A müncheni út előtt.

- Hát maga hogy kerül ide, ahol a madár se jár? - kérdezte Villányiné, aki délben, millió dolga közt, forgószél módjára berohant a lipótvárosi cukrászdába, hogy pár könnyű sandwichet elfogyasszon.

A gróf leült melléje az üres szalonba és gyorsan kiitta a cointreau-ját.

- Azt is mondhatnám, hogy hirtelen megszomjaztam, de mivel őszinte fiú vagyok, hát bevallom, hogy maga után jöttem. Az imént láttam autóját a Váci-utcában s ekkor ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy jó reggelt kivánjak magának. Tudja, hogy már öt nap óta nem láttam?

Kedvére megbámulta a szép asszonyt, - tehette, mert csak ketten voltak, - aztán tréfásan felsóhajtott. Villányiné, aki olyan rózsás és üde volt, mintha reggel óta lovon ült volna, ártatlan bakfis-arccal nézett a lelkesült katonára.

- Hiányoztam magának? - kérdezte kacérul, miközben lopott oldalpillantást vetett a tükörbe.

- Hogy hiányzott-e? Öt napja csak a katonai becsületérzés tart vissza attól, hogy reggeltől estig ott ne lebzseljek a házuk előtt, s már-már valami komoly betegséget szimuláltam, csakhogy tisztességgel a közelébe juthassak.

Villányiné leseperte ruhájáról a sandwich morzsáit s édesen mosolygó fejét jókedvű kiváncsisággal támasztotta a kezére.

- Nem mondaná meg, hogy mi a célja velem? Azt már látom, hogy halálmegvetéssel udvarol nekem s amint magamat ismerem, jogosan félek tőle, hogy ennek az ostromnak aligha tudok ellentállani. Magának tekintetbe kell vennie, hogy egy könnyenhívő kis teremtéssel van dolga, aki gondolkodás nélkül beleszédül a legelső, csinos katona karjaiba. Van szíve hozzá, hogy ilyen kegyetlenül megfoszt a józan eszemtől?

Ragyogó szemmel, a harmincéves asszony felsőséges iróniájával beszélt, de a grófot a gúnyolódás nem hozta ki a sodrából.

- Kedves méltóságos asszonyom, maga elfelejti, hogy nem csupa önző szoknyavadász él a világon. Akár hiszi, akár nem, de akadhat jó pajtásokra is a férfiak közt, akik tíz évig is ott élhetnének a maga közelében, anélkül, hogy szerelmi kalandokra gondolnának. Miért teszi föl rólam, hogy meg akarom fosztani a józan eszétől? Lássa, nekem már az is elég, ha a maga kezét néha barátilag megszoríthatom s ha tízpercig a világ legközönségesebb dolgairól cseveghetek magával. Hogy a karjaimba szédüljön, erre épp oly kevéssé gondolok, mint arra, hogy egy újrendszerű repülőgépet feltaláljak.

- Szóval, épp úgy a jó pajtásának tekint, mint akármelyik tiszttársát?

- Világos.

- És a jó pajtásait is megszokta csókolni, ha négyszemközt van velük?

A gróf megrázta a fejét.

- Drága méltóságos asszonyom, mondok magának valamit: először is a tiszttársaimnak nincs olyan aranyos szőke hajuk, mint magának, másodszor: vannak percek, amikor még a cégjegyzett szentek is megfeledkeznek magukról. De őszintén szólva, nem tartom éppen loyális dolognak, ha ezt a pillanatnyi gyengeségemet a szememre veti...

Villányiné összekulcsolta a keztyűs kis kezét, a hangja pedig gügyögővé lett, mint a babyé, aki az esti imádságot elmondja:

- Oh, jámbor szent, bocsássa meg nekem, hogy ilyen csúnyán viselkedtem, holott tudom, hogy még álmában se gondol semmi rosszra. Bűnbánatom jeléül fogadja el tőlem ezt a sandwichet, melyet tiszta, gyermeki szívvel teszek le a jó barátság oltárára...

Villányiné később elbocsátotta az autóját s gyalogszerrel indult udvarlójával a Nagy János-utca felé. Májust mimelő, aranyfényű októberi nap volt, fél Budapest az aszfalton hullámzott, s irigy, ámuló, lelkesült pillantások simogatták végig a szép asszonyt, aki a király szárnysegédével haladt el az őszi pompájukban virító kirakatok előtt. Az Andrássy-úton Harzburg-Waldeck gróf érdeklődő pillantást vetett az Opera színlapjára.

