aki épp utolsó betegével végzett, meglehetősen kifáradva állt a mosdófülkében, míg kocsija, mellyel beteglátogatásait végezni szokta, már félórája ott várakozott a kapu előtt. A nedves, nyárvégi időben sok volt a beteg s a professzor kissé idegesen gondolt az ágyaikban hánykolódó kegyelmes és méltóságos urakra, a képzelt fájdalmak miatt sóhajtozó asszonyokra, akik egész napjukat elveszettnek hinnék, ha híres doktoruk kezét alkonyat-tájban ott nem éreznék a homlokukon. Villányi már magára öltötte szárnyas kabátját, mikor a komornyik benyitott a mosdófülkébe.

A legény suttogóra fogta a hangját.

- Odakünn egy úriasszony várakozik, aki azt mondja, hogy életbevágó ügyben kell beszélnie a méltóságos úrral. Mindössze öt percet kér és semmi szín alatt sem akar elmenni, amíg a méltóságos úr nem fogadja.

- Mondta, hogy ma már senkit se fogadok?

- Azt is mondtam, hogy már félórával ezelőtt el méltóztatott távozni hazulról.

- És?

- Az úriasszony helyet foglalt a télikertben és most mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy megvárja a méltóságos urat.

A professzor haragosan vállat vont.

- Kérje el a névjegyét, - mondta aztán rezignáltan.

A komornyik pár pillanat mulva lábujjhegyen visszatért a rendelőszobába.

- Nincs névjegye, - szólt fojtott hangon, - a sietségben otthon felejtette a retiküljét. Egyébként azt mondja, hogy francia művésznő, s mivel amúgy se ismeri személyesen a méltóságos urat, meglehetősen közömbös is, hogy mi a neve.

Villányi tanár idegesen intett s pár pillanat mulva egy talpig feketébe öltözött úriasszony lépett be, akinek csak az aranyszőke haja s a két nevető gyerekszeme csillogott ki a sötét selymek, fátyolszövetek és gyöngyök közül, vidáman rácáfolva a gyászra, amelybe fiatalos személyét beburkolta. A professzor udvariasan elébe sietett egy-két lépéssel, de hirtelen megdöbbenve visszariadt.

- Te vagy? - dadogta oly felindulással, mintha nem egy huszonötéves fiatal teremtés, hanem egy öreg kisértet állt volna előtte a homályosodni kezdő rendelőszobában.

Az aranyszőke asszony mosolyogva bólintott.

- Én vagyok, Sándor, - mondta kissé reszkető hangon.

Bátortalanul a tanár felé nyújtotta keztyűs kis kezét, de Villányi nem reagált a barátságos üdvözlésre, hanem komoran, elsápadva, szinte jéggé dermedve tekintett el a szőke hajkorona fölött a levegőbe. Pár pillanatig hangtalanul álltak mind a ketten, de az asszony csakhamar esdeklő gyermek módjára nyújtotta karját mozdulatlanul bátyja felé.

- Igy fogadsz? - kérdezte sírásra görbülő ajakkal, míg a szeme hirtelen átnedvesedett, az arca pedig kigyulladt és lángolni kezdett. - Igy fogadsz nyolc hosszú év után, mialatt azt se tudtad, hogy nem a föld alatt vagyok-e, ezer és ezer mértföldnyire a helytől, ahova édesapát elhantolták? Nincs egy jó szavad a régi Micidhez, akit valamikor a térdeiden olvasni tanítottál? Nem gondolsz már soha többé a hófuvásos iskola-utcára, ahol a könyvestáskámmal végigtipegtem, a mamáék ebédlőjére, a fehér kis prémes sapkámra, a csókra, mellyel esténkint fogadtál, az ölelő karomra, mellyel a nyakadat magamhoz szorítottam? Mindent elfelejtettél, mindent, még azt is, hogy én voltam neked valaha legdrágább az egész világon?

Villányi most végre megmozdult, szemét a levegőből a cipőjére sűlyesztette, majd lapozgatni kezdett egy vastag orvosi könyvben, mely felnyitva hevert az iróasztalán. És rekedten, a saját hangjától megzavarodva, így szólott:

- Nem ismerlek, és nem is akarlak ismerni, mert te nem az én régen meghalt hugocskám vagy... Élt valaha egy kis leány, aki téli estéken gyermekmeséket olvasott a szülőim ebédlőjében, aki prémes sapkában járt a zongoraleckéire, aki sechsschrittet tanult a vidéki tánciskolában, aki a nyakamat kövér karocskáival magához szorította, de ennek a gyermeknek te hozzád nincs köze. A mi kis lányunk egy januári estén meghalt. Az a rossz asszony, aki különvonatokon utazik a szeretőivel, aki a férfiakat kifosztogatja s az asszonyokat boldogtalanokká teszi, nem veheti büntetlenül ajkára a mi édes, ártatlan, selypítő kisbabánk nevét.

A hideg Villányi tanár arca vonaglott a felindulástól, - aki valaha a katedrán, a betegágy mellett látta, ugyancsak nem ismert volna rá itt a gyönyörű, kisírtszemű, szőke asszony mellett, aki megrendülve hallgatta. De némasága csakhamar felolvadt a könnyekben, melyek bársonyos arcán végigfolytak s gyémántoktól csillogó kezei hevesen megragadták a bátyja karját.

- A gyermekeidet se fogod megmutatni nekem? - kérdezte sírástól csukló hangon.

A tanár közömbösen vállat vont.

