Csütörtök délután.

Öt napig a gróf sehogyse birt találkozni a szerelmesével, - Villányiné elkerülte azokat a helyeket, ahol rendes körülmények közt megfordult. Az ezredes benézett délutánonként a cukrászdába, végigkocsizott a Stefánia-úton, mindennap végighallgatta a szinházi előadásokat, - egy este néha három szinházban is megfordult - de kedvese úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el. A hatodik napon, mikor türelmetlensége már a tetőpontra hágott, végre elszánta magát arra a ravaszságra, hogy Villányi tanárt fölkeresi.

- Csak nincs valami baja? - kérdezte a professzor, miután a fiatalember kezét barátságosan megszorította.

A gróf szenvedő arcot vágott.

- Van is, nincs is, - a dolog voltaképp úgy áll, hogy egy hét óta nem igen találom a helyemet. Minden ok nélkül türelmetlen és izgatott vagyok s olyanformán érzem magamat, mintha valami borzasztó szerencsétlenség fenyegetne. A közérzésem rossz, ahogy önök, orvosok, mondani szokták...

A tanár megvizsgálta a piros-pozsgás katonát, a látszat kedvéért kopogtatott egyet-kettőt a mellkasán, aztán nevetve vállat vont.

- Az a baja, hogy túlságosan egészséges. Sok a szabad ideje, hát unalmában halálos betegnek képzeli magát. Ebből a bajból egy szép asszony vagy egy érdekes utazás jobban kigyógyíthatja, mint a mi korlátolt tudományunk...

A gróf fülig pirulva gombolta össze a zubbonyát, megigérte, hogy nem képzelődik tovább, majd udvariasan érdeklődni kezdett a tanár családi ügyei iránt.

- És a méltóságos asszony? Van ezer éve, hogy nem láttam. Még a tegnapi premièren se láttam, pedig tudtommal negyvenfokos lázzal is végignézi a szinházi bemutatókat.

Villányi mosolyogva bólintott.

- A feleségemnek is az a baja, ami a gróf úrnak: unalmában néha rájön, hogy idegei vannak s ilyenkor komor remete-barlanggá alakítja át a szalonját, öt napja nem akar idegen arcot látni s reggeltől-estig a díszkötéses regényeit olvassa. Szerencsére mindjárt meggyógyul, ha a szabónője meglátogatja...

Harzburg-Waldeck grófot másnap kellemes meglepetés érte: a Vígszínház egyik földszinti páholyában váratlanul fölfedezte a Villányi-házaspárt. Ünnepi díszben voltak: a tanár fekete lapátszakálla méltóságos komolysággal borult a szmokingból kifehérlő mellvértjére, Villányiné pedig az évad légtüneményesebb színházi toilette-jét viselte. A gróf - ha mondhatatlan erőfeszítéssel is - tisztességből bevárta a felvonás végét, de mikor a vasfüggöny lebocsátkozott, sietve bekopogtatott a páholy ajtaján.

- Szabad? - kérdezte könnyed hangon, miközben a feje a függöny hasadékán át láthatóvá lett, szive pedig veszettül dobogott a függönyön kivül.

A tanár barátságosan elébe sietett, Villányiné egy másodpercre elsápadt, de aztán ő is feléje nyújtotta gyűrűktől csillogó kezét. A szeme azonban óvatosan kikerülte a katona pillantását s látcsövét hirtelen a homlokára szorította, mintha valami sürgős néznivalója akadt volna a hullámzó nézőtéren.

Harzburg-Waldeck gróf leült a gömbölyű páholyszékre s aggódva nézte végig a fiatal asszony rózsás arcbőrét, gyönyörű ajkát, mely észrevehetetlenül megremegett a kedvese kutató pillantásai alatt.

- Csakugyan meglátszik, hogy a halálos ágyáról jött ide, - ijesztően lesoványodott a legutolsó öt napon. Igaz, hogy ma estig a végrendeletén dolgozott? Mindenesetre jó lesz, ha siet vele, mert az arcszíne után itélve, magam is attól tartok, hogy nem viszi már nagyon soká...

Villányiné még jobban kipirult - most frissebb és üdébb volt, mint valaha, - aztán halkan, föl se pillantva, válaszolt:

- Hiába csúfolódik, csakugyan beteg voltam és ma is csak azért jöttem ide, hogy a szegény uramat fölvidítsam. Ő naphosszat annyi komoly dologgal foglalkozik, hogy este igazán elkel neki egy kis szórakozás. Én szívesebben ültem volna a sötét szobában, mint hogy itt nyilvánosan mutogassam magamat...

Élnivágyástól csillogó szeme, vörösbe játszó frizurája, csipkéi közül kifehérlő válla, mely körül a brilliánsok tüze sziporkázott, annyira ellentmondott ennek a tragikus hangnak, hogy a gróf hangosan elnevette magát, a tanár pedig udvarias jókedvvel kezet csókolt neki.

