Levélváltás.

Marie de Ville Anny asszony levele Gärtner Irén kisasszonyhoz, méltóságos Villányi tanár úr címén. A levél január 17-én kelt, a monte-carlói Grand Hotelben.

Kedves kis barátnőm, a helyzet a következő: én egy gyönyörű, almazöld délelőtti ruhában ülök itt a Grand Hotel vesztibüljének pálmái alatt, egy vérvörös kerti széken, ugyanolyan színű asztalka előtt, melyen épp az imént szolgálták föl az ebédutáni kávémat. A kávé aranyvirágos japáni csészécskében áll előttem, az asztalka mögött pedig egy karcsú és ünnepélyes attasé áll, aki szoborszerű merevséggel várja a pillanatot, mikor a cigarettákat előveszem. Az attasé-külsejű gentleman ugyanis egyszerű pincér, aki a Paul névre hallgat s aki földi pályája legszebb jutalmát abban találja, ha égő gyufát tarthat a cigarettám elé. Az egyik sarokban, melyet a pálmák teljesen elborítanak a világ elől, szerecsen-zenekar játszik párisi melódiákat, olyan jelmezekben, aminőket csak üveges nippszekrényekben láthat az ember. Bordeauxvörös, aranydíszítésű frakkjaik néha kivillognak a zöld fal mögül s ilyenkor azt hiszem, hogy az egész eddigi életem csak egy kegyetlen álom, mert én voltaképp az egyiptomi hercegnő vagyok, a mesék hercegnője, akit a régi krónikák emlegetnek. A vesztibülben rajtam kivül ifjú és öreg milliárdosok, botránypörökbe keveredett királyleányok s fogatlan, de bájos, öreg nagykövetek ülnek, akik csöppet se tartják magukra nézve megalázónak, hogy egy magányos és szomorú magyar asszonnyal kacérkodjanak. A forgóajtón keresztül, melynek őrizetével egy indus fejedelem van megbízva, idelátszik a Cote d’azur napfénye s a kövér zöld, olajos fákon májusi aranyfoltok lebegnek. A tükörüveg előtt néha selyemruhás, girardi-kalapos párisi urak s lehetőleg még elegánsabb szédelgők suhannak el s nekem, mikor a szememet behunyom, hirtelen a pesti január jut az eszembe, a havas háztetők, a városi bundákba burkolt férfiak, a villamosok ködös ablaküvege s a hangos katonazenekar, mely a korcsolyacsarnok szibériai jégsivatagában játszik. Az ujságban épp az imént olvastam, hogy Budapest és Bécs közt hófúvás miatt megakadt a délutáni gyorsvonat s én a boldogságtól reszketve nézek ki a tavaszba és a verőfénybe, ahova a rémes fagy elől megszöktem...

Ugy-e bár csúnya önzésnek látszik, hogy én a maga didergő kis szívét efféle paradicsomi gyönyörűségekkel keserítem, mikor tudom, hogy legfölebb este tíz, tizenegy óra felé röpülhet csak ide, csak akkor, ha a kicsikéket lefektette s az ágya előtt álló éjjeli szekrényen a villamos lámpát felgyújtotta. Az angol vagy francia regényeiben bizonyosan szó van a Rivieráról, a kék tengerről, melyre juliusi napsugár tűz, a villákról, melyekben orosz nagyhercegek szerelmeskednek, az eldugott kis öblökről, melyekben a fiatal és életunt nábob hófehér tündér-yachtja pihen. Maga, szegény kis pesti lány, csak a szomjas fantáziájával repülhet ide s így bizonyosan szívtelen hencegésnek tartja, hogy én itt a nagy boldogságommal eldicsekszem, - pedig nincs igaza, nincs igaza, nincs igaza! Akár hiszi, drágám, akár nem, én örömmel, egy pillanatnyi habozás nélkül cserélnék magával s a pálmákat, Pault, a szerecsen-zenekart és a fogatlan nagyköveteket mind-mind szívesen odaadnám, ha maga helyett én ülhetnék esténkint a bátyám, a világszép sógornőm asztala mellett, az álmos kicsikék ágyánál, akiknek a magam néhai meséit elmondhatnám. Mindent unok és mindentől borzadok itt, ha elképzelem, hogy karonfogva, édesen összebújva sétálhatnék a gyönyörű kis sógornőmmel a havas belvárosi utcákon, ha boltról-boltra, szabónőtől-szabónőhöz futhatnék vele az egész napon keresztül, hogy este aztán mind a ketten kipirulva rohanhatnánk haza, a kályha mellett kuksoló bátyám karjaiba. Ugy-e, nagyon szereti, úgy-e épp úgy szereti őt a kicsi asszony, mint én, mint a bolondos, érzékeny huga, aki az életét is föl tudná áldozni, csakhogy őt zavartalanul boldognak tudja? Hisz maga, édesem, a sejtelmekben? Engem e pillanatban az az érzés fog el, hogy még valaha föl is áldozom az életemet érte...

