IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Harzburg-Waldeck gróf, akinek szabadsága két nap mulva lejár, épp a katonai kabinetiroda hivatalos levelét olvassa, mikor legénye, aki előbb már bejelentette a váratlan vendéget, ismét megáll a dolgozószobája küszöbén.
A gróf (leteszi a levelet és feláll az íróasztala mellől): Várom.
Az inas előrebocsátja a fiatal leányt, aki egy darabig állva marad az ajtóban s kicsit zavart, kicsit megijedt, kicsit ájtatos pillantást vet a nippekre és ritkaságokra, a butorok ódon patinájára, a régi művű fegyverekre, melyek a szőnyeges háttérből kicsillognak, a pergamentbe kötött könyvek százaira, melyek szinte múzeumi hangulatot keltenek a lelkében. Pár pillanatig némán néz körül a fényes idegen környezetben, de végre összeszedi magát annyira, hogy a szavát megtalálja.
Gärtner kisasszony (bájos esetlenséggel, melyet a kényszeredett mosoly se bír enyhíteni): Jó estét!
A gróf (elébe siet, a kezét nyujtja, az arca jókedvű csodálkozást szimulál, de titokban aggódó kiváncsisággal vizsgálja a leányt, aki a szemét lesütve áll előtte a dolgozószoba szőnyegén): No, ez aztán kedves és váratlan meglepetés!
Gärtner kisasszony (egyszerre eszébe jut, hogy miért jött és vakmerőségének tudata annyira megdöbbenti, hogy szédülve támaszkodik a szoba falához s az arca hol vérvörössé, hol áttetszően sápadttá lesz. A szemét lehúnyja, nagyot lélegzik s támolyogva kapaszkodik a hófehér szárnyasajtó kilincsébe).
A gróf: Az istenért, csak nem érzi rosszul magát?
Gärtner kisasszony (most felnyitja a szemét s minden eltünik előle: a szoba, a butorok, a nippek, az ólomkarikás ablakok s csupán az egészségtől duzzadó, karcsú katonát látja, az élet boldog kiváltságosát, aki virágos tündérgályán vitorlázik végig az oceánon, míg a nagy, fekete, dolgos bárkák százai szétroncsolva merülnek el körülötte a hullámokban. A mosolygó, elbizakodott, önérzetes arc, melyet a felületes emberek bizonyára szépnek találnak, e pillanatban annyira felháborítja, hogy minden ereje és energiája visszatér): A méltóságos úr joggal csodálkozhatik, hogy itt lát, de ha megtudja, hogy miért jöttem, érthetőnek fogja találni a merészségemet.
A gróf: Mindenekelőtt foglaljon helyet, - és tegye le a kabátját, mert idebenn fűtve van. Megengedi? (Segíteni akar.)
Gärtner kisasszony: Köszönöm, - de így is el mondhatom, hogy mi hozott ide. Nem gondolja a méltóságos úr, hogy miről van szó?
A gróf (udvariasan): Egy kedves unokabátyja, vagy egy derék vőlegénye van, akit a felséges úr jóindulatába szeretne ajánlani. Pompás fiú és gyermekkora óta imádja magát, de - fájdalom nincs kauciója. Eltaláltam?
Gärtner kisasszony: Azért jöttem ide, hogy kegyelmet kérjek a gróf úrtól.
Gärtner kisasszony: Kegyelmet egy asszony számára, aki tisztaságra és korrektségre született, egy férfi számára, aki belepusztulna, ha a feleségét elveszítené és két kicsike, édes apróság számára, akiknek édesanyját halálos veszedelem fenyegeti.
A gróf (nagyranyitja a szemét): Tőlem kér kegyelmet számukra?
Gärtner kisasszony: A gróf úrtól. Mindnyájuk sorsa, jövője, boldogsága a gróf úrtól függ.
A gróf: Kedves kisasszony, nagyon lekötelezne, ha világosabban beszélne, mert eddigi szavaiból, őszintén szólva, semmit sem értek.
Gärtner kisasszony: A gróf úr teljesen ért engem.
A gróf: Bocsásson meg, ha nem vagyok oly éleselméjű, mint hiszi, de tudnia kell, hogy a talánymegfejtés sohase tartozott a kedvenc sportjaim közé.
Gärtner kisasszony (jól tudja, hogy a gróf már a legelső szónál megértette, - ezt minden arcvonása elárulja, - de a hideg és gúnyos szavak hallatára sejteni kezdi, hogy őszinteségre és beismerésre aligha számíthat. Egyszerre valami végtelen elkeseredés fogja el, érzi, hogy tehetetlenebb a kis gyermeknél, hogy jóindulatát tolakodásszámba fogják venni, eszébe jut, hogy ez a férfi milyen rettenetes magasságban áll fölötte, világosan látja, hogy mai, vakmerő lépése után nem lehet többé maradása a Villányi-házban, hogy magát is elveszíti, anélkül, hogy asszonyát megmenthette volna, - s szegény idegeit mindez annyira megrázza és felizgatja, hogy keservesen sírva fakad.)