- Drágám, miattam nem kellett volna fáradnia, mert én a könyveim közt jobban kipihenem magamat, mint itt. Az ujságolvasás már maga is szórakozás nekem, mert olykor öt-hat nap is eltelik, míg a politikában tájékozódhatom valahogy. Az ilyen súlyos betegtől, mint maga, különben sem illik elfogadni ekkora áldozatot...

A vasfüggönyt felhúzták, a zenekar egy erélyes akkorddal befejezte a közzeneképp játszott operette-keringőt, de a gróf, aki az első felvonást a kaszinói támlásszékből nézte végig, kisérletet se tett, hogy a páholyból eltávozzék. A gondolat, hogy nem találják tartóztatni, annyira megdöbbentette, hogy minden etikett ellenére ülve maradt, lázas érdeklődést szimulálva a színlap iránt, mely Villányiné előtt a páholy bársony-könyöklőjén hevert. Látszólag a szereplők neveit tanulmányozta, de szemének egy szöglete konokul ott pihent a kedvesén, aki az este folyamán még egyetlen pillantásra se méltatta, holott ő kifejezhetetlenül ingerlőnek találta volna, ha az asszony meleg és odaadó tekintete most, a történtek után, az övébe mélyed... Az a vágy, hogy a finom és előkelő társaságbeli asszony, aki most megközelíthetetlen józansággal ült mellette az egész világ színe előtt, egy édes pillantással, legalább gondolatban, az övé legyen megint, talán sokkal jobban izgatta, mint maga az első szerelmi találkozás. De Villányiné következetesen a földszintet gukkerezte s csak ajkának egy-egy önkéntelen vonaglása árulta el, hogy ő is arra gondol, amire a kedvese. Mivel a tanár se tartozott a bőbeszédű férfiak közé, pár pillanatig mindhárman elhallgattak s a zavart csak az ártatlan tudós oszlatta el, aki naivul megszólalt:

- Angyal repült át a színházon... Gondolom, ezt szokták mondani, úgy-e, ha mindenki egyszerre elhallgat?

- Igen, - szólt Harzburg-Waldeck gróf sóhajtva, - az angyalok mostanában szívesen megnézik a pikáns francia vígjátékokat...

A grófot, aki egy darabig kétségbeesett kisérleteket tett, hogy a Villányiné kezét titokban megszorítsa, a második felvonás derekán váratlan öröm érte: a szemközt levő páholyból egy őszbeborult úr nyájasan integetni kezdett a tanár felé. Az őszbeborult úr a közoktatásügyi miniszter volt, aki most mutatkozott először nyilvánosan, mióta Villányi egy fővárosi szanatóriumban a tüdőgyulladásából kigyógyította. A tanár, aki értett a jelbeszédhez, sietve felállott a helyéről.

- A kegyelmes úr, úgy látszik, beszélni akar velem, de különben is illik, hogy tisztelkedjem nála. Természetesen itt találom még, mire visszajövök?

Az ezredesnek még a füle is elvörösödött örömében.

- Oh igen, hiszen egyáltalában nincs dolgom. A kaszinóban az écarté csak éjfél után kezdődik, más foglalkozásom pedig ezidőszerint nem igen van.

Mikor a tanár, cilinderével a kezében, eltünt az ajtónyílás függönye mögött, Harzburg-Waldeck gróf kitágult szemmel, a lélegzetét visszafojtva nézett utána egy pillanatig a páholy mélyéből. És megbizonyosodván róla, hogy végre kettesben maradt a kedvesével, izgatottan suttogta:

- Mikor jön el, mikor szerez nekem újra egy feledhetetlen boldog órát? Öt nap óta se éjjelem, se nappalom, mindig csak arra a délutánra gondolok, amikor a maga édes feje a vállamon pihent. Ha tudná, mennyire reszkettem a félelemtől, hogy nem beszélhetek magával négyszemközt! Az istenért, szóljon hát gyorsan, hiszen az ura minden pillanatban visszatérhet...

Megragadta a Villányiné vonagló kis kezét, mely lázasan forró volt, de a remegő ujjak erőszakosan kibontakoztak az övéből s a fiatal asszony sápadtan, összeszorított fogakkal dőlt a páholy párkányának, anélkül, hogy egyetlen szót is válaszolt volna. A gróf még a szemét se láthatta a színházi látcsőtől, melyet némán, mereven szorított az arcához, mintha ezzel is védekezni akarna. Oly konok és fájdalmas volt ez a hallgatás, hogy a férfi most már hangosabban ismételte:

- Drága szívem, mondd meg, hogy mikor jössz el, mert ezt a bizonytalanságot nem birom elviselni tovább. Hát nem szeretsz többé, hát megbántad, hogy jó voltál hozzám? Mindenre kérlek, felelj, hiszen ki tudja, mikor beszélhetünk ismét négyszemközt egymással.