- Pénteken természetesen ott lesz a Nyugat leányánál? - kérdezte a nagy zenebarát hírében álló Villányinét.

- Pénteken? Akkor, kedves barátom, hatszáz kilométernyire leszek Budapesttől s csak a távolból gondolok a jámboréletű szentekre, akik csákót és aranyos atillát hordanak.

- Elutazik?

- Szerdán reggel Münchenbe utazom a hugomhoz.

- Hát magának huga is van?

- A hugom a legszebb asszony Bajorországban, aki mellett a maga szegény barátnője csúf és elvirult öregasszony-számba megy.

- Hány éves a huga?

- Három évvel fiatalabb nálam, de már öt év óta férjnél van. Hallott már maga valamit Csák Györgyről?

- A híres festőt gondolja?

- A hugom, aki tizennyolc éves koráig többet volt a vidéki pusztánkon, mint a városi házunkban, s aki hallani sem akart arról, hogy valaha pesti katonatisztek udvaroljanak neki, egy tavaszi napon kóbor garabonciás diákkal találkozott a pálvölgyi határban. A garabonciás diák széleskarimájú kalapot viselt s palettával és festéktől zsíros kezekkel állt az embermagasságú sás között. Klári - így hívják a hugomat - félnapokon át ott lebzselt a vándorpiktor háta mögött s végre a hetedik napon szóba állt vele. Eleintén afféle pusztai zseninek nézte a barátját - a ruházatáról itélve nem igen lehetett több a földi vagyona húsz krajcárnál, - de később kiderült, hogy a zsírfoltos kabát, a züllött kalap tulajdonosa híres ember, aki már évek óta szerepel az ujságokban. A piktor Csák György volt, akinek ősei valaha vércsefészkeket kaptak a királytól, de aki perfidül hátat fordított történelmi hivatásának. Miért meséljek magának sokat? Klári egy napon nyugodtan kijelentette az édesanyámnak, hogy a sás között jegyet váltott a garabonciás diákkal s az édesanyám, aki jól ismerte a leányát, tudta, hogy reménytelen minden ellenkezés. Két hónap mulva Klári feleségül ment Csák Györgyhöz, aki a pálvölgyi nádasból egyenesen Münchenbe költözött. Azóta ott korhelykednek a Löwenbräu asztalai mellett, hosszúszakállú Wotánokkal koccintgatnak s néha a régensherceget és az idegen királyfiakat fogadják a sógorom műtermében. Eddig van.

- És maga most meg akarja zavarni az idilljüket?

- Csák véleménye szerint Klárin kivül csak egyetlen tökéletes asszony van a világon: a sógornője. Ez maga előtt hihetetlenül hangzik, de a kóbor piktorok másképpen gondolkodnak, mint az udvari katonák.

A gróf felhúzta a szemöldökét.

- Érdekes! - mondta elgondolkodva.

- Mit talál érdekesnek?

- Tíz napja húzom-halasztom az utazást, pedig voltaképp halaszthatatlan dolgom van Münchenben.

- Maga szintén Münchenbe készül?

- Épp ma táviratoztam lakás miatt a Vier Jahreszeiten-be. A szabadságom innen-onnan lejár és addig még sürgősen tárgyalnom kell az Arnulf herceg udvarmesterével. Nem gondolja, hogy ez a véletlenség jelent valamit?

Villányiné megbólintotta a fejét.

- Csodálatos, - mondta szeliden, miközben szemét visszafojtott jókedvvel szegezte a komolyságot pózoló Waldeck grófra. - A dolog különben nem lep meg valami nagyon, mert már az ujságban is olvastam, hogy az ezredes úrnak sürgős elintéznivalója van Arnulf herceggel.

- Az ujságban? Ott ugyan semmi sem volt róla.

- Nem? Akkor csak úgy rémlett, mintha olvastam volna valamit. Különben nekem igazán nem jut eszembe afféle képtelenség, hogy a kedvemért teszi meg a hosszú utat a bajor fővárosba.

Naivul lesütötte a szemét s ártatlan madonna-arccal folytatta:

- Jó, hogy eljön, legalább lesz valaki, aki vigyáz rám, akinek gondja lesz rá, hogy a sok gonosz bácsi el ne csábítson. Maga, aki annyira tiszteli az erényt, mindenkinél alkalmasabb arra a nemes feladatra, hogy egy könnyenhívő, fiatal asszonykát megvédjen...

Kezét nyújtotta az ezredesnek, de mielőtt a Nagy János-utcai, vasrácsos kapuban eltünt volna, mégegyszer visszafordult.