Lássa, milyen tragikus gondolatok motoszkálnak a fejemben, pedig a világot még sohase láttam szebbnek, mint most, mikor az a rossz, megbizhatlan, beteg szivem is komolyan megbecsüli magát s egyetlen éjjel se riaszt föl álmomból, mint régente, mikor valami láthatatlan kéz olykor hirtelen összeszorította a torkomat. Pompás telem van, pompásabb, mint valaha, akik régen nem láttak, azt mondják, hogy csodamódra megszépültem. Ezek persze nyomorult hizelgők, de a tükörből magam is látom, hogy az arcom megtelt és kiszinesedett, sőt a délelőtti blúzaimat is kezdem kinőni, pedig máskor mindig a franciás karcsuságom volt a legszebb rajtam. No azért ne ijedjen meg, drágám, még nincs mit tartania attól, hogy valami duplatokás monstrum lett belőlem. Az alkalom még nem riasztja vissza a férfiakat, ellenkezőleg: maga is jót nevetne velem együtt, ha látná, hogy este, diner után, mikor végre tisztességesen kiöltözködöm, hány dologtalan fajankó felejti rajtam a szemét a kaszinó asztalai körül. Pedig ez nagy szó, mert itt még a hivatásos hommes à femmes-ok is százszor többet törődnek a játékkal, mint a szép asszonyokkal. Ne vegye silány hencegésnek, de például tegnap egy öreg angol bácsi (aki valami szörnyű nagy úr lehet, mert az összes honfitársai tisztelegnek nála) annyira elkábult a szép szememtől, hogy a megnyert maximum-tételét az asztalon felejtette s csak ismételt sürgetés után volt hajlandó arra az áldozatra, hogy a hatezer frankját behúzza. Ez persze nem nagy dolog, mert én ugratásból teljes tíz percig kacérkodtam vele, de mégis csak azt bizonyítja, hogy nem vagyok éppen a legcsunyább. Van erre még egyéb bizonyítékom is: André, aki az utóbbi hetekben már szinte sértőleg megbizott bennem, pár nap óta rohamosan visszafiatalodik s az ebédutáni alvást kivéve, egy pillanatra se hagy egyedül. Ezt különben, magának bevallom, drágám, jól is teszi: az a fiatal nábob, akit az előbb futólag említettem, mindenáron nekem akarja ajándékozni a yachtját, mely álmos alamuszisággal alszik a monakói vár alatt. Én persze gőgösen visszautasítottam; először is: sokkal is jobban szeretem Andrét semhogy hűtlenné tudnék lenni hozzá, másodszor: ennek a fiatal urnak az édesapja valamikor - istenem, de régen volt! - két álló hónapig udvarolt nekem az egyiptomi hôtelben és a nilusi dahabijé-n. Mindenesetre van bennem annyi tisztesség, hogy az apa után nem lennék a fiú barátnője...

