A sárga ház.

Gärtner kisasszony egy délben kilopózott Lujzikához az éléskamrába, ahol az öreg dáma - kedvelt szokása szerint - éppen hadiszemlét tartott a befőttes üvegek glédái fölött.

- Nem haragszik, ha egy nagy szívességre kérem, drágám? - kérdezte a jókedvű vénkisasszonytól, aki kezdettől fogva anyai jósággal bánt vele.

- Haragszik a kis cica, nem én. Talán azt akarja, hogy én tegyem le maga helyett az orvosi szigorlatot?

- Ez is jó volna, de én egyelőre sokkal kisebb szívességgel is megelégszem. Épp most kaptam levelet egy vidéki nénémtől, aki arról értesít, hogy tegnap Budapestre érkezett s ma ebéd után okvetlen találkozni akar velem. Vigyázna a kicsikékre, ha pár órára megszökném hazulról?

Lujzika letörülgetett egy óriási uborkásüveget, majd nevetve meglegyintette a fiatal leány arcát.

- Menjen és mulasson jól, - a kicsikék, nyugodt lehet, nem fognak unatkozni. Ha a pápaszemes róka történetét elmesélem nekik, nemcsak magáról, de az uzsonnájukról is megfeledkeznek.

Gärtner kisasszony - titokban bevallhatjuk - vakmerően hazudott Lujzikának: a vidéki nagynénit csak szorultságában találta ki, hogy pár órára feltünés nélkül megszökhessék. Két hét óta száz különféle tervet eszelt ki, hogy Villányiné titkának a végére járhasson, s végre is abban állapodott meg, hogy egy napon, detektiv módjára, láthatatlanul követni fogja úrnőjét. A méltóságos asszony, aki idegesebb és rejtélyesebb volt, mint valaha, délután félnégy felé, mikor a tanár körútra indult betegeihez, naponkint eltünt hazulról, anélkül, hogy a gyermekeitől elbúcsúzott volna. Régebben semmi szin alatt sem engedte volna el a délutáni álmocskáját, most sietve, bezárt ajtók mögött, kapta magára mindennap a ruháit, alig hogy az utolsó falatot lenyelte. „Miféle rejtelmes útja lehet?” - kérdezte magában Gärtner kisasszony, mikor úrnője köszönés nélkül kisurrant az előszoba ajtaján. Az okos, fiatal leány érezte, hogy asszonyát valami megfejthetetlen titokzatosság veszi körül, mely mindnyájukat nagy veszedelemmel fenyegeti. A naiv tanár idegességnek tulajdoníthatta a felesége viselkedését, de az ő éles szeme száz különös szimptomát látott, mely a gyanuját fölkeltette. Arra, hogy Villányiné szerelmes kalandok után futkosna, még álmában se gondolt; de bizonyosra vette, hogy úrnője valami fájdalmas titkot rejteget, mely a jókedvétől és a nyugalmától megfosztja.

Gärtner kisasszony - a tanár távozása után - sietve búcsút vett Lujzikától, magára kapta hosszú köpönyegét s gyorsan lesietett a palota lépcsőjén. A portás nem volt a fülkéjében s így észrevétlenül kijutott az utcára. Pár percig habozva nézett körül, aztán meghúzódott egy kapu mögé, ahonnan az egész utcát végigláthatta. Nem kellett soká várnia: még félnégy se volt, mikor Villányiné az üveges rácskapu előtt megjelent. Szilszkin-bundát, sötét kalapot viselt s pár pillanatig állva maradt a gyalogjárón, hogy aztán majdnem futólépésekkel siessen tova a kihalt Nagy János-utcán át a város felé. De csak a legközelebbi sarkig ment, ahol néhány álmos konfliskocsis bóbiskolt; a fiatal asszony beült az egyik batárba s gyorsan kihajtatott az Andrássy-útra. Gärtner kisasszonynak csak annyi ideje maradt, hogy lélekszakadva beüljön a következő kocsiba s így szóljon a bakon ülő öreg bácsihoz:

- Utánuk!

A batár a Köröndön és az Izabella-utcán át kifordult a Podmaniczky-utcába s gyors galoppban robogott a nyugati pályaudvar elé, ahol Villányiné kiszállt, fizetett s a pályaudvaron keresztül gyalog ment a terézkörúti kijáráshoz, azt a látszatot keltve, hogy most érkezett vonaton Budapestre. A pályaház előtt beugrott egy autótaxiba, mely pár pillanat mulva bekanyarodott a Váci-kőrútra. Gärtner kisasszony szerencséjére több autó is állt a pályaudvar előtt s a soffőr, mikor a leány köztölte vele, hogy mit kiván, mosolyogva megemelte a sapkáját:

- Tessék nyugodt lenni, - nem lesz közöttünk huszonöt méternél nagyobb differencia. A minap utólértem egy kocsit, amely másfél kilométernyi előnyt kapott tőlem...

