A királyi palotában.

Az árvízkárosultak javára rendezett bazárünnepélyt, melyen Budapest legszebb asszonyai árultak drága pénzen haszontalan csecsebecséket, a király is meglátogatta. A gyönyörű mágnáspalotában, melynek termeit és parkját a tulajdonos huszonnégy órára gavallérosan megnyitotta a nagyközönség előtt, a déli órákban óriási tömeg hullámzott, mely oly jókedvű könnyelműséggel vásárolt a kicifrázott sátrakban, mintha Budapesten nem a Duna, hanem egy gyémántokból és drágagyöngyökből álló folyam hömpölyögne keresztül, melyben mindenki kénye-kedve szerint halászhat.

Az egyik sátorban Villányi tanárné a háziasszony. Pezsgőt és szivarokat árul, két fiatal hadsegéde, a vöröshajú Csopaky grófkisasszonyok társaságában. A grófkisasszonyok már túl vannak a harmincadik évükön, nem is szépek, de népszerűségük a divatos politikusokéval vetekszik. Jókedvű, túlkiváncsi, de végtelenül szeretetreméltó leányok, akiknek külsején semmi sem árulja el, hogy törökverő ősöktől származnak. A két leány látható gyönyörűséggel sürög-forog Villányiné körül, aki szivarkészletének már jórészén túladott.

Tizenkét óra; a sátrak környéke hirtelen kiürül, mert mindenki a palota halljába tolakszik, ahol a háziasszony a királyt fogadja. Villányiné a két grófkisasszonnyal szintén készületeket tesz, hogy a posztját elhagyja, mikor egy gálába öltözött ezredes jelenik meg szalutálva a sátor ajtajában. Az ezredes nem más, mint Harzburg-Waldeck gróf, a király hadsegéde.

A gróf: Kezüket csókolom, szép boltosnék! Maradt-e még valamijük egy szegény katona számára?

Villányiné: Ha a szegény katonának van pénze, akkor nagyszerűen kiszolgáljuk.

A gróf: Mi a szivarok ára mostanában?

Villányiné: A szivarokban valóságos occasió van nálunk. Tekintettel a pénzpiac szomorú helyzetére, már százezerért tűrhető szivarokat kap nálunk, de ha ötöt vesz egyszerre, akkor kivételesen csak nyolcvanezerbe számítjuk darabját. Ajánlom, hogy vegyen vagy ötszáz darabot, mert ilyen olcsón jó szivarhoz úgyse jut máskor.

A gróf: Hogy állunk a cigarettákkal?

Villányiné: Ebben a cikkben végeladást rendezünk; tízezrével annyit kaphat, amennyit akar. Pezsgőt nem akar venni tőlünk?

A gróf: Pezsgőt kinál egy szegény katonának? Én még a nevem napján is kocsisbort iszom. A cigarettákból azonban veszek, mert csakugyan olcsók. (Kiválaszt vagy tíz darab egyiptomi cigarettát s gavallérosan egy ujdonatúj százezerkoronással fizet.)

Villányiné: Köszönöm a szegény árvízkárosultak nevében!

A gróf elmond néhány pletykát a két Csopaky kontesznek, akik oly hangosan nevetnek, mintha a század legjobb ötletét hallották volna. Közben eszébe jut valami.

A gróf: Igaz, csók nincs a raktárukon? Ez a cikk igen kelendő szokott lenni a jótékonysági bazárokon.

Villányiné: Volt, de fájdalom, az imént adtuk el az utolsót. Pedig nagyszerű csók volt, maga bizonyosan megvette volna. Miért jött ilyen későn? Különben ha mindenáron csókot akar, a Lénárdné kegyelmes asszonynál még kaphat néhányat...

Pajzánul a szomszéd sátorra mutat, ahol az őszhajú, hetvenéves Lénárd táborszernagyné gummibabákat, bádogágyukat és kerekes nyulakat árul.

Az ezredes: Ha itt nem kapok, inkább lemondok a vásárlásról. Van bennem annyi tapintat, hogy nem megyek a konkurrens boltoshoz.

A beszélgetés megszakad, mert a tömeg egyszerre a parkba özönlik: a király ugyanis sétát tesz a sátrak előtt. A két grófkisasszony is kisiet a fák közé s Villányiné pár pillanatig egyedül marad az ezredessel.