Kedves kis lányom (megengedi, úgy-e, hogy így nevezem, hiszen vénasszony vagyok magához képest) most kénytelen vagyok búcsut venni magától, mert az a fájdalmas kötelesség vár rám, hogy félóra alatt átöltözzem: André ugyanis át akar vinni Nizzába, ahol a férjes huga, egy drága és édes kis párisi asszony lakik, aki engem még a fivérénél is jobban szeret. Irjon nekem minél előbb egy hosszú levelet, irja meg: jár-e még sétálni a kicsikékkel a várbástyára vagy az egész hosszú napon át csakugyan a fűtött kandalló mellől néz-e ki a havas utcákra, melyeken csengős orosz tarantászok suhannak végig? De főkép a bátyámról és a feleségéről irjon meg mindent, erről a bájos, egyetlen teremtésről, akinél Mentonetól Cannesig se találtam még szebb és elragadóbb asszonyt...

Isten vele, fagyoskodó kis Irénkém, gondoljon rám ma éjjel, ha a lámpát eloltotta, aminthogy ugyancsak magára fog gondolni s gondolatban össze-vissza csókolja a maga hűséges és ragaszkodó Villányi Mariskája.

*

Gärtner Irén kisasszony levele Marie de Ville Anny asszonyhoz Montekarlóba.

Drága nagyságos asszonyom, elhiheti nekem, hogy kevésszer volt nagyobb örömöm az életben, mint ma reggel, mikor a hosszú, édes levelét, melyből a Földközi tenger ibolyaillata és napsugara áradt felém, négyszer egymásután végigolvastam. A levelet a reggelinél adták át nekem s én oly átszellemült pillantással hajoltam föléje, a sápadt arcom annyira kipirult, hogy még a tanár úr is csodálkozva nézett rám, a méltóságos asszony pedig tréfásan így szólott hozzám:

- Ejnye, ez nagyon gyanus, magát az a hosszú levél ugyancsak kihozta a sodrából. Csak nem valami csinos fiú irta?

Zavartan dugtam zsebre a levelet s kijelentettem, hogy egy távoli rokonomtól való, egy öreg asszonyságtól, akit asztmája miatt a délvidékre küldtek, de a méltóságos asszony jókedvű pillantása elárulta, hogy nem igen hisz nekem. Ennek különben nagyon örültem, mert hetek óta ez volt az első mosoly, amit az arcán láttam. Rendesen, nincs kedve hozzá, hogy tréfáljon: későn kel, félnapokat olvasással tölt el, délutánonkint bezárkózik a szobájába, vagy hosszú gyalogsétákat tesz egyedül. Lujzikát, a régi kedvencét is kerüli s mikor esténkint hazajön, néha még arról is megfeledkezik, hogy a kicsikéit megcsókolja. Pedig bizonyosan tudom, hogy jobban szereti őket az életénél, hiszen akárhányszor éppen az ellenkező túlzásba csap át: minden ok nélkül szenvedélyesen magához szorítja őket s egyszer-másszor könnyeket is láttam a szemében, mintha attól tartana, hogy örökre el kell válnia tőlük. Mikor a házba jöttem, maga volt a jókedv, most többnyire mélyen elgondolkodva ül a helyén s ijedten rezzen föl, ha a tanár úr hirtelen megszólítja. Valami történt vele, én azt hiszem, hogy az egészsége nincs rendben, hogy az idegei napról-napra rosszabbak, bár az arcszíne nem mutat arra, hogy beteg volna. Attól tartok, hogy állapota a tanár urat is aggasztja; ebédnél, vacsoránál néha rajtakapom, hogy tünődve néz perceken keresztül a méltóságos asszonyra, esténkint arra kényszeríti, hogy egy-két pohár pezsgőt igyék s eközben úgy dédelgeti, mint valami kisbabát, aki nem akarja bevenni az orvosságot. A méltóságos asszony ilyenkor könnyes szemmel, megindulva néz rá, de vacsora után akárhányszor sietve visszavonul a hálószobájába, anélkül, hogy a kicsikéktől elbúcsúznék. A hálószobája a harmadik szoba az enyémtől s mivel én sokszor hajnalig is ott ülök a könyveim mellett (talán tudja, szigorlatra készülök), akárhányszor látom, hogy a világosság még sokkal éjfélután is átszivárog az ajtaja alatt. Nem jól alszik, reggel karikák vannak a szemei alatt, de azért bájosabb és finomabb, mint valaha: ha férfi volnék, már rég halálosan szerelmes volnék bele. Különben nemcsak én vagyok így: a képe előtt, mely most a téli tárlaton ki van állítva, egész délután valóságos csődület van s innen-onnan a rendőrség segítségét kell majd igénybe venni, hogy a szerelmes tömeget szétoszlassák.

