IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
A müncheni gyorsvonat kiindult a bécsi pályaudvarról s az utasok, a készülődés izgalmai után magukhoz térve, elhelyezkedtek a bársonyos fészkekben, ahol a hosszú éjszakát tölteni szándékoztak. A vonat hetven kilométeres sebességgel rohant végig a nagy várost határoló mezőkön, a kivilágított fülkékben ásítás, ujságzizegés hangjai vegyültek a kerekek dübörgésébe s a folyosók ablakai mellett javíthatatlan későnfekvők meredtek szivarszó mellett a koromsötét éjszakába, melyet titokzatos csillagokként hímeztek ki olykor a szemaforok és jelzőlámpák tűzpontjai.
Az étkezőkocsi ernyős lámpái alatt előkelő, nemzetközi társaság ül, az országutak nyughatatlan vándorserege, mely élete javát tündöklő hallokban, gleccser-hotelek gázkandallói mellett, világhíres galériák parkettjén tölti s épp oly otthonosan érzi magát a transz-szibériai vasút fülkéiben, mint az óceángőzösök fedélzetén és a vierwaldstätti hajó kedélyes parancsnoki hídján. Az egyik asztalnál selyemblúzos, útikalapos fiatal asszony ül, aki elgondolkodva kanalazza a levesét, majd szórakozottan lapozgat a luxusvonatok menetrendjében. Fátyolos pillantása azonban hirtelen fölvillan, mikor az üveges ajtón át egy feltünően magas, kissé merev tartású úriember lép a robogó étterembe. A fiatal asszony Villányi tanárné, a civilruhás úriember Harzburg-Waldeck gróf, akiben polgári zsakettje ellenére is száz lépésnyiről föl lehet ismerni a hivatásos katonatisztet.
A gróf: Kezét csókolom, szép méltóságos asszony!
Villányiné (akinek minden vére az arcába szökik a meglepetéstől): Maga itt? Maga ezzel a vonattal utazik?
Villányiné: De hiszen azt mondta, hogy csak holnapután indul.
A gróf: Ugy fordult, hogy már holnap délben jelentkeznem kell Arnulf herceg udvarmesterénél. Ma délelőtt kaptam a táviratot, épp csak annyi időm maradt, hogy az utolsó pillanatban beugorhattam a bécsi gyorsvonatba.
Villányiné: Ugyanazzal a vonattal jött, mint én?
A gróf: Aligha, mert én csak az ötórást tudtam elérni s lóhalálában kellett kihajtatnom a bécsi pályaudvarhoz, hogy a csatlakozást le ne késsem.
Villányiné (kipirulva, szemrehányással, a gúny, a felháborodás és a zavar valami különös vegyülékével nézi végig az elegáns katonát, aki még mindig tiszteletteljes haptákban áll az asztala mellett): Meri a becsületszavát adni, hogy ez az Arnulf herceg csakugyan a világon van?
A gróf (ártatlanul): Kérem, minden góthai almanachban benne találja a nevét.
Villányiné: És arra is becsületszavát adja, hogy magának dolga van vele?
A gróf: Bocsánat, ha az egyszerű kijelentésemnek nem hisz...
Villányiné: Akar velem fogadni, hogy a jövő héten egész Budapest rólam fog pletykázni?
A gróf (szendén): A méltóságos asszonyról? Ugyan miért?
Villányiné: Nem utazhatott el maga olyan titokban, hogy a pesti barátnőim meg ne tudták volna! Három nap mulva tele lesz a város, hogy én a Harzburg-Waldeck gróf úr kedvéért hagytam ott két hétre az uramat, s hogy a müncheni út mögött egy ravaszul kieszelt légyott rejtőzik.
A gróf: Már megbocsásson...
Villányiné (könnyű sóhajjal): Különben most már mindegy, a jóhiremet semmiféle szemrehányás se adhatja vissza többé. Üljön le, - ha már kompromittált, hát nem volna értelme, hogy nagy bűnbánatában éhen haljon.
Villányiné: Mit tehetek mást? Üljön le, mert már úgyis mindenki bennünket néz...
