IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Mariska, aki egész éjjel nem aludt, másnap, reggeli után, fölhivatta magához a szálloda szobafőnökét.
- Kedves barátom, - mondta neki szégyenlős mosollyal, - egy furcsa és titokzatos ügyben akarok magától tanácsot kérni. Az unokabátyámról meg az öreg édesanyjáról van szó, akik fél év óta hadilábon állanak egymással. A falusi dáma meg szeretné házasítani a fiát, a fiatal úr ellenben hallani se akar arról, hogy a szabadságát egy csitri leány kedvéért föláldozza. Sőt fél év óta még arra se lehet rávenni, hogy az édesanyját meglátogassa, pedig a jóságos, fehérhajú néninek ez a nagy legény az egyetlen földi öröme. Azt hiszem, jó helyen tapogatózom, ha attól tartok, hogy asszony van a dologban, még pedig valami rossz, kacér asszony, aki a zsákmányához kegyetlenül ragaszkodik. Én ott voltam a minap a nagynéném falusi kastélyában s bizonyos vagyok benne, hogy az öreg hölgynek végre is a halála lesz, ha a fia bűnbánólag vissza nem tér hozzá. Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, de ehhez elsősorban az szükséges, hogy a gonosz fiú titkát minél előbb leleplezzem. Szükségem volna tehát egy megbízható detektivre, aki azt a rejtélyes hölgyet ügyesen kikutassa. Tudna maga nekem egy arravaló embert ajánlani?
A szalonkabátos fiatalember finom diplomatamosollyal hajolt meg az őszinte, fiatal asszony előtt.
- Ennél mi sem könnyebb, - mondta szolgálatkészen.
- A legjobbat fogom ajánlani, aki egyáltalában Budapesten kapható. Hallott már a nagyságos asszony Jánossy Györgyről? Ez a nagyszerű ember vidéki csendőrkapitány volt, de már tíz éve a saját szakállára dolgozik s mondhatom, hogy a Beckekkel és a Sherlock Holmesekkel szemben sincs mit szégyenkeznie. Ezenfelül tetőtől-talpig úriember.
- Parancsolja a nagyságos asszony, hogy idehivassam?
- Nem, köszönöm, inkább magam megyek hozzá.
- Akkor méltóztassék elfáradni a körúti Simonyi-udvarba, ahol egész nap fogad. Talán nem fog ártani, ha a nagyságos asszony mireánk hivatkozik...
Villányi Mariska délfelé felöltözködött; fekete ruhát, özvegyasszonyos kalapot vett magára, majd kocsit hozatott és elhajtatott a nagykörútra. A detektiv irodájában komoly fiatalember fogadta, aki szerényen érdeklődött az ügy iránt, mely a fiatal úriasszonyt idehozta.
- A főnököm ugyanis nagyon el van foglalva, - mondta mentegetőző hangon, miután a szép klienst előzékenyen hellyel kinálta. - Ha azonban a nagyságos asszony ragaszkodik hozzá, hogy személyesen beszéljen vele...
- Akkor be fogom jelenteni s remélem, hogy kicsikarhatok tőle tíz percet.
Mikor Mariska a híres kutató irodájába lépett, vállas, őszbeborult úr sietett eléje, aki inkább egy nyugati állam miniszteréhez, mint szerelmi kalandokkal foglalkozó detektivhez hasonlított. Az öreg úr bizalomkeltő mosollyal kelt föl aktákkal túlzsúfolt iróasztala mellől.
- Asszonyom, - mondta, - foglaljon helyet és adja elő az ügyet, melynek érdekében a látogatásával megtisztelt. Akármiről van szó, biztosíthatom róla, hogy nem kell tartania semmiféle indiszkréciótól.
Villányi Mariska megbiccentette szőke fejét.
- Mindent el fogok mondani, Jánossy úr, - hiszen bizonyos vagyok benne, hogy jó helyre jöttem. Csak a nevemet hallgatom el, hiszen ez, úgy-e bár, nem fontos?
- A legkevésbbé sem.
- Egy úriasszonyról van szó, egy édes és gyönyörű teremtésről, aki mindeddig napsugara volt a családjának, de aki most alighanem olyan útra lépett, mely a legborzasztóbb katasztrófához vezethet. Arról van szó, hogy ezt a félrevezetett asszonyt az ura és a gyermekei számára megmentsük. Számíthatok rá, hogy a törekvésemben támogatni fog?
- Ismeri Jánossy úr Villányi tanárt?
- Az asszony, akiről beszélek, az ő felesége. Villányi tanárné eddig szemefénye volt az urának, aki csupán hitvesi és anyai kötelességeinek élt. Maga volt a jókedv és a korrektség, akivel szemben még a leggonoszabb rágalom is elnémult. Ezt az asszonyt pár hét óta érthetetlen titokzatosság veszi körül. Rosszkedvű, ideges és szomorú, néha hirtelen eltünik hazulról s csak késő este tér vissza. A barátnőinél nem jár, a cukrászdájában hetek óta nem látták, a kocsiját nem használja, - pedig mostanáig sohase engedte el a mindennapi sétakocsizását. Mit következtet mindebből, Jánossy úr?
- Még mindig nem azt, amitől ön fél asszonyom.
