IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Vacsora a Villányi-palota ebédlőjében, este félnyolckor, mikor a tanár rendelő-körútjából visszatért s a kicsikék még ébren tölthetnek egy félórát. A méltóságos asszony távollétében a gyermekek nem a maguk szobájában kapják a sonkájukat, tejbe-rizskásájukat és szilva-befőttjüket, hanem együtt vacsorázhatnak az édesapjukkal, s ez oly viharos örömmel tölti el őket, hogy szinte gőgösen, megennivaló méltóságérzettel szolgáltatják ki magukat az aranygombos inassal. A vacsorán természetesen Gärtner kisasszony is részt vesz, de inkább csak lelkileg, mert az a tudat, hogy Magyarország legelső tudósával, a szigorló orvosok rettegett félistenével ülhet egy asztalnál, majdnem képtelenné teszi, hogy egyetlen falatot is lenyeljen. A tanár néha jóakaró megbotránkozással rázza a fejét, mire a sápadt kis medika pirulva kezébe veszi ismét a kését és a villáját, de utóbb megint feladja a küzdelmet s a gyermekek dédelgetésével igyekszik elvonni magáról a nagy ember figyelmét. Mindeddig az volt a szokás, hogy a kisasszony csemege után a gyermekekkel együtt visszavonult a szobájába, míg a tanár a könyvtárszobájában virrasztott késő éjjelig, de ma meglepetés éri a fiatal leányt: mikor a kicsikékkel együtt távozni akar az ebédlőből, Villányi barátságosan megszólítja:
A tanár: Mit szokott csinálni, ha egyedül marad? Vacsora után azonnal lefekszik?
A leány (elvörösödik a megtiszteltetéstől, hogy a nagy ember az ő jelentéktelen magánügyei iránt érdeklődik): Oh, nem... soha... némelykor hajnalig is ébren vagyok, hogy a tanulnivalóimmal végezzek... És a kis háztartási dolgaimat is rendesen éjjel végzem, ami annál könnyebb, mert fiatalságomban nagyon is rászoktam a virrasztásra...
A tanár: Ha nem nagyon álmos, akkor később jöjjön be hozzám a könyvtárba. Nem dolgozhatom, mert a szemem kissé gyulladt, pedig magam is javíthatatlan éjjelező vagyok s nem igen tudnék lefeküdni éjfél előtt. Majd elmondja nekem, hogy mire gondol, mivel foglalkozik reggeltől estig.
A leány (sápadt arca biborvörössé lesz a meglepetéstől s csupán ezt az egyetlen szót birja dadogni): Igen.
Lefekteti a gyermekeket, fölszalad a szobájába s miután kócos haját sietve rendbehozta, a fölindulástól reszketve kopogtat a könyvtárszoba ajtaján. A tanár barátságos válasza után szinte öntudatlanul lép a gyönyörű terembe, amelyben még sohase volt s az első pillanatban annyira szédül, hogy minden összefolyik a szeme előtt. Később azonban annyira magához tér, hogy tisztán meg tud különböztetni mindent: a hatalmas könyvszekrényeket, melyek mind a négy falat egész a padmalyig megtöltik, a bőrkötéses, feketehátas, aranynyomásos könyvek ezreit, a komoly tekintetű szobrokat, melyek a sötét háttérből kifehérlenek, a bronzvörös japáni szörnyetegeket, melyek a sarokból égő szemükkel rámerednek, az óriási bőrfauteuil-eket, melyek szinte öntudatos lényeknek látszanak, a tanár szénfekete szakállát és barátságos szemeit, melyek mosolyogva és kiváncsian néznek rá s mindez annyira meghatja, konsternálja és boldoggá teszi, hogy egyetlen szó nélkül állva marad a küszöbön, míg sovány arcocskája világítani látszik a félhomályban).
A tanár: Jöjjön közelébb és foglaljon helyet, - aztán mesélje el nekem, hogyan van megelégedve az új hivatásával. (Mosolyogva végignéz a sápadt leányon.) Nem szokott maga cigarettázni, ha egyedül van?