A gróf helyet foglal a sarokasztalnál s oly komikusan megszeppent arccal kóstolgatja a halat és az angol sültet, hogy Villányiné derüsen, szinte anyai gyöngédséggel nézi. Később, miután látja, hogy szép partnere nem tartozik az engesztelhetetlen haragvók közé, - lassanként visszatér a bátorsága, gyerekes, de szeretetreméltó csacsiságokat beszél s a vacsora vége felé felbontat egy üveg francia pezsgőt. Villányiné megbotránkozva nézi az ezüstös vödört, melyet az asztal mellé állítanak.
A gróf: Mártsa meg kissé benne a nyelvét, legalább nagyszerűen fog aludni reggelig.
Villányiné: Hallatlan, fogadni mernék rá, hogy itt a kocsiban valami szerelmes párnak tartanak bennünket!
A gróf: Miért ne gondolhatnák, hogy férj és feleség vagyunk?
Villányiné: Egy férj sohase néz így a feleségére, ez a hivatásos aszfaltbetyárok pillantása! Kérem, ne meressze úgy rám a szemét, mert rögtön visszamegyek a kupémba.
A gróf: Bocsásson meg, de nem is magát néztem, hanem a kalapját.
Csöndesen, szinte észrevétlenül megisszák az egész üveg pezsgőt, a feketekávénál a gróf szivarra gyújt s az asszonyra is rákényszerít egy aranyvégű egyiptomi cigarettát. Most már csillog a szemük, az arcuk rózsásra pirult s ok nélkül való lelkesedéssel beszélnek az utazásról, a színházakról, a Riviera februári színpompájáról, a müncheni művészekről, akik keresztlábú asztalok mellett pipáznak, a téli szezon gyönyörűségéről, a királyról, - mindenről, amit a fantáziájuk gyors egymásutánban eléjük varázsol. A gróf valami furcsa történetet mesél el egy fejedelmileg berendezett hófehér yachtról, mellyel tavaly Villefrancheból Algirig hajózott s az asszony úgy érzi, mintha a Földközi tenger mámorító illatai lebegnének körülötte az olajszagú étkezőkocsiban. Az az impressziója, hogy Budapesten valami nyomasztó és elviselhetetlen rabságban élt, héjaszemű zsúrasszonyok felügyelete alatt, de most egyszerre levetette a békóit s szabadon és függetlenül száguldhat a vizek hátán és a narancserdők sűrűségében. Csak nagysokára veszi észre, hogy a kocsi közben egészen kiürül s hogy a pincérek már türelmetlenül rakosgatnak a szomszédos asztalokon.
Villányiné: Szent Isten, vajjon hány óra lehet?
A gróf: Gyerekidő, még alig van tizenegy.
A főpincér (szerényen): Bocsánatot kell kérnem a méltóságos úrtól, de Welszben lecsatolják az étkezőt. Tíz perc mulva ott leszünk.
A gróf: Ez szomorú, de bele kell nyugodni!
Fizetnek és visszatérnek a kocsijukba, a homályos folyosókon át, a mélyen lefüggönyzött, éjszakai álmukba burkolózó ablakok mellett. A hálókocsi is teljesen elcsendesült már: az aranydíszítéses fülkék lakói alusznak, a lámpák fénye eltompult, a kalauz maga is bóbiskolva üldögél a kocsi sarkában. A fiatal asszony megütődve nézi az udvarlóját, aki szintén megáll a mozgó hálóterem szőnyegén.
Villányiné: Maga is ebben a kocsiban utazik?
A gróf: Talán parancsolja, hogy kiszálljak a legközelebbi állomáson?
Villányiné: Az enyém a kilences. Ha ezt valaki megtudja, senki le nem veszi rólam többé, hogy viszonyom van magával.
A gróf: Kérem, én egyszer szintén utaztam már a nyolcas fülkében s a kilencesben egy öreg szerecsen dada aludt, akit Königswart grófné vitt le a pusztájára a gyerekei mellé. Senkinek se jutott eszébe, hogy a szomszédságból immorális következtetéseket vonjon le.
Villányiné: Nagyon finom és elmés. És a hasonlat igen találó. Boldog vagyok, hogy nem érdeklem jobban magát, mint a Königswart grófné szerecsen dadája.
A gróf (ugyanazzal a lángoló pillantással néz Villányinéra, mint amilyenért az étkező-kocsiban rendreutasították).
Villányiné: És most, kedves barátom, aludjék jól! Álmodjék az öreg dadáról, akiről még máig se birt megfeledkezni...