A gróf (részvéttel közeledik feléje és leülteti az egyik karosszékbe): Ejnye, kis baba, hát mi történt magával? Na üljön hát le szépen és törülje meg a szemét, aztán mondja el nekem őszintén, hogy mi keserítette el ennyire... Hát ne sírjon már, mert nagyon megharagszom és akkor várhat rá, hogy magát vegyem hozzám háziorvosnak, ha a diplomáját megkapta. Kell ám a kis cicának olyan doktor, aki minden szó nélkül pityeregni kezd!
Gärtner kisasszony (a barátságos szavakra magához tér, szemében valami fanatikus tűz csillog, s szinte öntudatlanul megragadja a gróf kezét): Méltóságos úr, tudom, hogy merészség, amit teszek, tudom, hogy joga volna kiutasítani a házából, de az Isten látja a lelkemet, hogy a könyörület és az aggódás hozott ide. Éjszakák óta nem alszom, napok óta nincs egy nyugodt percem, mert azok, akiket az életemnél is jobban szeretek, hallatlan veszedelemben forognak.
A gróf (még mindig mosolyog): Megrémit kis leány!
Gärtner kisasszony (földreszegzett pillantással): A minap nyomon követtem az úrnőmet, aki - mint mostanában annyiszor - titokban megszökött hazulról s kalandos utakon idejött a budai várba. Lépésről-lépésre követtem, anélkül, hogy észrevett volna. Az úrnőm önhöz jött, gróf úr. Titokban, bujkálva jött ide, reszketve, hogy megláthatják, dideregve a félelemtől, hogy ismerőssel találkozhatik. Idejött, önnél volt, amíg az ura késő estig dolgozott, amíg a kis gyermekei türelmetlenül várták odahaza. A tiszta, makulátlan, hűséges édesanyjukat várták, aki eddig maga is játékos és boldog gyermek volt mellettük, s aki most lehajtott fejjel surrant végig az utcákon, mint egy gonosztévő. A bájos, jó, szegény kis úrnőm, aki eddig napsugara volt a családjának, behúnyt szemmel rohan a vesztébe s öntől függ, gróf úr, hogy halálútjában megállítsa...
A gróf (változatlanul finom mosollyal, az udvari ember diszkrét jóindulatával nézi a leányt, s az arca derüs fölény, mely semmit sem árul el abból, ami a lelkében történik): Édes, kicsi barátnőm, én végtelenül hálás vagyok magának, amiért bizalmával megtisztelt s bizonyos vagyok benne, hogy a méltóságos asszony is ugyanígy gondolkodik, mint én. A kedvessége nagyon megható, de valamivel - fájdalom - nem vagyok tisztában: mit következtet abból, hogy Villányi tanárné nálam járt?
Gärtner kisasszony (elámulva): Hogy mit következtetek belőle?
A gróf: A méltóságos asszony emelt fővel jött ide, azért jött, hogy a Waldeckek régi műkincseit megnézze. Maga talán nem tudja, hogy a XVI. századbeli ötvösművészetnek itt van a legnagyobb gyűjteménye Európában, hála a régi Waldeckeknek, akik még Benvenuto Cellinit is a barátaik közé számíthatták. Maga, ugyebár, azt hiszi, hogy a méltóságos asszonyt négyszemközt fogadtam?
A gróf: Nem, kis barátnőm, engem az asszonyok tiszteletében neveltek föl s előbb megtanítottak az illemszabályokra, mint a latin nyelvre. Hallott már valamit az öreg Sondersberg grófnéról?
A gróf: Az öreg dáma anyai nagynéném, aki méltatlanul sokat tart az öccsére s gyermekkora óta hűséges édesanyaként bánik vele. A grófné ötven év óta a földszintes lakosztályt lakja, de többet van nálam, mint a saját szobáiban. Itt voltaképpen Sondersberg grófné a háziasszony.
Gärtner kisasszony (kérdőleg néz rá).
A gróf: A méltóságos asszonyt nem én fogadtam, hanem a nagynéném. Ő mutatta meg neki régi műkincseinket is és büszkén elárulhatom magának, hogy úrnője a kedves, fehérhajú matronát épp úgy meghódította, mint engem, aki a legnagyobb tisztelője vagyok.
Gärtner kisasszony: A méltóságos asszony csak egyszer járt itt?
Gärtner kisasszony (zavartan): De akkor... de akkor mi volt az oka annak, hogy a látogatását titokban tartotta?
