Mariska akcióba lép.

Mikor Gärtner kisasszony a következő napon egy pillanatra kijött a tanári rendelőszobájából, nagy csodálkozására Villányi Mariskát is ott találta a várakozó betegek között.

- Csak nincs valami baja, drágám? - kérdezte ijedten a fiatal asszonytól, aki hófehér prémjei közül bájosan szembemosolygott vele.

Mariska asszony titokzatosan megrázta szőke fejét, mely szinte világított a havas utcáról beáradó téli napfényben.

- Kislányom, - mondta suttogva, - maga nagyon ravasz; de elfelejti, hogy nekem is van ám egy kis sütnivalóm. Azt akarja elhitetni velem, hogy maga egy ostoba kis szerelmi regény miatt telegrafált föl engem Nizzából Budapestre? Először is: magát nem abból a fából faragták, hogy egy férfi miatt az eszét elveszítse, másodszor: ha már csakugyan megtörtént volna az a csoda, hogy valakibe, minden papirforma ellenére beleszeressen, hát nincs az a földi lény, akinek a titkát elárulná. Ha én rólam lenne szó, még el lehetne hinni ezt az őrültséget, mert én arra születtem, hogy a férfiak boldogtalanná tegyenek, de maga, kis lányom, maga... Nem, hasztalan forgatja ilyen komolyan a szemeit, maga egy nyolcvan éves, jóságos matróna szívét hordja a füzője alatt. Nekem tehát hiába adja a szerelmes fruskát, én bizonyos vagyok benne, hogy vagy a bátyámat, vagy a gyönyörű feleségét fenyegeti valami borzasztó veszedelem. Ezt én, a beteg szívemmel, éppen úgy megérzem, mint a köszvényes az északi szelet...

Gärtner kisasszony szégyenlősen elmosolyodott.

- Annyira lehetetlennek tartja, hogy én is megbolondulhassak egy kissé? - kérdezte elpirulva.

- Inkább hiszem, drágám, hogy a kapitóliumi Vénusz belebolondult egy vöröskönyves angolba. A magához hasonló, okos kis teremtések nem regényhősnőknek, hanem nagynéniknek, garde-oknak vagy tudósoknak születtek, akik még a férjüket is egy jókedvű királynő leereszkedésével csókolják homlokon. Maga egy szörnyű titkot rejteget, amit nem akar elárulni nekem, de hiába komédiázik, én rá fogok jönni az igazságra. Azt hiszi, hogy most talán a betegségem miatt jöttem ide?

- Hát miért jött?

- Azért, szívecském, hogy a bátyámmal beszéljek.

A belső terem ajtaja most kinyilt s a Villányi professzor magas alakja megjelent a világos ajtónyilásban. A tanár látható meglepetéssel tekintett a hugára, egy pillanatig habozva nézett körül a betegek közt, akik néma tisztelettel köszöntötték, majd szótalanul intett a fiatal asszonynak s udvariasan bebocsátotta a rendelőszobájába.

- Nos? - kérdezte kissé mereven, míg szeme kutatva tapadt a sápadt arcocskára, melyből két nagy, fekete gyermekszem ragyogott feléje.

Villányi Mariska nagyot lélegzett, a bundáját lihegve kigombolta, majd kimerülten leroskadt az egyik karosszékbe.

- Rosszul vagyok, - susogta fáradt hangon, míg a szeme minden ok nélkül könnybe lábadt, mikor a nagy, szép, hírneves bátyját végignézte. - A szívem napok óta nem hagy nyugton s tegnap este hirtelen elájultam a szálloda halljában. Ez már nem az első eset, - két hónap óta minden héten összeesem, - az expresszvonaton is egy francia orvos térített magamhoz, mikor Bécsből a Riviérára utaztam. Azt hiszem, nem igen segíthet már rajtam semmiféle emberi tudomány, de azért idejöttem, hogy a válladon kisírjam magamat, - mert ez minden orvosságnál többet használ nekem.

A tanár, könyvesszekrényének támaszkodva, pár pillanatig kifejezéstelen arccal meredt a levegőbe, mintha a gondolatai egészen másutt járnának, de a szeme most hirtelen élettel és melegséggel telt meg, a csodatevő, nagy, fehér keze pedig, melynek érintésére béke és megnyugvás költözött a betegek szívébe, reszketve tapadt a fiatal asszony vállára. És közömbös hangon, megindulását leplezve, így szólott:

- Maradj csak nyugton egy percig, - majd mindjárt meglátjuk, hogy mi a baj? Azt hiszem, hogy puszta idegesség, de biztonság okáért nem fog ártani, ha a szívedet meghallgatom.

