A végső út.

Gärtner kisasszony álmatlanul töltött el egy hosszú éjszakát, százféle módot eszelt ki arra, hogy Villányinéval őszintén beszélhessen, de mikor a hajnali világosság végre átderengett a szobája függönyén, belátta, hogy minden terve a lehetetlenséggel határos. Hogyan mondhatná meg a méltóságos asszonynak, hogy a titkát kileste? Honnan venné a jogot ahhoz, hogy úrnőjének morált prédikáljon? Micsoda arccal kérhetné számon Villányinétól, hogy az urát megcsalja? A szegény leány, aki olyanformán festett, mintha egész éjjel utazott volna, lesütött szemmel, a szívében sötét reménytelenséggel ült le a reggeliző asztalhoz, mert most már hallatlan vakmerőségnek tetszett előtte, hogy a titokzatos látogatásokat szóvá tegye.

Kedvetlenül sietett el az egyetemre, dideregve tűrte föl a kabátja gallérját a sötét és hideg novemberi ködben s szótlanul, mint egy fázós kis veréb, ődöngött egy darabig a belgyógyászati klinika folyosóin. Később benézett az egyik betegszobába s ekkor egy pillanatig szinte elállt a szívverése: Villányi szokott reggeli vizitjét tartotta a vaságyak között s a fanatikus és csillogó szemű diákok serege az apostolokat megillető rajongással tódult utána az orvosságszagú teremben. A látvány nem volt mindennapi: az orvostanhallgatók fekete gyűrűvel vették körül hírneves tanárukat, az apácák glédába állva figyelték minden egyes mozdulatát, a betegek szemében pedig hirtelen kigyuladt a bizodalom lángja, melyet az éjszaka rémei oly kegyetlenül kioltottak. A komoly, feketeszakállas, nyugodt arcú professzor szelid mosollyal járt ágyról-ágyra, itt-ott részvéttel megtapogatta egy-egy sápadt ember pulzusát, keze jóságosan megpihent egy pillanatra a verejtékes homlokokon, majd aggódva hajtotta fülét egy-egy ziháló mellkasra, mely kínosan kapkodott levegő után. Itt, a szenvedők birodalmában, csakugyan olyannak látszott, mint az apostol, akit áldott mennybéli hatalmak küldtek a sötét halál zarándokcsapata közé. A szeme jóságtól és szánalomtól csillogott, keze érintésére elhalt a sóhajtás, mely szinte láthatólag emelkedett a mennyezet felé s a napsugár egyszerre behatolt a világos ablakokon, mikor néha gyöngéd mosollyal így szólott:

- Nincs semmi baj, a farsangban már akár az összes bálokat végigtáncolhatja... Karolina nővér, a maga gondja legyen, hogy ez a rossz fiú két liter tejecskét megigyék...

A tanár egy-egy ágynál hosszú előadást tartott hallgatóinak, akik kitágult szemmel, a lélegzetüket is visszafojtva hallgatták, majd a beteg arcát megsimogatva, tovább ment a következő ágy felé, ahol egy sápadt arc vágyakozva feléje meredt... És Gärtner kisasszony, szívére szorítva kezét, így szólott magában:

- Micsoda asszony lehet, aki ezt a félistent megcsalja, ahelyett, hogy büszke lenne rá és az életét megédesítené...

Felkapta a fejét és az arca kipirult örömében: most egyszerre az a gondolata támadt, hogy megtalálta a helyes utat. Hátha a Villányiné hiúságához szólna? Hátha meg tudná éreztetni vele e kivételes férfi nagyságát? A fiatal leány boldogan felsóhajtott, mert ez a mód jobbnak tetszett előtte mindazoknál, amiket a hosszú virrasztás alatt elgondolt.

- El fogom mesélni neki a klinikai jeleneteket, - szólott magában ujjongva, miközben a tanárt a második betegszobába követte. - Mesélek neki hallgatói rajongásáról, a betegek lángoló szeméről, a Jézus szolgálóiról, akik egy felsőbb lényt látnak benne. Vajjon elképzelhető-e, hogy ezek után is meg tudna maradni a könnyelműség és aljasság útján?

