A titokzatos autó.

Gärtner kisasszony egy délben - ünnep volt és az egyetemen nem volt előadás - a várbástyára vitte sétálni a kicsikéket s jó ideig élvezte a napsugarat, mely az öreg budai házakat megaranyozta. Mikor később visszatért a halászbástyára, furcsa esemény történt vele: egy fiatal asszony, aki eddig elgondolkodva nézte a folyam mélyén reszkető fényfoltokat, izgatottan közeledett feléje.

- Kegyed a Villányi-babyk nevelőnője? - kérdezte remegő hangon.

A fiatal nő oly szép, elegáns és szomorú volt, hogy Gärtner kisasszony egyszerre valami különös vonzódást érzett iránta.

- Igen, asszonyom, - mondta barátságos mosollyal, miközben a fejét tisztelettel meghajtotta. - Talán a méltóságos úr valami ismerőséhez van szerencsém?

Az idegen asszony elgondolkodva bólintott.

- Ismerős? Egy picurkával több, kedvesem. Én a Villányi tanár úr testvérhuga vagyok.

Gärtner kisasszony sohase hallotta, hogy Villányinak huga is van, a kijelentés tehát annyira zavarba hozta, hogy pár pillanatig néma csodálkozással nézett a gyönyörű teremtésre.

- Igen, gyermekem, - folytatta a fiatal nő, - én a testvére vagyok Villányi tanár úrnak, ezek a drága kicsikék tehát a hugocskáim. Nem szabad csodálkoznia, hogy még sohase látott a gazdája házában, mert először is nem lakom Budapesten, másodszor: valami szomorú félreértés van köztünk, mely a bátyám szívét már nagyon régen elidegenítette tőlem. A sógornőmet nem ismerem személyesen, - csak egyszer-kétszer láttam, akkor is távolról, pedig én lennék a legboldogabb teremtés, ha megismerkedhetnem vele. Hiszen oly szép, oly aranyos és annyira szereti a bátyámat! De a sors nem akarja és nekem bele kell nyugodnom az isten akaratába, legfölebb csak sírással könnyíthetek a fájdalmamon. Úgy-e, megengedi, hogy legalább a drágáimat összecsókolhassam?

Gärtner kisasszony megindultan bólintott, a fiatal asszony pedig szenvedélyesen magához szorította a kicsikéket s oly heves zokogásba tört ki, hogy a két kis leány ijedten sírni kezdett. De csakhamar magához tért s restelkedve felszárította a könnyeit.

- Ne féljetek, angyalkáim, hiszen a világon senki se szerethet jobban benneteket, mint én. Valaha én is ilyen aranyfürtös babácska voltam, de a csúf élet elrabolta a jó kedvemet, s most ott is sírok, ahol senki se lát. Megengedi, kisasszony, hogy magukkal sétálhassak egy fél órát? Igérem, hogy ezután tisztességesen viselem magamat, s egy könny nem sok, de annyit se ejtek, nehogy a drágáimat elszomorítsam. Most pedig hadd mutatkozom be, ahogy illik, hiszen maga még azt se tudja, kinek hívnak: Én Villányi Mariska vagyok, tizenöt évvel fiatalabb vagyok a bátyámnál, de már annyi szenvedésen mentem át, mintha valami nyolcvan éves matróna volnék. És maga, kedvesem, megmondaná, hogy mi a neve?

A fecsegő, szomorú kis teremtés oly meleg ragaszkodással nézett Gärtner kisasszonyra, mintha már gyermekkora óta ismerte volna s a fiatal leány is úgy érezte, hogy a bájos idegent örök életében szeretni fogja. Nem kérette hát magát sokat, hanem elmondta, hogy ő voltaképp egy szegény, ágrólszakadt teremtés, aki tíz éves kora óta többször koplalt, mint ahányszor jóllakott, de most megjavult a sorsa, mert Villányi méltóságos úr otthont adott neki a gyermekei mellett s így kényelmesen elvégezheti az egyetemi tanulmányait.

- Maga orvos lesz? Igazán? Épp oly komoly orvos, mint a férfiak? Istenem, hát egy leány is képes arra, hogy azt a sok borzalmas könyvet végigtanulja? És boncol is, nem fél a halott emberektől? Én azt hiszem, rögtön meghalnék, ha annak a rettenetes helyiségnek a küszöbét átlépném...

Belekarolt a fiatal leányba s míg a magukhoz tért kicsikék vígan hancuroztak a déli napsugárban, elmondta neki a maga szomorú történetét, mely a drága, egyetlen bátyjától elidegenítette.