Fejét ismét odahajtotta a huga szívére, mint hónapokkal ezelőtt, amikor a fiatal asszony legelőször nála járt, de a vizsgálat most másképp végződött, mint akkor: a Villányi Mariska két karja hirtelen vad szenvedélyességgel kulcsolódott a bátyja nyaka köré s míg melle fuldokolni kezdett a sírástól, melyet hosszú évek óta visszafojtott, lázasan, a saját fájdalmától megindulva zokogta a férfi fülébe:

- Drága, édes kis Sándorom, hát sohasem fogsz megbocsátani nekem? Hát még most se csókolsz meg, mikor halálos betegen kerülök eléd? A kékszalagos, szegény Mariskád van itt, a legénylakásod régi kis Mariskája, aki valamikor a térdedre ült esténként s aki most a rettenetes éjszakába készülődik, amely mindörökre elválasztja tőled...

Eszeveszettül magához szorította a Villányi nyakát, mintha nála keresne menedéket valami borzalmas rém ellen, akit rajta kivül e percben még senkise látott, de aki sietve közeledett feléje... És szepegve, vacogó foggal, a félelemtől és a fájdalomtól összezsugorodva gügyögte:

- Védj meg, ne engedj meghalni, hiszen oly fiatal vagyok és annyira szeretem az életet...

A tanai most felkapta a fejét és sápadtan belenézett a síró asszony szemébe. És ekkor hirtelen csoda történt: a Mariska szeme alól eltüntek a kék gyűrűk, a fájdalom kilobbant e pillantásából, a piros arcocskája kicsattant, a tekintetében ezer kis ördög csillogott, - és Villányi egyszerre csak úgy érezte, hogy a bálibelépős, jókedvű kis Mariskája ül mellette a családi asztal mellett. És a kopott, aranykeretes tükörben, mely valaha ott függött a szülői ebédlőjében s mely most szintén idelebbent valahogyan a multak ködéből, egyszerre csak meglátta a saját arcát is, a sovány, szögletes, komoly diákarcát, melyen még csak elvétve ütközött ki a szakáll s mely sápadt és megnyúlt volt az éjjeli virrasztásoktól. Minden egyéb, ami azóta történt, csodamódra szétfoszlott a semmiségbe: a klinika fanatikus betegei, a világhire, palotája, a felesége s ő a komoly és szorgalmas orvosnövendék volt megint, akinek az volt az egyetlen öröme, ha drága kis hugocskáját összecsókolhatja. És ez a képzelődés most annyira úrrá lett a lelkében, hogy egyszerre csak magának is megeredtek a könnyei s míg ajkát édes borzongással nyomta a fiatal asszony arcára, fájdalmas boldogsággal sóhajtotta:

- Kicsike Mariskám, ne félj: én most is csak úgy szerellek, mint valaha...

Térdére ültette a hugát, mint valaha pöttönkorában szokta s miközben a fiatal nő hizelkedve odabújt hozzá, halkan kérdezte:

- Hát nem vagy boldog, hát te hozzád is rosszak voltak az emberek? Ne búsulj, kicsikém, most már minden másképp lesz, hiszen többé sohase fogjuk elhagyni egymást...

Mariska komolyan bólintott, szöszke fejét odahajtotta a bátyja vállára és könnyes szeme édesen rámosolygott a férfira.

- És te? - kérdezte félénken.

- Én?

- Te boldog vagy? Nincs semmi fájdalmad, ami az életedet elkeseríti?

Villányi tanár megrázta a fejét, komoly szeme ragyogott a büszkeségtől és a karja lágyan és ragaszkodva fonódott a fiatal asszony dereka köré.

- Fájdalmam? Nem, kis Mariskám, nincs mit aggódnod: oly boldog vagyok, hogy néha önmagam is megsokallom. Az élet királyi módon bőkezű volt hozzám: minden beteljesedett amiért valaha a kicsike ágyacskámban imádkoztam. A világ érdememen felül megbecsül, a betegeim szeretnek s az az édesszemű, csillogó tündér is itt van mellettem, akiről egykor karácsony hajnalán álmodtam.