A tanár: Annyira hasonlít az orosz diákkisasszonyokhoz, hogy szinte odaképzel az ember az ajkai közé egy vékony cigarettát. Pedig nem jól tenné, mert ugyancsak rossz bőrben van. Az ilyen fiatal teremtéseknek mint maga, napfényre, táplálkozásra és sok-sok egészséges alvásra van szükségük. Pedig az előbb azt mondta, hogy mindennap hajnalig virraszt. Mire jó ez?
A leány: Oh, én már tizenöt éves korom óta megszoktam, hogy csak három-négy órát alszom éjszakánként. Akkor nem igen lehetett többet; a madame Thérèse szalonjában éjfél előtt nem igen szabadultunk a munkától, Öt felé pedig már rendesen fölvertek bennünket. Az álmatlanság annyira rámragadt, hogy öt órakor most is fölébredek s mindennap azt álmodom, hogy a madame Thérèse mindenes-szakácsnője a vállamat razzia...
A tanár: Hozzá kell szoknia a korai lefekvéshez, ez az életmód időnek előtte tönkreteszi. Se nem eszik, se nem alszik, - ez nem vezethet jóra. Nappal persze nem igen marad egy szabad perce?
A leány (mosolyogva): Nem nagyon, mert bizony sok a pótolnivaló az életemben. Aki tizenhat éves koráig úgy élt, mint én, annak meggyűlik a dolga, amíg a magához hasonló leányokat utóléri.
A tanár: Megszokta már a mesterségét? Nem fél? Nem borzong már össze; ha a boncolóterem küszöbét átlépi?
A leány: Még kisleány koromban sem féltem, - mindig én voltam legelőször kéznél, ha valakinek a véres ujja segítségre szorult. Egyszer a villamos elgázolt egy öreg asszonyt, a sok ájuldozó férfi közt én kötöztem be a fejét a vasárnapra tartogatott selyemkendőmmel. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy orvos leszek.
A tanár: És a boncterem? A halottak? A hideg emberek, akik üveges szemükkel magára néznek?
A leány (nagyon egyszerűen): Én nem a templomban szerzem meg a jó Istenben való hitemet, hanem a boncolóterem márványasztalán. Amit ott látok, az jobban meggyőz az isten jelenlétéről, mint a papok beszéde. Az ember sokkal nagyobb csoda, mint azok, melyeket a biblia felsorol.
Villányi tanár csodálkozva néz rá, - látszik, hogy nem várt tőle ennyi intelligenciát - s a leány, aki attól kezd tartani, hogy illetlenül bőbeszédű volt a nagy emberrel szemben, úgy szeretne valamiképp összehúzódni a nagy bőrfauteuil mélyében, hogy legalább egy időre láthatatlanná váljék. A tanár azonban nem haragszik, sőt: oly kellemes meglepetéssel fixirozza, mint az apa a leányát, aki váratlanul valami nagy okosságot mondott.
A tanár: Ez jól volt mondva, kis leány, erre a mondására büszke lehet. Bennünket, orvosokat, az emberi test tesz hívőkké. Bravó, kis leány. Ezért megérdemli, hogy egy csésze jó, forró teát kapjon.
Csönget az inasnak, teát hozat s még mindig derűs, apai mosollyal nézi a boldogságában szinte könnyező leányt, aki alázatosan, összekuporodva, a rajongó fanatizmusával és a rabszolga félelmével szegezi rá szemét az óriási fauteuil-vár bástyái mögül.
A tanár: Na, - készítse el a teámat és öntsön magának is!
A leány (egyszerre elfeledkezik a boncolóasztalról és az emberi test csodáiról s az asszony veleszületett gráciájával sürgölődik a szamovár körül, melynek lángja intimitást és melegséget varázsol a komor könyvek birodalmába).
A tanár (teáját kanalazza, szivarra gyújt s kényelmesen hátradől a karosszékében, annak az embernek az élvezetével, aki csak napjában egyszer jut a pihenés és a jó szivar passziójához): Maga persze minden előadásomon ott van?
A leány: Minden szót. (Leányos elfogultsággal mosolyog.)
A leány: Azt talán nem is volna szabad elmondanom.