A gróf (mosolyogva): Komolyan kérdi ezt?
Gärtner kisasszony (nem érti).
A gróf: Maga kérdi ezt, aki szintén a legrosszabbat gondolta? Pedig maga jó, nemeslelkű és őszinte és maga csupa szeretet és csupa ragaszkodás az úrnőjéhez, akiért még azt a nagy áldozatot is meghozta, hogy engem a barlangomban fölkeresett. Mit szóljon akkor a világ, mely irigy és rosszhiszemű és mely sohase tudja megbocsátani egy szép asszonynak, hogy különb a többinél? A Villányiné lelkiismerete hiába tiszta, a viliág sohase hinné el neki, hogy csak a művészetek iránt való rajongás hozta ide az öreg és magányos katonához.
Gärtner kisasszony (csodálkozva): És az ura se hinné el neki?
A gróf: Az ura talán elhinné, de neki szabad legkevésbbé alkalmat adni, hogy rossz gondolatai támadhassanak.
Mindketten elhallgatnak és habozva, titkos kiváncsisággal nézik egymást, miközben csak egy nagy, tizennyolcadik századbeli álló óra harangütéshez hasonló ketyegése hallatszik. A gróf szinte reszket a vágytól, hogy a kis leány lelkébe láthasson, a leány tünődve végiggondolja, amit hallott, s közömbös pillantása mögül egy detektiv éles szemével figyeli a mosolygó embert. És hamarosan eldönti magában, hogy a gróf minden szava hazugság, hogy Sondersberg grófné a gyermekmesékből jött ide, hogy Villányinét nem a műkincsek iránt való rajongása csábította a palotába s hogy ez a levegő még pár nappal ezelőtt is bűnös csókoktól és ölelésektől lett mámorossá. Oly tisztán érzi mindezt, mintha az egész jelenetet láthatatlanul végignézte volna, s szinte fizikai fájdalmat érez, mikor az asszony szerelmes vonaglására és a férfi suttogó szavaira gondol. De mivel most már teljesen tisztában van vele, hogy itt minden beszéd hiába volna, kétségbeesve, összeszorított ajakkal mered maga elé s csak nagysokára szólal meg:
A gróf: Elhiszi, amit mondtam?
Gärtner kisasszony (reménytelenül): El. (Fölkel és tanácstalanul áll egy pillanatig a szoba közepén.)
A gróf: Nem iszik meg nálam egy csésze teát?
Gärtner kisasszony: Köszönöm, nem kérek.
A gróf: Vagy valami édességet?
A gróf: De azért jó barátok maradunk?
Gärtner kisasszony (szomorúan mosolyog): Oh igen!
Mélyen meghajol a gróf előtt, aki kezét nyújtja neki s udvariasan kikiséri a folyosóig. A leány összegombolja a kabátkáját s lehajtott fővel halad végig a siklóig, anélkül, hogy tudná, merre jár. Csak most kezdi végre belátni, hogy minden fáradsága hiábavaló, hogy az események logikáját az ő gyenge keze nem akaszthatja meg s hogy asszonya számára, aki behúnyt szemmel halad a romlás felé, nincs mentség!
Harzburg-Waldeck gróf, mikor végre egyedül marad, sietve leül az iróasztala mellé, s a következő levelet irja:
- Drága barátnőm, személyesen szeretném fölkeresni magát, de ebben az órában ez, ugyebár, lehetetlen? Váratlan események történtek, melyek megakadályozzák, hogy holnap, a rendes időben, találkozhassunk. Majd élőszóval mindent megmagyarázok, most csak annyit, hogy óvatosaknak kell lennünk, mert gyanakodnak ránk. Édes kis szívem, azért nem kell nyugtalannak lenni, - ez inkább elővigyázatosság, mint komoly dolog. Ugy-e, elképzeli, mily borzasztó nekem, hogy huszonnégy órára lemondjak magáról? De meg kell lenni, mert a maga jó hírneve mindennél előbbrevaló. Intézze úgy, hogy holnap kora délután a cukrászdában találjam, - addig ne töprengjen sokat, hanem gondoljon rám, drágaságom s ne felejtse el, hogy nekem minden gondolatom, minden álmom, minden reményem magában van s hogy ennek az egész életnek a szépsége, a bája és az értéke örökre elveszne számomra, ha magát valaha elveszíteném. Ugy-e, érzi, hogy mennyire szeretem? Édes kis szívem, légy jó hozzám, mert nagyon szeretlek!
A levelet elküldte a komornyikjával - ez a fiú megbízhatóbb volt, mint az amerikai Pinkerton-vállalat, - aztán hivatalosan válaszolt a kabinetirodának, hogy szolgálatát három nap mulva megkezdi.