A leány hátradőlt a kocsi párnáján, muffját az arca elé tartotta, nehogy fölismerje valaki és ekkor reszketve, dobogó szívvel ébredt hallatlan vakmerőségének tudatára. Ki adott neki jogot ahhoz, hogy úrnője titkait kilesse? Nem fog-e olyasminek a nyitjára jönni, ami kötelességévé teszi, hogy kémkedését leleplezze? Hogy kerül a fiatal asszony szeme elé, ha kitudódik, hogy tolakodó módon leselkedett utána? Most egyszerre dideregni kezdett félelmében, mert az a sejtése támadt, hogy valami borzalmas titok fog feltárulni előtte. De ekkor önkéntelenül megrázta a fejét: ez a gyönyörű teremtés, aki épp oly jó, mint amilyen szép, sohase lenne képes arra, hogy inkorrektséget elkövessen...

Gondolataiból csak akkor riadt föl, mikor Villányiné autója keresztülhaladt a Lánchídon, s gyors tempóban felkanyarodott az Albrecht-útra. Nem igen tartott tíz percnél tovább s a kocsi hirtelen megállt egy sárga, egyemeletes ház előtt, mely külseje után itélve, legalább is ötszázéves lehetett s melynek vasajtaja egy szempillantás alatt felnyilt, mintha a mély kapuboltozatban valaki már türelmetlenül várakozott volna. A soffőr, aki Gärtner kisasszonyt vitte, óvatosan hátrafordult az utca sarkán.

- Megálljak? - kérdezte suttogva.

A leány szótalanul intett, aztán kiszállt a kocsiból s lassú léptekkel indult a sárga ház felé, amely úrnőjét oly titokzatosan elnyelte. Most egyszerre eszébe jutott a rejtelmes autó, melyben hetekkel ezelőtt az asszonyát látta, a gyönyörű őszi délelőtt verőfényében, mikor az édes és könnyelmű kis Villányi Mariskával megismerkedett.

Ez az emlék, melyről már félig-meddig megfeledkezett, most minden vérét a fejébe kergette. Ki lakhatik a sárga házban? Miért nem jött ide Villányiné a saját kocsiján? Miért tünt el oly hirtelen, mintha üldözői elől menekült volna? Gärtner kisasszonyt egyszerre valami megmagyarázhatatlan ijedtség fogta el, mert most először ébredt föl lelkében a gyanu, hogy asszonya nem jár jó úton, hogy valami borzasztó titkot rejteget, melynek beláthatatlan következései lehetnek. Szinte félálomban ment végig a csöndes utcán s a szíve feldobogott, mikor egy posztoló rendőr tünt a szemébe a bástyára vezető mellékutca sarkán.

- Kérem, - mondta a fiatal leány, miközben érezte, hogy még sápadtabb, mint rendesen - nem tudná megmondani nekem, hogy micsoda hivatal van ebben a sárga házban? Én ugyanis a belügyminisztériumot keresem, de attól tartok, hogy rossz helyre tévedtem.

A rendőr megrázta a fejét.

- A nagyságának jó darabot vissza kell menni, mert a minisztérium éppen az ellenkező oldalon van.

- Hát ez magánház?

- Igenis.

- És ki lakik benne?

- Ő felségének, a királynak szárnysegéde, Harzburg-Waldeck gróf, akinek apja ötven évvel ezelőtt vette meg ezt a budavári palotát. Ez a ház valamikor a Laczffyaké volt, akik Mátyás királytól kapták donációba a bécsi hadjárat után. Mikor a család kihalt, az épület dobra került s az öreg gróf vásárolta meg, aki még Ferdinándnak volt a bizalmas embere.