Az iróasztalról fölvette az arcképet, mely a feleségét és a kisgyermekeit ábrázolta: a gyönyörű, komoly, kissé szomorúszemű fiatal asszonyt és a csipkébe öltözött kicsikéket, akik kacagva húzódtak az édesanyjuk mellé. A tanár megindult pillantást vetett a bájos csoportra, majd mosolyogva tartotta a képet a huga elé.

- Elhiszed, hogy boldog vagyok? - kérdezte ragyogó szemmel.

Mariska meghatottan bólogatott, Villányi pedig elérzékenyülve folytatta:

- És látod, mégis hiányzik valami a boldogságomból: az, hogy az én régi Mariskám közöttünk legyen. Mit nem adnék érte, ha a feleségemet ismernéd, ha mindkettőtöket egyformán dédelgethetnélek, ha a kis gyermekeim épp úgy a nyakadba csimpaszkodnának, mint te valaha az enyémbe, mikor az egyetemről hazatértem! Hidd el, néha elfacsarodik a szívem, mikor arra gondolok, hogy idegenek vagytok egymáshoz s hogy a lelkem kis hugom csak titokban surranhat be hozzám. De ne félj, minden megváltozik egyszer: közel az idő, amikor épp úgy fogjátok szeretni egymást, ahogy én szeretlek mindkettőtöket.

Az inas most csöndesen fölnyitotta a folyosóra vezető tapétaajtót, mert a betegek, akik a várószobákat és a télikertet megtöltötték, már feltünően türelmetlenkedni kezdtek. A tanár fölállt a helyéből, végigkopogtatta a huga mellét, aggódva meghallgatta az érverést, majd gyöngéden rátette a kezét a fiatal asszony csillogó, szőke hajára.

- Fáradt vagy és pihenésre van szükséged, de komoly bajról, szerencsére, nincsen szó. A szíved túlérzékeny, kis Mariskám és okosan teszed, ha minden izgalmat távoltartasz magadtól. Úgy-e bár, az a terved, hogy a közel jövőben Budapesten maradsz?

- Azt hiszed, jobb, ha Budapesten maradok?

- Igen, mert ragaszkodom hozzá, hogy naponként lássalak. De nem itt, ahol órákig kellene várakoznod, hanem a lakásodon, ahol kedvünk szerint kibeszélgethetjük magunkat. Este hétkor pontosan nálad leszek - és az is meglehet, hogy egyszer csak váratlanul magammal hozok valakit...

Mariska megmondta a szállodája nevét, majd megcsókolta a bátyját és kisurrant a tapétaajtón. A folyosón Gärtner Irén várakozott rá.

- Nos? - kérdezte jókedvűen.

A Villányi Mariska fénylő, exaltált, diadalmas pillantása rögtön elárulta, hogy valami nagy dolog történhetett odabenn, de a fiatal asszony nem árulta el izgatottsága okát, hanem bizalmasan közelebb simult a leányhoz.

- Ő boldog és bizonyos vagyok benne, hogy nincs titka, ami a nyugalmában megzavarná. És mégis úgy érzem, hogy van valami a levegőben, amiről a drága testvérem semmit se tud. De az én tervem, szerencsére, készen van...

- És az?

- Ha a titok kulcsa nem a bátyámnál van, akkor máshoz kell fordulnom érte.

- És pedig?

Mariska asszony megölelte a barátnőjét és titokzatosan suttogta:

- Az édes, világszép sógornőmhöz, akit még sohase láttam és akit az életemnél is jobban szeretek...

- Meg akarja látogatni a méltóságos asszonyt? - kiáltott föl ijedten Gärtner Irén.

- Úgy van, kedvesem, még pedig azonnal, mielőtt a bátorságom cserbenhagyna.

A leány szótalan megdöbbenéssel nézett rá, de Villányi Mariska nem ügyelt rá többé: a folyosón egy fehérbóbitás szobaleány jelent meg, aki ugyancsak nagyot nézett, mikor az ismeretlen úriasszony hirtelen eléje lépett s egy vékony névjegyet vett ki aranyfonatos retiküljéből.

- Itthon van a méltóságos asszony? - kérdezte sietve.

- Igenis.

- Akkor, kérem, szíveskedjék bejelenteni nála...

A szobaleány átvette a névjegyet és Villányi Mariska a következő percben eltünt a lakásba vezető folyosó homályában.