- Szerdán este ott leszek Münchenben és csütörtökön délben telefonálni fogok magának a Vier Jahreszeiten-be. Ha nem lesz jobb dolga, délután fölkereshet bennünket, - a sógorom bizonyára örülni fog, hogy ilyen kiváló embert megismerhet.

A lakásán meglepetés várt Villányinéra: az urát egy feltünően sápadt, feketehajú leány társaságában találta, aki afféle helynélküli nevelőnőnek látszott: a leány olcsó csipkeblúzt, rövid kabátot viselt, a kalapja pedig tüntetően elárulta, hogy egy külvárosi divatárusnő szalonjából került ki.

- Édes fiam, - mondta Villányi tanár, - bemutatom magának Gärtner kisasszonyt, a legtehetségesebb tanítványomat. Ő az, akiről már több ízben szóltam magának s aki végtelenül boldognak érezné magát, ha állandóan a maga közelében élhetne. A kisasszonynak senkije sincs az egész világon s tizenkét éves kora óta a maga szorgalmából tartja fenn magát. Most már azonban, ha meg akarja szerezni a diplomáját, szüksége lenne a nyugodt és gond nélkül való életre...

Villányiné barátságosan bólintott a szomorú, szürkeszemű lány felé, aki szinte abnormálisan sápadt arccal hajolt le hozzá, hogy a kezét megcsókolja, - s újra eszébe jutott az a vigasztalan és mégis gyönyörű történet, melyet az ura esténkint elmondott neki. A szegény Gärtner kisasszony sohasem ismerte az édesanyját s mikor az apja is meghalt, a vidéki rokonai jóvoltából tengette egy darabig a maga nyomorúságos életecskéjét. Később ezt a silány támogatást is megvonták tőle: a gyermek Budapestre került egy szabóműhelybe, reggeltől-estig skatulyákkal és csomagokkal kóborolt a nagyváros utcáin, többször koplalt, mint ahányszor jóllakott, de éjszakánként, a faggyugyertyája mellett, egy ócska kofferen ülve, mely egyetlen öröksége volt az édesapjától, vörös szemmel olvasta végig a borravalóiból megszerzett antiquár-könyvek sokaságát, s tizenhét éves korában letette az érettségi vizsgát, anélkül, hogy egyetlen barátja lett volna ebben a félelmetes házóceánban. Innentől kezdve már könnyebben ment a dolga: ebédkosztért neveletlen külvárosi gyerekeket tanított s harmadfél évet töltött már az orvosi egyetemen, mikor Villányi tanár észrevette. A nagy ember szíve összeszorult, mikor halálosan kimerült tanítványa egy napon könnytelen szemmel meggyónt neki; erőszakkal rákényszerítette, hogy pénzt fogadjon el tőle, később pedig az az ötlete támadt, hogy otthont ad neki a házában. A kis gyermekei most kezdtek nekifeküdni az irás és az olvasás tudományának; s mivel a régi angol kisasszonyuk épp az utóbbi hetekben utazott haza a vőlegényéhez, a tanár úr pompásnak találta azt a gondolatot, hogy az apróságokat a sápadt leány felügyeletére bízza.

- Helyesli, hogy egy idegen lányt a házunkba fogadjunk? - kérdezte egy kissé bátortalanul a feleségétől.

Villányiné, akinek jó szíve volt, lelkesedéssel elfogadta az ura ötletét s a hazátlan kis medika, akit az élet időnek előtte elnyűtt, most ott ült az előkelő szalonban s bánatos, szürke szemét, melynek színe az óceán fölött úszó felhőkhöz hasonlított, hálásan és megindulva szegezte a házaspárra, mely kényelmes otthonát megnyitotta előtte. És könnytelen pillantása egyszerre nedvessé lett előtte, mikor az asszony meleg jósággal így szólt hozzá:

- Menjen föl és nézze meg a szobáját, - azt hiszem, mindent megtalál benne, amire szüksége van. És csókolja meg a kicsikéket, akik már előre szeretik magát...

Mikor a tanár utóbb egyedül maradt a feleségével, az asszony megsimogatta az ura kezét.

- Maga jó ember, - mondta elismerőleg, - és ez a szegény leány úgy néz magára, mintha félisten volna. Azt hiszem, az életét is feláldozná, ha maga ilyesmit kivánna tőle. Olyan, mint egy hű kutya és a borongós szemében van valami, ami az embernek egyenesen a lelkéig hat...