- Maga, kedvesem, aki annyira komoly, aligha érti meg, hogy mi történt velem azon a régi estén, amikor az egész családommal szakítottam. Magam se nagyon értem most már, hiszen rég kiismertem a férfiakat, de akkor ostoba gyerekleány voltam s mindenki azt hitette el velem, amit akart. Vastag könyvet irhatnék arról, ami azóta történt, nincs az a regény, ami az életemmel fölérne, de ezt majd máskor mondom el. Majd akkor, ha jobban megismerkedtünk egymással. Nincs miért panaszkodnom, a sorsomat sokan irigylik, ha nincs is uram, de a barátom tisztességesebb, mint száz hites férj s engem úgy szeret, hogy néha már magamnak is a terhemre van. Maga is unja a férfiakat, drágám? Én akkor vagyok a legboldogabb, ha egyedül kóborolhatok, ezért is járok ide, ahol ki van zárva, hogy ismerőssel találkozhatom. André ilyenkor az egész várost tűvé teszi értem s én nagyszerűen mulatok, ha eszembe jut, hogy most milyen dühös arccal járkálhat az utcákon. André tudniillik a barátom, akinek csokoládégyára van Normandiában s aki a mellényzsebéből fél Budapestet kifizethetné. Engem a Magriny-ben látott először, azóta bolondul értem, talán feleségül is venne, de én nem vagyok bolond, hogy a függetlenségemet feláldozzam. Van kis palotám Parisban, van autóm, cselédségem, ékszerem, mi hasznom lenne abból, ha el is mennék az anyakönyvvezetőhöz? Ez már úgyis mindegy erre a pár esztendőre, mert ahogy engem itt lát kedvesem, hát ne higyjen a rózsás arcszínemnek, annak se higyjen, hogy annyit fecsegek itt össze-vissza, mert én halálos beteg vagyok s egy szép napon majd újra megszököm, mint kisleány-koromban, de most nem Budapestről, hanem a világból. A bátyám, az egyetlen, drága bátyám, talán csak akkor fogja megtudni a halálomat, mikor én már rég a Père Lachaise sírboltjában fekszem. André ugyanis megigérte nekem, hogy ha egyszer meghalok, hát tiszta fehér márványból készíttett sírboltot nekem a legelső parisi építőmesterrel...

Oly vígan csacsogott, mintha arról lett volna szó, hogy egy új kalapot készíttet, kislányosan belekarolt Gärtner kisasszonyba, néha cukrot vagy cigarettát vett elő a retiküljéből, hogy aztán újra a halálról és az autójáról beszéljen, - egy aranyos, szivárványszínű kis kolibrimadárnak látszott, aki pár órára megmártogatja szárnyát a napsugárban, hogy aztán örökre visszavonuljon a sötét őserdő hidegségébe. A medika, aki még életében sohase beszélt senkivel szerelemről, aki egy fiú komor dacosságával vágott utat magának az életen keresztül, e percben nem is látszott egynemű lénynek ezzel a bájos, csacsogó, szomorú kis bolonddal, aki szentimentális ragaszkodással kapaszkodott a karjába.

- Igy van, egyszer csak elröpülök és sohase látnak többé. Nem borzasztó, hogy még e pár év alatt is meg vagyok fosztva azoknak a szeretetétől, akik mindenkinél drágábbak nekem? Istenem, ha csak egyszer is ott ülhetnék velük az asztalnál, ha a világszép sógornőmet csak egyszer is összecsókolhatnám! A kezét is megcsókolnám, mert az egyetlen bátyámat boldoggá teszi. De hiába, kedvesem, az én számomra nincs megirva, hogy valaha igazán boldoggá legyek.

Szép fejét rezignáltan lehajtotta, mintha csakugyan a sötét jövőbe látna, de a szomorú pose dacára csöppet se látszott valami sajnálatraméltó teremtésnek, a szeme csupa aranyos könnyelműség volt, az elegáns párisi toiletteje pedig sokkal inkább vallott a jókedvű, élnivágyó asszonyra, mint a szegény betegre, aki már csak néhány rövid alamizsna-esztendőt várhat az élettől. Gärtner kisasszony a csúf leányok néma elragadtatásával nézett rá pár pillanatig, aztán hizelgő cica módjára simult új barátnője finom és törékeny alakjához.

- Drága, szép kis asszony, maga még nagyon boldog lesz, - hiszen mindene megvan hozzá, hogy gyönyörűnek találja az életét. Most rosszkedvű, mint mindenki az őszi átmenet idején, de az első hó meg az első báli ruha majd hangos és vidám gyermekké változtatja...