- A gyermekeim azt se tudják, hogy a világon vagy, - mondta félrefordított fejjel. Meséltem nekik a kékszemű nénikéjükről, aki rózsás fiatalságában meghalt, de a nagyurak maitresse-éről természetesen semmit sem tudnak. Különben leköteleznél, ha most már magamra hagynál, mert a betegeim türelmetlenül várnak rám.

Nyugodtan visszatért az íróasztala mellé, néhány jegyzetet írt a noteszébe, a kabátját begombolta, mintha menni készülne, de a fiatal nő most hirtelen kiegyenesedett, könnyes szemét végigtörülte a zsebkendőjével s pompás profilját, melyet az Illustration hasábjairól világszerte ismertek, gőgösen odafordította a tanár felé.

- Most nem Villányi Mariska beszél a bátyjával, hanem a beteg a professzorral, akihez a világ másik végéről eljött. Méltóságos tanár úr, vizsgáljon meg; a szívem évek óta nincs rendben s attól tartok, hogy hamar befejezem földi pályafutásomat. A betegeket valószinűleg nem utasítják ki Villányi tanár rendelőszobájából.

Hencegve, impertinens önbizalommal beszélt, - most nem a pityergő Villányi Mariska volt többé, hanem az ünnepelt Marie de Ville Anny, az arnauta király barátnője, aki a saját kis kastélyában lakik, fejedelmeket megillető szolgaszemélyzettel veszi körül magát s annyi forgalmat csinál az ékszerkereskedőknél, amennyiből egy kisebb balkáni állam egész költségvetése kikerülne. A tanár megzavarodva és csodálkozó pillantással nézett rá, mert úgy rémlett neki, hogy a régi, egyszerű Mariskája hirtelen valami exotikus hercegnővé változott, akit csupán egy mesebeli varázslat hozott ide a párisi vagy szentpétervári boulevardokról.

- Azt hiszem, nem kellene ragaszkodnod hozzá, hogy éppen én legyek az orvosod, - mondta kedvetlenül.

- Bocsánat, de az orvosomat magam választom meg, - válaszolta ajkbiggyesztve a szőke asszony.

Villányi egy pillanatig tanácstalanul meresztette vizeskék szemeit a levegőbe, mintha valami gorombaságon vagy kifogáson törné a fejét, de a következő percben meggondolta magát.

- Vetkőzz le, - mondta száraz hangon.

A fiatal nő mohón nekiesett a blúzának, pár mozdulattal ledobta a füzőjét s csakhamar selymes, illatos pongyolában feküdt a félhomályos rendelőszoba pamlagán. Oly szép és csábító volt, hogy Villányi tanár néhány pillanatig önkéntelenül rajta felejtette a szemét s arra gondolt, hogy bájosabb asszonyt még ő, a női test legalaposabb ismerője se látott. De a következő percben már magához tért csodálkozásából s a tanár hideg, érzéketlen hangján szólott:

- Most végy lélekzetet, most fojtsd vissza, most gyorsan lélegzzél két-háromszor egymásután. Most csöndes légy, ne mozdulj, amíg a szívverésedet meghallgatom...

Ezüstösen erezett, puha szakálla lágyan odasimult a fiatal nő melléhez, fülét kutatva fektette ide-oda, kezével titokzatos méréseket végzett, majd vigyázva felhúzta a beteg szemhéjjait, hogy aztán újra és újra a szíve fölé hajoljon. Oly sokáig maradt ebben a helyzetben, hogy az asszony ismét könnyekig elérzékenyült, de a tanár hirtelen felállott a helyéből és kissé sápadtan, alig palástolt melegséggel a hangjában így szólott:

- Öltözz fel!

És lesütött szemmel, zavartan, titkolhatatlan aggódással folytatta:

- A szívednek nincs semmi szervi baja, de azért vigyáznod kell, mert az idegeid nincsenek rendben. Óvakodnod kell minden fölösleges izgalomtól, s az volna a legjobb, ha legalább félévig zavartalanul pihenhetnél. Különben fel fogok írni valami orvosságot is, de mindennél fontosabb, hogy abszolute távol tarts magadtól minden elképzelhető izgalmat... Az izgalmak halálosan veszedelmesek lehetnek rád...

Amíg Mariska az öltözékét rendbehozta, a tanár megírta a receptjét, majd egy habozó mozdulat után végigsimogatta a fiatal asszony arcát. És most ellágyulva dadogta:

- Vigyázz magadra, mert beteg vagy, habár nincs is életveszélyes bajod... És akárhogy is beszélek veled, érezned kell, hogy szeretlek, hogy a szívem mélyén a régi Mariskámnak látlak, hogy akárhányszor fájdalmas könnyekkel gondolok rád. De a feleségemnek nem mutathatlak be, mert ő nem értene meg téged; ő a tiszta és szent asszonyok félelmével riad vissza minden nőtől, akinek története van. Hanem a gyermekeim...

Mutatóujját óvatosan az ajkára tette, lábujjhegyen eltünt a tapétaajtó mögött s pár perc mulva két fehér csipkeruhába öltözött aprósággal tért vissza, akik gyermekszemüket kiváncsian függesztették az ismeretlen asszonyra, míg kezecskéikkel görcsösen az apjukba kapaszkodtak. De a tanár gyöngéden végigsimogatta selymesszőke hajukat és így szólott hozzájuk:

- Csókoljátok meg a nénit, - ő épp úgy szeret benneteket, mint én. Ez a szép néni épp olyan jó és édes gyermek volt valaha, mint ti, drágácskáim...