Két asszony.

Amikor Mariska a szalonba lép, csupán két nagy, csodálkozó, kissé megijedt, tétovázó szemet lát, mely kiváncsisággal és félelemmel mered feléje a hóeséstől tompa, téli napfényben. Ez a két szem annyira hatalmába ejti, hogy minden egyéb elmosódik mellette s néhány hosszú és kínos percbe kerül, amíg e pillantás szuggesztiv hatása alól szabadulni tud. Most végre zavartan elmosolyodik, szőke fejét barátságosan meghajtja s mialatt átlátszó arcocskája rózsássá pirul az izgatottságtól, rajongó tekintettel siklik végig az asszony karcsú termetén, mely fűző nélkül is elbájolja s házicipőbe bújt lábacskáin, melyek a hamupipőke meséjére emlékeztetik. A két asszony két ragyogó típus képviselője; az egyik a falusi napsugáron edzett, egészséges fajé, mely friss életerejét idehozta a nagyváros házai közé, a másik a szőke, filigrán, szomorú és bájos embervirágé, mely a pillangó könnyelműségével és mohóságával halad elháríthatatlan végzete felé.

A hallgatást, mely már kínossá kezd válni, végre az asszony töri meg, aki egy lépéssel eléje megy a vendégének.

Villányiné: Ön...

Mariska: Az vagyok, akinek hisz: a száműzött, szegény Magdolna, aki évek óta reszket a gondolatra, hogy egyszer a bálványával szemben áll. Ha tudná, hogy vártam ezt a percet, ha tudná, mennyire féltem tőle! Hányszor követtem magát az utcán, hányszor néztem a kocsija után, hányszor leselkedtem itt a kapu előtt, hogy édes arcocskáját meglássam. Nem érezte?

Villányiné (nagyon zavart, érzi, hogy le kellene ültetnie a vendégét. Szeretné, ha barátságos lehetne hozzá, de sehogyse sikerül neki, hogy a szavát megtalálja. Végre magához tér annyira, hogy beszélni tud): igen kedves magától, hogy eljött hozzám.

Mariska: Oh, ez nem ment ám olyan egyszerűen, amint gondolja! Négy nap, négy éjjel mindig csak ezen gondolkodtam, már tegnapelőtt úgy volt, hogy idejövök, már csöngettem is az előszoba ajtaján, de az utolsó percben megszöktem, mintha kergettek volna. Pedig nem féltem, oh nem, hiszen eddig is úgy ismertem, mintha mindennap találkoztunk volna. A szép szeme, a drága mosolygása, a gyerekei arca, az ura boldogsága: ez mindent, mindent elmondott nekem, mielőtt még személyesen ismertem volna. Tudtam, hogy jó - és mégse mertem idejönni, mert féltem, hogy nem birom elviselni azt a percet, mikor legelőször beszélek magával.

Villányiné (megfogja a kezét és gyöngéden leülteti. Nagyon meghatott, de azért kiváncsian és mosolyogva nézi a fiatal teremtést, aki úgy tekint föl rá, mintha valami felsőbb lény állana előtte): Nana, ez már valóságos szerelmi vallomás!

Mariska (legyint a kezével): Hogy érezhetnék a szerelmesek azt, amit én érzek maga iránt!

Villányiné (szintén leül és csodálkozó pillantást vet a vendégére): Én nagyon boldog és büszke vagyok, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam és szívesen elhiszem, hogy jó és kedves és drága vagyok, de őszintén szólva, kissé furdal a lelkiismeretem, mert eddig nem nagyon szolgáltam reá, hogy maga ennyire belémszeressen.

Mariska: Oh, csak bizza rám és nyugtassa meg a lelkiismeretét.

A két asszony most már derűsebben nézi egymást, a szemük bizalmasan egymásba kapcsolódik, a kezük összeér, a hangjuk melegebbé lesz: most már két titokban összebújó, eleven, trécselő barátnő benyomását keltik.

Mariska: Akár hiszi, akár nem...

Villányiné (félbeszakítja): Nem gondolod, hogy tisztességesebb dolog volna, ha tegeznél?

Mariska (a boldogságtól reszketve ugrik a sógornője nyakába): Drága, drága, legdrágább az egész világon!

Villányiné: Ne fojts meg, hanem fejezd be a mondatot.

Mariska: Közelről még szebb vagy, mint messziről! Ha férfi volnék, megbolondulnék érted.