Az asszony most levette szeméről a gukkert, hirtelen hátrafordult a barátja felé és halkan szólott:

- Ha nem akarja, hogy a legboldogtalanabb asszony legyek a világon, hát ne beszéljen többé soha arról a délutánról! Könyörgöm magának, legyen jó és felejtse el, hogy rossznak és alávalónak látott. Magának meg kell feledkeznie róla, hiszen én - fájdalom - soha se fogom elfelejteni...

Könnyes szeme belekulcsolódott a férfiúéba, keze gyöngéden az övéhez simult, mint a bűnbánó gyermeké, aki fájdalmas hizelkedéssel akarja jóvátenni a vétket, melyet könnyelműségében elkövetett. Oly szánalmas és megható volt ez a pose, hogy a gróf egy pillanatig meleg részvéttel nézett rá, de az asszony csodálatos szépségét látva, ismét rideg önzéssel kérdezte:

- Megbánta, hogy eljött hozzám? Tovább tudna élni azzal a gondolattal, hogy sohase lássuk többé egymást?

Villányiné összehúzta magán a hófehér színházi belépőt, - talán fázott, talán nem akarta, hogy a férfi a mezítelen vállát lássa.

- Semmit se bántam meg, - mondta fátyolos hangon, - és hazudnék, ha azt akarnám elhitetni magával, hogy nem szeretem többé. Ha rossz is vagyok, nem tudtam volna olyan alávaló lenni, hogy szerelem nélkül a magáé legyek. Oh igen, - sohasem voltam boldogabb, mint akkor, - és mégis összetett kézzel kérem: ne álljon többé az utamba, ha azt nem akarja, hogy az egész fiatal életemet tönkretegye. Lássa, még a szégyenérzet is kihalt belőlem s habozás nélkül bevallom magának, hogy semmit se bántam meg, de ahhoz már nem vagyok elég rossz, hogy az uram becsületes szemébe nézzek. Ha tudná, hogy mit éreztem az elébb, mikor az uram gyanutlanul kezet fogott magával! Ez az ember még álmában se fog arra gondolni, hogy én valaha megfeledkezhetem magamról, hiszen sokkal naivabb, minthogy a rossz és a becstelen asszonyokban hinni tudna. A szívem elfacsarodott, mikor a gyerekes kék szemével magára nézett, kicsit büszkén is arra, hogy maga a bizalmas barátai közé tartozik. Nem tudom, megértik-e ezt a férfiak, de én, lássa, sírni tudtam volna, mikor szemtül-szemben ültek egymással, mert csak egy szívtelen és elvetemedett asszony lehet képes arra, hogy ezt a felnőtt, komoly és jó gyermeket megcsalja...

Csöpp híjja volt, hogy csakugyan sírva nem fakadt, fehér válla remegett a színházi köpeny alatt és a gróf kissé aggódva tekintett a homályos nézőtérre, melyről egy-két kiváncsi látcső kitartóan feléjük szegeződött.

- Vigyázzon, - szólt suttogva s titokban megszorította a Villányiné kezét.

Pár pillanatig hallgattak, majd a gróf közelebb hajolt a fiatal asszonyhoz.

- Gyerek, - mondta gyöngéden és selymes bajusza lágyan odasimult a kedvese füléhez. - Hiába adja itt a felnőtt asszonyt, maga egy nagy iskolásleány, akit csak az élénk fantáziája tesz boldogtalanná. Mi oka van rá, hogy az urát sajnálja? Tudatosság nélkül nincs fájdalom és az ura mindig nyugodt marad, mert sohase fog arra gondolni, hogy elveszítheti magát. Ezért az együgyű és gyerekes képzelődésért áldozná föl az életét és a fiatalságát? Ne legyen könnyelmű, - hiszen a boldogság, jól tudja, csak egyszer kinálkozik mindenkinek.

Válla szerelmes hizelkedéssel súrolta az asszony karját és a hangja halk könyörgéssé finomulva lopózott be a habozó asszony fülébe:

- Kicsi fiam, légy jó és jöjj el hozzám!

E pillanatban látni lehetett, hogy Villányi feláll a helyéről és hajlongva búcsúzik a minisztertől, aki a kezét mosolyogva megszorította. A tanár most eltünt a páholy függönye mögött és a gróf, vágytól reszketve, ismételte:

- Drága kis szívem, ne légy rossz és jöjj el hozzám!

Az asszony ajka újra remegni kezdett, mint a sírásra készülő gyermeké, szeme kitágulva meredt a levegőbe, - és most már tehetetlenül, majdnem magánkivül suttogta:

- Csütörtök délután!

- Csütörtök délután! - visszhangozta ujjongva a férfi.

A szíve megdobbant, a szeme szikrázott: e perctől fogva nyugodt lehetett, hogy a szeretőjét senki se fogja elvenni tőle...