Mariska asszonynak később az az aggodalma támadt, hogy André még a Dunába talál ugrani bánatában, sietve magához ölelte hát a kicsikéket és a Gärtner kisasszony sápadt arcocskáját is szerelmesen össze-vissza csókolta.

- Úgy-e, nem feledkezik meg rólam, drágám, úgy-e, holnap is eljön, hogy megint elbeszélgethessünk egy félórácskát? Nem igen valószinű, hogy sokáig Budapesten maradunk, - André már ma reggel csomagolni akart, - használjuk föl hát ezt a rövid időt, hogy még inkább összebarátkozzunk egymással.

Karcsú kis alakja nemsokára eltünt a keskeny lépcsőn s a jószívű Gärtner kisasszonynak e pillanatban az az érzése támadt, hogy a fiatal asszony mindinkább belevész a hideg sötétségbe, mely fekete szárnyaival örökre eltakarja az emberek elől. Gärtner kisasszony nem volt ideges nő, de most valami különös hidegség futott át a hátán, pedig a bástyára csillogó őszi nap tűzött le s a pesti házak tornyai ragyogtak a délies verőfényben. A szíve valami titokzatos érzéktől szorult el, de a gyerekek most türelmetlenül tipegni kezdtek körülötte s jókedvűen meghuzogatták a rövid kabátját.

- Dejünt haza, mejt máj a delet isz elhajandoztát, - mondta a kisebbik baby szigorúan.

A fiatal leány szófogadólag bólintott, aztán kézen fogva a kicsikéket, megindult velük a szűk budai utcán, mely elhagyatottságában most is a középkori hangulatát idézte föl lelkében. Gärtner kisasszony kissé megilletődve nézett körül az ódon épületek közt, melyekben valaha a Mátyás király vitézei mulattak, elolvasta a márvány-emléktáblákat, melyek meghalt hősök alakjait támasztották föl besüppedt sírjuk mélyéből, egy pillantást vetett a négyszáz éves lépcsőre, ahol valamikor talán az intrikus Szilágyi köpönyegét lebbentette meg a komor északi szél, - és ekkor egyszerre csak dermedten állt meg az egyik vaskosaras ház előtt: a csöndes utcán egy pesti autotaxi robogott végig s a kocsi üvegablaka mögött egy fiatal nő ült, akinek arcát sűrű fátyol borította. Az autó egy szempillantás alatt eltünt, de Gärtner kisasszonynak ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy a fiatal asszonyban Villányi tanárnét fölismerje. Mit keres úrnője a budai várban? Miért ült autótaxira, mikor a saját gépkocsija is rendelkezésére állt? Miért fátyolozta el magát annyira, hogy az arca teljesen láthatatlanná lett? A leányt oly oktalan ijedtség fogta el, hogy szédülve dőlt a régi palota falához, mert valami megmagyarázhatatlan ösztön azt súgta neki, hogy egy borzasztó titoknak jött a nyomára. Pár pillanatig sápadtan nézett a villámként eltünő kocsi után s miközben a feje szédült, a szeme káprázott, halkan így szólt magában:

- Vajjon a méltóságos asszony is észrevette-e, hogy mi vagyunk? Oh nem, aligha, hiszen a kapu árkádja teljesen eltakart bennünket. Bizonyos, hogy nem ismert ránk, mert akkor már az okosság is azt parancsolta volna neki, hogy a kocsiját megállítsa...

Mikor Gärtner kisasszony a gyerekekkel hazatért, a tanár már ott ült a dolgozószobájában, de Villányiné, aki kora délelőtt távozott, még nem volt otthon. Csak két óra után jött haza, égő arccal, csillogó szemekkel s oly feltünően beszédes hangulatban, hogy még a csöndes tanárt is egészen fölvillanyozta.

- Drága uracskám, maga már bizonyosan meghal az éhségtől, hiszen kora reggel óta semmit sem evett! Képzelem, hogy haragudott rám, mert ennyire megkéstem, de pöröljön a szabónőmmel, akinek teljes három órára volt szüksége, hogy nagynehezen széppé tegyen. Most azonban csöngessen az inasnak, mert magam is ugyancsak megéheztem...

Karonfogva vitte át Villányit az ebédlőbe, de a szájacskája e rövid úton se állt be, - olyan volt, mint egy mézeshetes asszonyka, aki halálosan szerelmes az urába. Gärtner kisasszony remegve tipegett utána s arra gondolt, hogy a budai várban nem igen dolgoztatnak a pesti asszonyok. Vajjon ki volt hát az a szabónő, kit az úrnője oly gyanus titokzatossággal fölkeresett?