Mikor Gärtner kisasszony dél felé hazatért, a levelek között egy elefántcsontszínű, angol borítékot látott az előcsarnok asztalán. Nem tudta, kitől jön, de esküt mert volna tenni rá, hogy Harzburg-Waldeck gróf irta. Óvatosan körülnézett, mert valami kimondhatatlan vágy fogta el, hogy a levelet ellopja és végigolvassa. De a kisértés nem tartott soká: az emeletre vezető lépcsőn most megjelent a Villányiné karcsú alakja s a levél pár pillanat mulva már ott volt úrnője kezében, aki sietve félrevonult vele a kandalló elé. Gärtner kisasszony megvárta, míg a fiatal asszony elolvassa a titokzatos üzenetet, aztán szerényen odasompolygott a tűz mellé.

- A méltóságos asszony ma büszke lett volna a méltóságos úrra, - mondta boldog mosollyal, míg a szíve ismét dobogni kezdett izgalmában.

- Mi történt?

- Semmi különös, vagyis helyesebben semmi egyéb, mint ami naponkint megtörténik. Ha látná egyszer a méltóságos asszony a szegény betegeket, akiknek ágya mellett reggelenkint a tanár úr megjelenik! Még a haldoklóknak is felragyog a szemük, ha őt látják, mert a jó Isten után ő benne bíznak a legjobban. Ha művész volnék, lefesteném ezt a jelenetet: a szenvedő, sápadt beteget, aki égő szemmel mered rá, a diákokat, akik nyitott szájjal figyelnek minden szavára, az apácákat, akik hófehér fejdíszüket meghajtják előtte, a havas háztetők kisérteties világosságát, mely tompa fénnyel árad be a tejszínű ablakokon s a fanatikus kis csoport közepén magát az apostolt, aki napról-napra megismétli a biblia csodáit. Micsoda gyönyörű, színes, megkapó kép volna ez! A lányok - a méltóságos asszony tudja, ugyebár, hogy legalább harminc medika van az orvosnövendékek közt? - valamennyien szerelmesek a tanár úrba, akit nemcsak a legnagyobb tudósnak, hanem a legszebb férfinak is tartanak. Nem tetszik megharagudni, ha ezeket a rajongó kis bolondokat leleplezem? A szép kolléganőim - mert igazán bájos fruskák vannak ám köztük - mind irigykedve gondolnak a méltóságos asszonyra, aki mindig a tanár úr közelében lehet, aki kedve szerint dédelgetheti őt s akit ő is a legjobban szeret az egész világon.

Arca kipirult a hosszú beszédben, szeme kutatva pihent a fiatal asszony vonásain, de Villányiné sem büszkeséget, sem felindulást nem árult el: valami alig észrevehető, fájdalmas melankóliával nézett a leányra s tréfás hangon kérdezte:

- Maga is e rajongó kis bolondok közé tartozik, úgy-e kedvesem? Maga is szerelmes bele s maga is őt tartja a legszebb férfinak? Ne jőjjön zavarba, hiszen a professzoruk csakugyan megérdemli, hogy valamennyien rajongjanak érte...

Sem féltékenység, sem harag nem volt a hangjában, inkább valami fölényes szórakozottság, mintha a gondolatai egészen másutt járnának. Gärtner kisasszony egy pillanatig elszoruló szívvel nézett rá: ezt az asszonyt épp oly kevéssé érdekelte az ura nagysága, akár az Edisoné vagy a Marconié. Amíg beszélt, folyton a levelet szorongatta s pillantása közömbösen siklott végig a hall csillárján és gobelinjein, hogy aztán ismét visszatérjen a sápadt leányhoz, aki szemét lesütve állt előtte a franciás kandalló mellett. És fátyolos hangon, szinte öntudatlan mosollyal folytatta:

- Szerelmes belé, ne is tagadja, hiszen úgyis látom. De ez nem baj, csak a jó izlésére mutat, hogy ilyen nagy ember az ideálja...

Gärtner kisasszony másnap délelőtt táviratot kapott Milanóból; Ville Anny asszony küldte az expresszvonatról, mellyel Budapest felé utazott. A táviratban értesítette barátnőjét, hogy a következő nap reggelén megérkezik, s arra kérte, hogy rögtön ebéd után keresse föl dunaparti szállodájában. Mikor a fiatal leány félhárom tájban jelentkezett. Villányi Mariska örömrepesve ugrott a nyakába, de mindjárt aggódó arccal ragadta meg hűséges kis barátnője kezét.

- Mi a baj? Ugy-e, a bátyámat fenyegeti valami rettentő veszedelem? Mondjon el mindent, hiszen a szeméből is látom, hogy valami borzasztó csapásról van szó...

- Hát nem kapta meg a második táviratomat? - kérdezte Gärtner kisasszony zavartan.