Az ezredes: Az ura megint nincs Budapesten?

Villányiné: Az uram - fájdalom - csak névlegesen lakik Budapesten. Amíg az öreg nagyurak abba nem hagyják azt a passziójukat, hogy felváltva tüdőgyulladást kapjanak a vidéki kastélyukban, addig nekem csak elméletben lesz uram.

Az ezredes: Szegény szép asszony, képzelem, hogy mennyire unatkozik! Ha nem venné tolakodásnak, volna egy jóravaló ötletem.

Villányiné: Tud valami preventiv szert a tüdőgyulladás ellen? Ez volna az egyetlen ötlet, mellyel szomorú helyzetemen segíthetne.

Az ezredes: Ő felsége holnap Bécsbe utazik, s én két hétig most nem igen tudok mit kezdeni az időmmel. Mit szólna hozzá, ha megmutatnám magának a budapesti látványosságokat?

Villányiné (nagy jókedvében egy meggondolatlan és ostoba megjegyzésre ragadtatja magát): A maga legénylakását is a budapesti látványosságok közé sorolja, ugyebár?

Az ezredes (meglepetve): Oh nem, erre igazán nem gondoltam. De eszembe jutott, hogy maga még talán a budai várpalotát se látta, - hiszen a pesti asszonyok előbb érik meg a századik évüket, semhogy egy budai expedicióra rászánják magukat.

Villányiné: Gondolja, hogy már közeledem ehhez a dátumhoz?

Az ezredes: Hát bizony, őszintén szólva, nem lehet valami távol tőle. Az az egy-két esztendő, ami még hiányzik a száz évből, igazán nem számít már sokat...

A tolongás még veszedelmesebbé lesz, mert a király mindinkább közeledik.

Az ezredes: Eljön?

Villányiné: Csakugyan azt akarja, hogy megnézzem a budai várpalotát?

Az ezredes: Holnapután délelőtt hajtasson a kabinetirodához s mondja az első lakájnak, hogy engem keres. Igérem, hogy nem fog unatkozni...

Az ezredes gyorsan kezet nyújt a szép asszonynak, majd csatlakozik a király kiséretéhez s eltünik a hömpölygő emberáradatban.

Az egyik Csopaky grófnő: Csókolni való fess fiú!

Villányiné (gúnyosan): Úgy gondolod, drágám, hogy az uniformisa csókolnivaló. A férfi, aki benne van, igazán mellékes.

*

Harmadnap délelőtt. Derüsen szép, aranyba olvadó őszi nap, a levegő, melyben távoli gyümölcsillat érzik, ragyogó üvegburaként lebeg a sárgazöld fák között. Távolabb éles körvonalakban rajzolódik ki a gőzölgő nagyváros perspektivája. Az álmok és a gyermekmesék hótiszta poézise lebeg a budai hegyek fölött, az ősznek az a sejtelmes poézise, mely titokzatos harangzúgást varázsol a napfényben fürdő völgykatlanok fölé. Az égen és a földön millió bágyadt szín, mely a gleccserek havát, az oceán opálosan izzó tükrét, a havasi falvak alkonyati csöndjét idézi föl a magányos sétáló lelkében.

A királyi kastély termeiben exotikus öltözetű palotazsandárok állanak, akik szoborként megmeredve tisztelegnek a magányos pár előtt, mely a tompán világított termeken végighalad. Az ezredes kitünő ciceronénak bizonyul: Baedeckert megszégyenítő pontossággal mond el mindent, ami egy fiatal asszonyt érdekelhet. Szakértő felvilágosításokat ad a butorokról, a gobelinekről, az elmult királyasszonyok nippjeiről, s Villányinénak egy pillanatra úgy tetszik, hogy gáláns kisérője is a Mária Terézia idejéből maradt itt, akár a hatalmas ágyak, melyekben valamikor Európa legeslegszebb királynője pihent. Az ezredes suttogó hangon beszél, a nap opállá tompítva szűrődik be a sárga selyemfüggönyökön, a parkett jégburkolatos erdei tóként csillog, s a fiatal asszony boldogan megszédülve néz körül, mert az az érzése, hogy valami titokzatos varázslat egyszerre visszahozta a XVIII. századba, amikor az aranykeretes tükrökben uszályos, hajporos dámák nézegették magukat s a virágvázákban schönbrunni kaméliák fehérlettek. Ez a milieu annyira elüt eddigi életétől, hogy önkéntelenül belekapaszkodik a katona karjába s halkan felsóhajt, mintha egy karácsonyhajnali gyermekálma merült volna föl váratlanul a multak ködéből.