Villányiné: Oh milyen kár, milyen rettenetes kár, hogy nem vagy férfi! De ilyen az én szerencsém! Egyszer tetszeném valakinek és az is asszony.

Mariska (elbiggyeszti az ajkát és pajkosan mosolyog. Végre megtalálta az igazi tónusát): Már ami azt illeti, kedvesem, én jobban ismerem a férfiakat, sajnos, senki se ismeri őket jobban, mint én és én mondom neked, hogy valamennyi megbolondulna érted. Még én is ki tudom őket hozni a sodrukból s akárhányszor nevetnem kell, ha látom, hogy mennyire odavannak értem, pedig hozzád képest egy borzas tollseprő vagyok. Nizzában, a Municipalban, láttam egy párisi asszonyt, akire egy indus rajah egy fél gyémántbányát elköltött, meg egy másikat, akinek egy uralkodó herceggel van viszonya, - becsületszavamra kijelentem, egyik se méltó arra, hogy a cipőd szalagját csokorba kösse. Ilyen vállat és ilyen faille-t az egész Rivierán nem láttam.

Villányiné (megöleli): Borzas kis tollseprőm, ha tudnád, hogy mennyire bolondos vagy!

Mariska: Nem, csak ismerem a férfiakat, ez az egész.

Villányiné: Akarsz nekem mesélni róluk? Akarsz érdekes történeteket mesélni?

Mariska: Száz könyvet irhatnék, annyit tudok.

Villányiné (suttogva): Be fogunk vonulni az öltözőmbe, ott egy teremtett lélek se háborgat bennünket. Ide akárki bejöhet, - az is lehet, hogy Sándor is bekukkant, mielőtt a betegeihez megy. Ott kettesben meg fogunk uzsonnázni és te minden pletykát elmesélsz nekem, amit Cannestól Mentoneig összeszedtél.

*

Tíz perccel később. A két asszony megitta a teáját, végigkóstolta az édességeket, szemlét tartott néhány új kalap fölött, melyet Villányiné a garderobe-ból előszedett, megbeszélte a legújabb nizzai divatot - aztán mindketten közelebb húzódnak a kandallóhoz, melyben pompás cserfa-tűz ég. Mariska elővett valahonnan egy láncon függő arany etuis-t, melyben gyufavastagságú cigaretták vannak.

Mariska: Megengeded, angyalom?

Villányiné: Parancsolj! Jól esik?

Mariska: Jól esik és megrövidíti az életemet. Kettős haszna van.

Villányiné: Unod az életet?

Mariska: Mi szépet találhatnék benne, amit már ezerszer meg nem untam volna? A hotelek egyformák, a tenger mindenütt ugyanazzal a fénnyel csillog, a luxusvonatok ugyanazokon az erdőkön, hegyhátakon és viaduktokon robognak keresztül és a férfiak ma is azt mondják, amit tíz esztendővel ezelőtt.

Villányiné: A férfiakat is meguntad?

Mariska: Ha annyira ismernéd őket, mint én, te se látnál mást bennük, mint önző vadállatokat, akik a szépségünket és a fiatalságunkat fölhabzsolják, hogy aztán fütyörészve tovább menjenek.

Villányiné: Gyűlölöd őket?

Mariska: Mindig gyűlöltem őket, mióta a legelsőt megismertem. Akkor tizenhat éves voltam, - gyermek voltam, aki eleven férfival cseréli föl a beszélő bábuját. Egy téli estére emlékszem, egy idegen város villasorában, a hóból kopasz fák meredtek az égnek és messziről odahallatszott a város lármája. A rózsaágyak dideregtek a dér alatt és a nyaraló tornya fázósan belefurakodott a szürke égboltozatba. Egyedül voltam a jégvirágos ablakok mögött, távol azoktól, akik szerettek, egy férfi kedvéért, akiért a subládom fiókját, a gyerekregényeimet, a bábuim ezüstös tarlatán ruhácskáit elhagytam. Ezt a férfit vártam reggel óta a havas villában - és helyette egy ezüstsipkás öreg ember jött, egy hosszúszakállas, erdei gnóm, akiről a kisleányok álmodni szoktak. A gnóm levelet hozott, melyből megtudtam, hogy csábítóm már valahol a tengeren jár és sohase fog visszatérni többé. A levélben pénz volt, sok pénz, - jutalom az éjszakákért, melyeken sovány gyermekkarom a nyaka köré fonódott. Karácsony napja volt és én egyedül voltam egy idegen városban és a villa vaskerítésén csillogtak az aranyos lándzsavégek. És ekkor, ott az elhagyott nyaralóban, a hóesésbe tekintve, mely jóságos karácsonyi angyalokat, falusi harangzúgást, vörös templomi lámpákat idézett vissza emlékezetembe, mindörökre meggyűlöltem őket és a tizenhatéves gyermekszívem megkeményedett, mint a katonáé, aki a véres csatatérről visszatért.