- Oh igen, megkaptam, de rögtön kitaláltam, hogy csak meg akart nyugtatni vele, mert megbánta, hogy a mulatságomban megzavart. Ugy-e hogy nem tévedtem, úgy-e, hogy valami szörnyű mondanivalója van számomra? Beszéljen drágám, ne feszítsen a kínpadra, mert csak a jó Isten tudja, hogy ezt a hosszú útat is hogyan bírtam kiállani...

Gärtner kisasszony - némi dadogás után - kijelentette, hogy voltaképp egy diszkrét magánügyről volt szó, egy ostoba kis szerelmi ügyről, melybe oktalanul belekeveredett, s mely az első pillanatban annyira kihozta sodrából, hogy a barátnéja hűséges keblén akarta kisírni magát. De utóbb belátta, hogy túlbecsülte a fájdalmát: hiszen, ugyebár, egyetlen férfi se méltó arra, hogy egy derék kis leány könnyet ontson érte?

- Öngyilkos tudnék lenni, ha arra gondolok, hogy maga, édes kis asszony, teljes huszonnégy óráig rázatta magát miattam a gyorsvonattal s idejött a csúf novemberi ködbe, ahelyett, hogy az ibolyakék tenger partján sétálna. Meg tudja-e bocsátani, hogy ennyire ostoba voltam? Ha örömet akar szerezni nekem, akkor utazzék vissza holnap reggel, mert én igazán nem vagyok méltó rá, hogy a kedvemért csak egyetlen jó percéről is lemondjon...

Villányi Mariska gyöngéden két keze közé fogta a fiatal leány arcát, fürkészőleg belenézett a szemébe, majd így szólott:

- Nem, fiam, az én beteg szívem mindent megérez: maga most egy naiv gyermekmesével akarja megnyugtatni az idegeimet. Az én hideg Irénem százszor okosabb, semhogy az ostoba férfiakkal törődnék; a bátyámról van szó, a drága bátyámról, akinek boldogságát valami hallatlan veszedelem fenyegeti. Nem beszél, nem akar hozzám őszinte lenni? Hát jó, ne is szóljon, huszonnégy óra alatt magamtól is rájövök az igazságra...

Gärtner kisasszony - miután mégegyszer becsületszavára kijelentette, hogy a saját szerelmi ügye miatt telegrafált Montekarlóba, s miután egy csinos regényt is elmesélt, melynek állítólag önmaga volt a hősnője - szomorúan elbúcsuzott Villányi Mariskától s a csatakos őszi időben végigsétált a Dunaparton. Havas eső szitált, a folyam fölött nehéz felhők lebegtek, a villamosok teteje fehér volt a hajnali dértől s a tükörfényes aszfaltról eltünt a jókedvű nyári sétálók sokasága. Hideg és sötét volt a világ, akár egy északsarki alkonyat, mely a haldokló hósivatagokra borul. A lány végigment a korzón, nekivágott a Lánchídnak, melyen valóságos orkán sivított feléje s anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik, beült a sikló kis kalitkájába, mely dübörögve fölvitte a budai várba. Mikor a kihalt Szentgyörgy-téren végigment, ámulva nézett a szoborra, melynek alakjait hófehér gyémántszilánkok szegélyezték.

- Hova megyek? - kérdezte magától megdöbbenve.

Nem igen tudott választ adni a kérdésre, csupán azt érezte, hogy életről és halálról van szó, hogy azoknak a boldogsága forog kockán, akiket a meghalt anyjánál is jobban szeretett s akiknek a sorsa most az ő gyönge kis kezébe volt letéve. Gärtner kisasszony végigment a télies színekbe burkolt sikátorokon, melyek a középkor némaságával meredtek feléje s becsöngetett a vaskosaras sárga házba, anélkül, hogy az elhatározásával tisztában lett volna. Csak akkor eszmélt föl, mikor a kapu megnyilott előtte s egy öreg komornyik megkérdezte tőle:

- Kit keres kisasszony?

- A méltóságos urat, - mondta félálomban Gärtner Irén.

A fehérhajú ember elkérte névjegyét, aztán magára hagyta a tágas kapuboltozatban, melynek mennyezetén egy ódon vaslámpa égett. Még körül se nézett, mikor az aggastyán már visszatért az emeletről.

- A méltóságos úr várja a kisasszonyt, - szólott udvarias hangon.

Előzékenyen kitárta előtte a lépcsőház üvegajtaját s a fiatal leány pár pillanat mulva ott állott a szőnyeges folyosón, mely a Harzburg-Waldeck gróf lakosztályába vezetett.