Az ezredes (suttogva): Szépnek talál mindent?

Villányiné (az asszony örök sóvárgásával): Itt élni... mindig itt élni... ez volna a boldogság...

Lábujjhegyen tovább mennek, megilletődött pillantást vetve az ünnepies fogadótermekre, a különös képekre, az ósdi butorokra, a megtompult tükrökre, a kicsike szalonokra, melyeknek lakói már szellős sírboltokban nyugszanak, a térdeplők megfeketült tölgyfájára, a hófehér szárnyasajtók aranycirádáira, a fátyolfelhőkbe burkolt csillárokra, a középkori vitézek ruháira, melyeknek fakó színei az óriási gobelineken megcsillognak. Tíz percnyire tőlük hétköznapi zajtól hangos a budapesti utca, a kirakatok előtt villamos kocsik robognak, de az asszony úgy érzi, hogy mérhetetlen távolságban van a nagyvárostól, a huszadik század józanságától, a piszkos és önző tülekedéstől, melynek hullámai az ő fehér cipőjét se hagyták érintetlenül. A finomságról és költészetről szőtt álmai, melyek minden nő lelkében ott szunnyadnak, egyszerre csodálatos valósággá lesznek és úgy tetszik neki, mintha egy középkori óra ezüstfinom menuettje szólalna meg a láthatatlan magasságban.

Az ezredes: Ez a királyné karosszéke!

Villányiné (rajongva): Itt ült? Gyönyörű karja itt nyugodott ezen a selyemtámlányon? Szép fejét idetámasztotta, mikor az egyetlen fiát siratta?

Az ezredes (meghatva): Üljön le.

Villányiné: Oh, - én!

Meg is van ijedve, mosolyog is, - végre helyet foglal a fehér selyemfauteuilben, melyben valaha a királyasszony ült. Nagyon boldog és izgatott, fejét a kezére hajtja s egy pillanatra elfelejtkezik róla, hogy egy komoly tudós felesége, hogy odahaza két apróság várakozik rá, hogy a barátnői most a dunaparti korzón sétálnak, - mindenről megfeledkezik, még a kisérőjéről is, aki szemmellátható elragadtatással nézi. Az ezredes átkerül a fauteuil túlsó oldalára s miután egy pillanatig óvatosan körülnézett, csöndesen lehajol az asszony fejéhez, mely álmodozva ott pihen a karosszék selymén. A bronzvörös haj lassankint annyira megfosztja a józan eszétől, hogy észrevétlenül föléje hajlik s mielőtt az asszony észrevenné, hogy mit akar, hirtelen megcsókolja az egyik aranyos fürtöt, mely a Villányiné gyönyörű nyakához tapad.

Villányiné (vérvörösen fölugrik, aztán tehetetlenül sírva fakad).

Az ezredes (megrémülve): Méltóságos asszonyom, - maga meg fogja bocsátani, hogy egy pillanatra megfeledkeztem magamról.

Villányiné (csöndesen tovább sír).

Az ezredes: Beismerem, hogy izléstelen dolog volt, de ha elnéző akar lenni, hát meg fogja találni az enyhítő körülményeket. Szavamra mondom, hogy nem akartam megsérteni és hogy jóformán nem tudtam, mit cselekszem...

Villányiné (könnyes szemmel): Hát maga is... még maga is...

Az ezredes: Ne sírjon... Kérem, ne sírjon... meglátja, hogy ezután mindig jól viselem magamat... De most ne sírjon tovább, mert még megláthatná valaki...

Gyöngéden és bűnbánattal kezet csókol, s olyan arcot vág, mint egy szent, aki fölötte áll minden emberi gyöngeségnek. Az asszony még mindig szepegve, megbántott gyermekként néz maga elé, de a kezét nem húzza vissza...