Villányiné: Szegény kis asszony, mily borzasztóan szenvedhettél!

Mariska: A szívem e napon kapta a legelső sebet, ekkor indultam meg a virágos ösvényen, mely a halál kapuja felé vezet.

Villányiné: Nem hiszed, hogy jó férfiak is vannak a világon?

Mariska: Oh vannak, - de azok nem tévednek a magamfajta kis dalosmadarak útjába. És a becsületes asszonyok útjába se tévednek, mert fáznak tőle, hogy ártatlan emberek boldogságán marakodjanak. Az országutat a rablók járják, az éhes csordák, akik piros asszonyvérrel táplálkoznak...

Villányiné (a levegőbe néz): Gondolod?

Mariska: Tudom. Az egész életem se volt más, mint reménytelen küzdelem a fenevadak ellen.

Mindketten elhallgatnak, derűs hangulatuk egyszerre elröppen s gondolkodva nézik a vérvörös havasokat és zuzmara-erdőket, melyek a kandalló mélyéből eléjük ragyognak. A Mariska arca csupa fájdalmas vonaglás, a Villányinéé csupa kemény és fölényes irónia, az erőslelkű asszony iróniája, aki egész életét a maga királynői jókedve szerint formálta. És a pillantásuk most egyszerre találkozik és villámgyorsan összevillan, mint a damaszkuszi acél; és az országutak dalosmadara ekkor lehúnyja a szemét, mintha hirtelen a napba nézett volna. A gőgös, büszke, gúnyolódó asszonyszemen át belelát a csodaszép emberpárduc lelkébe, mintha a homályosodó szobában valami titokzatos magnéziumfény gyulladt volna ki, mely nappali világossággal árasztja el az emberi indulatok őserdejét. És szegény, beteg idegei megérzik, hogy ez a pompázó virág egy idegen férfi számára virul s hogy e rózsás fülek vágytól remegve lesik az üvöltést, mely éjszakánként a sötét erdőből idehangzik...

Villányiné (hátradől, a haja vöröses zománccal csillog, a szemében zöldes fény játszik): Szóval, te a vadállatokkal szemben a békés háziállatok pártján vagy. A férjek pártján...

Teljesen bealkonyodott, a szoba körvonalai elmosódnak, a kandalló égő havasai belesüppedtek a vérvörös tűztengerbe. Csak a háztetők végtelen hósivatagja világít, melyből didergő kémények nyúlnak bele a téli este szürkeségébe. Mariska föláll, nagyot nyújtózkodik, a szeme csupa kérdés és szomorúság, míg az asszony ülve marad a karosszékben s kicsit kiváncsi, kicsit büszke, kicsit derűs pillantással nézi a filigrán szőkeséget, akinek csak a nagy, bánatos, könnyező szeme világít bele az alkonyatba. Később összecsókolóznak, Villányiné karonfogva kiséri ki Mariskát az előszobába s maga segíti föl rá a bundát, melybe a fiatal asszony fázékonyan beleburkolózik.

Villányiné (halkan): Eljösz megint? Kedves fogsz lenni és újra eljösz?

Mariska: Már holnap itt leszek nálad!

Egyedül megy végig a kihalt Nagy János-utcán, ahol egyetlen lélek se jár. A villák fehérek, mintha cukorhabból készítették volna őket, az ablakokat csillogó hermelin szegélyezi, a fákon fantasztikus virágok csilingelnek, mint a jó gyermekek tündérmeséiben. És a szőke asszonynak egy távoli nagyváros villasora jut az eszébe, ahol valaha - most úgy rémlik neki, hogy száz évvel ezelőtt, - egy bábuitól elszakított kisleány ismerkedett meg legelőször az élet piszkosságával. És a dúvadakra gondol, az országutak dúvadjaira, akik védtelen leánygyermekekre, álmodozó asszonyokra leselkednek s akik tüzes szemmel, habzó nyelvvel kóborolnak a boldog tűzhelyek körül...