A művelt rendőr még tovább is magyarázgatta a régi épület eredetét, de Gärtner kisasszony nem hallgatott rá többé: az az érzése volt, hogy a világ hirtelen elsötétül körülötte, a vaskosaras házak valami szörnyű robajjal összeomlanak s az autó, mely a kapu előtt áll, egyszerre beleolvad a ködbe, mely a szemei elé bocsátkozott. Villányiné titokban a grófhoz jár! Most már világos volt előtte minden: úrnője idegessége, mikor szemtül-szemben ül az urával, fájdalmas pillantása, ha véletlenül a gyerekeire néz, a homályos szoba, melyből néha egész estig nem mozdul ki, rejtelmes megszökése hazulról, mikor a tanár boldogságtól sugárzó arccal indul el délutáni körútjára. És csodálatos: az asszony rosszaságának tudata egyszerre eltörpült lelkében a kimondhatatlan részvét mellett, amit Villányi tanár iránt érzett, a kivételes, nagy, szánalomra méltó ember iránt, akit ily gyalázatosan megcsalnak s aki egy gyermek hitével és bizalmával jár a láthatatlan mocsár fölött. A kis medika úgy érezte, hogy torka összeszorul a visszafojtott sírástól, de azért egyenesen, szilárd léptekkel tért vissza kocsijához s eltorzult mosollyal szólt a soffőrhöz:

- Menjen vissza az Oktogon-térre, vagyis inkább a Szív-utca sarkáig. Útközben azonban álljon meg egy posta előtt, mert sürgős táviratot kell feladnom.

Egyszerre az a gondolata támadt, hogy táviratozni fog Villányi Mariskának, mert e pillanatban lehetetlennek tartotta, hogy borzalmas titkát magába zárja. Kinek szóljon, ha nem az édes, kicsi asszonynak, aki oly rajongó szeretettel viseltetett a bátyja iránt? A tanárnak? Azzal tisztában volt, hogy Villányit tönkretenné a fölfedezés, hiszen ez a nagy ember a hivatásánál csak a feleségét imádta jobban. Lujzikának? Az öreg kisasszony el se hitte volna, hogy kedvence, akit ő még mindig selypítő gyermeknek látott, bármily alávalóságra képes volna. A szegény lány úgy érezte, hogy agyveleje megpattanni készül a titoktól, melynek oly véletlenül a tudatára jött. Most, hogy minden világos volt előtte, valami marcangoló és tehetetlen fájdalommal gondolt ostoba kiváncsiságára, mely ily rettenetes helyzetbe hozta. Mennyivel jobb lett volna, ha nem érdeklődik úrnője dolgai iránt! Úgy érezte, hogy az élete felét szívesen feláldozná, ha mai lelkiállapotát visszacserélhetné a tegnapival, ha semmitse tudna abból, aminek oly váratlanul a nyitjára jutott.

A kocsis most hirtelen megállt egy postahivatal előtt, de Gärtner kisasszony csak akkor tért magához, mikor a soffőr előzékenyen fölnyitotta előtte az automobil ajtaját.

- Itt vagyunk, nagysága!

A leány belépett a postahivatalba, szinte félálomban kért egy blankettát a rács mögött ülő hivatalnoktól s reszkető kézzel irta meg a következő táviratot:

„Mme de Ville Anny, Montecarlo, Grand Hotel. Ha teheti, jöjjön azonnal Budapestre. Nagy veszedelem elhárításáról van szó. Ne ijedjen meg, mert egyelőre semmi baj sincs, de sürgősen szükségem van a segítségére. Táviratozzon azonnal, hogy mikor várjam. Gärtner Irén.”

Kissé megnyugodva jött ki a postahivatalból, de mikor este, vacsora után, az ebédlőben körülnézett, egyszerre tudatára ébredt annak, hogy Villányi Mariska nem segíthet rajta. Villányiné fejfájásról panaszkodott s nem nyúlt az ételhez s ez a csekélység az aggódó tanárt annyira kihozta a sodrából, hogy - bár jóformán csak egyszer evett napjában - maga is étlen-szomjan kelt föl a terített asztal mellől. A tanár szemében annyi részvét, szeretet és ragaszkodás csillogott, hogy a Gärtner kisasszony jó szíve hirtelen elfacsarodott fájdalmában. Ha Villányi Mariska szólna a bátyjának - és nem lehet-e majdnem biztosra venni, hogy szólni fog? - ez az ember úgy ledőlne, mint a kettéfűrészelt tölgy...

A leány nem igen aludt hajnalig, kora reggel pedig egy második táviratot küldött Mariskának Montekarlóba, melyben tudatta vele, hogy nincs rá szüksége többé, mert a veszedelem tökéletesen elmult. Az éjjeli virrasztás új, okos és vakmerő tervet érlelt meg benne: elhatározta, hogy nem a tanárral, nem Mariskával, nem is Lujzikával fog beszélni, hanem magával a dráma főszereplőjével: Villányinéval.