Kezét nyújtja a grófnak, aki nem bocsátja el, hanem jó darabig visszafojtott, de aggasztó szenvedéllyel kulcsolja körül a keztyűs kis ujjakat, melyek szelid megadással tűrik az ostromot.
Villányiné (gúnyosan, de kissé sápadt arccal): Legyen férfi és küzdje le emberfölötti fájdalmát!
A gróf: Ha engem is jégből faragtak volna ki, mint magát, akkor semmibe se venném, hogy egy hosszú éjszakára elválok magától.
Villányiné: Ha talán azt parancsolja, hogy itt virrasszak magával a folyosón...
A gróf (bizonytalanul): Volna egy másik mód is...
Villányiné: És az?
A gróf: Miért ne látogathatnám meg magát a fülkéjében? Egyikünk se álmos és pompásan elbeszélgethetnénk éjfélig. A pletykától nem kell tartania, mert a kocsiban egy teremtett lélek sincs ébren.
Villányiné (kiszabadítja a kezét): Kedves barátom, magának nem szabad pezsgőt inni. A pezsgő, úgy látszik, megfosztja a józan eszétől...
A kilincshez nyúl, de a gróf oly fölindult és könyörgő pillantással néz rá, hogy állva marad a küszöbön. Az ablak mellett ködös meseképek módjára tünnek el a kivilágított állomási épületek, majd koromfekete erdők, magányos majorok, titokzatos hegyszakadékok, szédületes hidak száguldanak végig a dörögve rohanó, félelmetes vasszörnyeteg oldalán. Szemük belekáprázik a sötétségbe, de jó darabig hallgatva állanak a homályos folyosón, ahova néha kihallatszik az ágyaikban pihenő utasok horkolása. Mindketten gondolataikba mélyednek, de a gróf lassankint közelebb hajol Villányinéhoz, tüzelő arca a szőke hajfürtökhöz simul, melyeket lángoló szerelmesként zilált szét a hegyek körül ideáramló éjszakai levegő. Az asszony annyira el van merülve a sötét vasúti töltés szemlélésébe, hogy pár pillanatig nem veszi észre ezt a bizalmaskodást; a szkeptikusok azt is hihetik róla, hogy csak szimulálja a szórakozottat. A gróf, akit fölbátorít ez a szelidség, utóbb arra vetemedik, hogy a karját is küzdelembe küldi s a lehelet finomságával öleli magához az álmodozó asszony nyakát.
Villányiné (hirtelen megrázkódik, s energikusan kiszabadítja magát a férfi karjaiból); Elég! Isten vele!
Villányiné: Ha fél egyedül, magával hozhatta volna a Königswart grófné szerecsen dadáját.
A gróf: Egyedül vagyunk, mindenki alszik körülöttünk, ki tudja, hogy leszünk-e még valamikor hasonló helyzetben? Ne áldozzon föl egy drága órát az ironizáló kedvének! Az élet oly rövid, hogy a boldogság egy pillanatáról se szabad lemondani...
Villányiné (fölkacag, de a nevetésében van valami ideges vonás s a hangja oly idegenül cseng, hogy maga se ismer rá): Drága óra? Boldogság? Miket nem képzel! Én egyáltalában nem érzem magamat boldognak, ha ebben a léghuzamban náthát vagy torokgyuladást kapok.
A gróf: Ketten vagyunk és mindazok távol vannak tőlünk, akiknek a sorsunkhoz köze van. Nem szabad, hogy rossz legyen hozzám, hiszen hűségesebb barátja sohase lesz, mint én vagyok...
Villányiné (az arca ég, de a hangja gúnyos és hencegő): A kijelentése boldoggá tesz, de én tökéletesen megelégszem a nappali barátsággal. Éjfél után, mikor a szemem már leragad az álmosságtól, nem reflektálok a hűséges, baráti szívekre. Feküdjék le maga is, ha kialudta magát, meglátja, hogy azonnal jobban lesz. Az alvás a legjobb szer a láz ellen.
A gróf válaszolni akar, de Villányiné egy hirtelen mozdulattal besurran a fülkéjébe s a závárt sietve félretolja. Miután biztonságba helyezkedett, félrehúzza a függönyt s szőke fejét kacér komédiás-mosolygással hajtja meg a mozdulatlan férfi előtt. A gróf egy darabig tétovázva mered a zárt ajtóra, majd cigarettára gyújt és hosszan bámul kifelé az alaktalan sötétségbe.