A leány: Oh, nem, de a méltóságos tanár úr talán megharagudnék érte.
A tanár: Valami rosszat tud rólam?
A leány: Rosszat? Hiszen most, ahogy itt ülök szinte nem is tudom elhinni, hogy a méltóságos tanár úr beszél velem, hogy az ostobaságaimat meghallgatja, hogy engem, az ágról szakadt kis csavargó-leányt komolyan vesz. Mindez oly furcsának, oly lehetetlennek, oly meseszerűnek tünik föl előttem, hogy nem is tudok hinni benne és az az érzésem, hogy még mindig a madame Thérèse ablaktalan, sötét udvari szobájában fekszem és fantasztikus tündérmeséket álmodom, amíg kora hajnalban föl nem ráznak. És ilyenkor eszembe jut minden, amit a fiúk az egyetemen beszélnek...
A tanár: Mit beszélnek a fiúk?
A leány (pirulva, félve, égő arccal, kissé kacérul, miközben csak nagy szemei világítanak): Szabad?
A tanár: Sőt muszáj, mert most már nagyon kiváncsivá tett.
A leány: A fiúk úgy beszélnek a méltóságos tanár úrról, mint az emberevő farkasról, aki, délben-este szegény orvosnövendékeket eszik. Szakállas szigorló orvosok, akik kölcsönkért ferencjózsefükben várakoznak vizsgájukra a folyosón, dideregni kezdenek a félelemtől, mikor a méltóságos tanár urat meglátják. Az egyetemen az a híre, hogy nem ismeri a könyörületet, hogy tíz fiú közül nyolcat megbuktat s hogy az jár a legrosszabbul, aki a nagyfejűektől protezsáló levelet visz a méltóságos úrhoz. Azt mondják... de ezt talán már nem is szabad elmondanom...
A tanár: Hogy nincs szívem, úgy-e?
A leány: Valami bolondos mesét mondanak... egy hideg, havas, januári estéről, mikor a méltóságos úr még maga is nyomorgó orvosnövendék volt s fűtetlen szobában készült a legutolsó szigorlatára. Azt mondják, heteken át nem aludt a gondtól, mert nem volt annyi pénze, hogy a vizsgadíját lefizesse. Nem volt már se ruhája, se ékszere, se könyve, nem volt már semmije, amit zálogba tehessen s ekkor - egy este, mikor odakünn kétöles hó borult az utcákra - hirtelen elszánta magát a legutolsó lépésre. Valahol messze, a külváros egy keskeny zugában, amely még a középkorból maradt meg, lakott egy öreg, okulárés aggastyán, egy vén tudós, akinek képe a régi kalendáriumokban látható, egy reszkető, fehérszakállas antiquárius, aki nem könyveket, nem antiquitásokat, hanem emberi szíveket vásárolt. Az öreg ember naphosszat egy kis vaskályha mellett ült, almát sütött, burnótozott és a jó szerencsét várta. Ehhez a vén izraelitához ment be egy hófuvásos januáriusi estén és sírva eladta neki a szívét, hogy a vizsgadíját előteremtse. Azóta nincs szíve, azóta nem ismeri a részvétet, azóta könyörtelenül elbuktatja a fiúkat, akik épp oly fiatalok és szegények, mint akkor volt a méltóságos tanár úr...
A tanár (bólint): Oly szép a meséje, hogy az öreg Dickens is elvállalhatná. És maga persze hisz az okulárés aggastyánban?
A leány (hisztérikusan ragyogó szemmel, mely csupa fanatizmus és lelkesedés): Aki itt látná, aki ma este látná, sohase említené többé ezt az ostoba dajkamesét. Hiszen a világon sincs még egy ember, akinek ennyi a szíve...
A szeme aggasztóan könnyezni kezd, de Villányi elneveti magát, kikanalazza a cukrot a csészéjéből s álmosan, jókedvűen nyújtózkodik, miután egy pillantást vetett az oszlopos fali órára.
A tanár: Éjfél van és magának korán kell kelnie, kisleány... Feküdjék le és álmodjék a kalendáriumi vén emberről, aki könyvek helyett szíveket vásárol...