Elképzelheti, drága nagyságos asszonyom, hogy szép úrnőm állapota engem épp oly őszinte aggódással tölt el, mint az öreg Lujzikát, hiszen az életben jóformán mindent neki és a tanár úrnak köszönhetek s a világ leghálátlanabb teremtése volnék, ha megindító vergődése hidegen hagyna. Már akárhányszor elszántam magamat arra a merészségre, hogy egyenesen megkérdezem tőle, mi a baja, de az utolsó percben mindig visszariadtam ettől a lépéstől, mert attól féltem, hogy tolakodónak tart. Igy tehát csak távolról figyelem a lelki állapotát; meg lehet győződve róla, hogy ezután is szemmel tartom s végre is rá fogok jönni a titok nyitjára. Istenem, milyen végtelen boldogság lenne, ha szép úrnőm jóságát legalább századrészben visszafizethetném...

A tanár úr - hagyjuk most már úgy-e, a szomorú dolgokat? - állandóan a régi, vagyis: állandóan az a kivételes földi lény, aki - mint valaha Szent-László - egy egész fejjel kiemelkedik a közönséges halandók közül. Most is bűnnek tartaná, ha munkaidejéből a szórakozásra is elfecsérelne egy félórát, hiszen ő egyedüli hivatásának azt tartja, hogy az emberi fájdalmat és kétségbeesést enyhítse. A harmonikus lelkek boldog nyugalmával jár reggeltől-estig a betegei közt s ha este a felesége és a gyermekei közt ül, minden kivánsága be van töltve, amit az élettel szemben táplál. Nem kell neki több, mint hogy a gyönyörű asszonyát maga mellett tudja, hogy az álmai fölött virraszthat, hogy a királynők kényelmével és fényűzésével veheti körül. És a vérében van, hogy mindenkit boldoggá tegyen, akit a sors melléje rendelt: még azt az anyátlan kis csavargót is, aki csak gyermekmeséiből ismerte meg a szeretetet. Hiszi-e, kedves asszonyom, hogy a sápadt kis penészvirág, akit a budai várban a jóságával elhalmozott s akit ma a bájos levelével megtisztelt, most délutánonkint csinosan kiöltözködve sürög-forog a nagy ember oldala mellett, mert legújabban az a soha nem álmodott kitüntetés érte, hogy afféle kis magánasszisztens szerepét töltheti be a híres tanár rendelőszobájában. Én fogadom a betegeket, én segédkezem a vizsgálatoknál s nekem diktálja a recepteket is, nem azért, mintha ez a csekély munka a terhére volna, hanem azért, hogy nekem örömet okozzon. Megérti-e, hogy milyen boldog vagyok, s hogy mily édes könnyeket sírok esténkint, mikor a tanár úr arcképével magam előtt, az orvosi könyveimet és jegyzeteimet olvasgatom?

- Késő van, éjfél elmult s én - ha nehezen is - búcsút veszek magától, kedves szép asszonyom, mert félek, hogy a sok sírás már a terhére van. A háztetők tele vannak hóval, a hideg fehérség becsillámlik hozzám a függönyön keresztül s én a tavasz csillogó színeire gondolok, melyek a maga szőke fejecskéje köré glóriát fonnak. És ünnepies fogadalmat teszek, hogy tőlem telhetőleg mindig őrködni fogok a két ember boldogsága fölött, akiket annyira szeretünk mind a ketten. Ugy-e maga is, drágám?

Nemde megengedi, hogy a finom, szép kezét millió csókkal halmozza el a maga szegény és örökké hálás Irénje.