- Nem félek semmitől, de mindenesetre óhajtom, hogy a titkába belelássak. Tehát vállalkozik rá, hogy a segítségemre lesz?
- Ez a mesterségem.
- Akkor kérem, hogy fogjon munkához késedelem nélkül, mert a veszélyt minden perc növeli. Mikorra gondolja, hogy az első jelentést megkaphatom?
- Két nap mulva. Parancsolja, hogy a lakásán fölkeressem?
- Nem, én fogok idejönni. Megnyugtathat, hogy a nyomozás a legnagyobb titokban történik? Nem kell attól tartanom, hogy az érdekeltek gyanut fognak?
- Nagyságos asszonyom, tegye föl rólunk, hogy értjük a mesterségünket.
- Tehát két nap mulva! A viszontlátásig, Jánossy úr!
- A viszontlátásig, nagyságos asszony!
*
Csütörtök este Villányi Mariska jelentkezik a Simonyi-udvar első emeletén. Két napja nem mozdult ki a lakásáról; most mélyen le van fátyolozva, a keze reszket s az az érzése, hogy a lépcsőház oszlopai düledezni készülnek. Csöngetésére maga Jánossy úr nyit ajtót, aki mély tisztelettel üdvözli. A fiatal asszony izgatottan kémleli a detektiv arcát, de a közömbös vonásokról semmit se tud leolvasni. Jánossy maga előtt bocsátja a dolgozószobájába, ahol udvarias kézmozdulattal helyet kinál neki.
Villányi Mariska (mindenáron arra törekszik, hogy a hangja nyugodt maradjon, bár a szíve úgy dobog, hogy majdnem fuldokolni kezd): Nos, megtudott valamit?
Jánossy: Azt hiszem, hogy mindent tudok, asszonyom.
Villányi Mariska (mosolyog, de az ajka sírásra görbül, a torka összeszorul s a körmei görcsösen belemélyednek a karosszék plüssébe): Beszéljen, kérem!
Jánossy (fölteszi a pápaszemét s keresgélni kezd az irásai közt. Végre megtalálja az aktát, amelyikre szüksége van): Abban a helyzetben vagyok, hogy a szóban forgó úrhölgyről pontosan és hitelesen referálhatok. A két napot az illető, egy rövid séta kivételével, otthon töltötte; csak ma délfelé ment el hazulról gyalog a Koronaherceg-utcába s poste-restante levelet vett át a főpostán, melyet még a posta folyosóján végigolvasott, majd a levelet apró darabokra tépte s szétszórta a Párisi-utcán és a Városház-utcán. Minthogy a széttépett irások összeállításában bizonyos jártasságunk van, a levelet mindjárt eredetiben bemutathatom.
Villányi Mariska (kitágult szemmel hajol előre).
Jánossy (elővesz az aktacsomóból egy írást, amely mozaikszerű darabocskákból van összeragasztva): A levél így hangzik: „Drága kis barátnőm, nem bírom tovább, holnap föltétlenül találkoznunk kell. Öt nap óta nem láttalak, öt nap óta nem élek és nem gondolkozom. Érzesz-e valamit abból a vágyból, mely engem már majd csaknem tébolyodottá tesz? Egyetlen, jó kis szívem, ne kínozz tovább; szánakozz rajtam és jöjj mielőbb, hacsak azt nem akarod, hogy valami hallatlan ostobaságot kövessek el. Holnap pont négykor várni foglak, de nem nálam, mert ez a hely most már veszedelmessé lehetne, hanem egy kicsi, elrejtett lakásban, melyhez véletlenül juttatott a jó szerencsém. Jegyezd meg, drágaságom, a következőket: fél négykor elmégy hazulról s gyalog sétálsz ki a ligeti konflisállomásig. Elviteted magad a Rákóczi-térig s keresztülsietsz a vásárcsarnokon, az oldalsó kapunál találsz egy másik egyfogatut, mely el fog vinni a Szaléz-utcába. Itt már ismét gyalog mehetsz a 30-as számig; ebben az utcában épp oly kevéssé találsz ismerőst, mintha egy szibériai mezővárosban járnál. A 30-as számú ház kapubejáratában benyitasz az egyetlen földszintes lakásba. Ugy-e bár, mindez úgy hangzik, mintha egy régimódi francia regényt olvasnál, egy kalandos Gaboriau-féle regényt, melyben hemzsegnek a fekete álarcok és a dominók s melynek átjárós házaiba boldog szerelmesek surrannak be a sötét téli alkonyatokon. De hiába, még a romantikára is ráfanyalodom, csakhogy a te jó hírnevedet megóvjam, csakhogy minden fenyegető veszedelmet elhárítsak. Ide, a Szaléz-utcába, nyugodtan jöhetsz, - ezt az elhagyott helyet az istenek a mi számunkra teremtették. Ugye, eljössz, úgy-e, nem váratsz magadra egy pillanatig sem? Ha tudnád, mily türelmetlenül olvasom a perceket, melyek a viszontlátástól elválasztanak, ha a szívembe látnál, mely csordultig tele van az arcoddal, a hangod zenéjével, a fölengedő szomorúságod emlékével, akkor nem olvasnád most habozva ezeket a sorokat, hanem reszketve gondolnál a holnapra, mely hosszú magányosságunkért oly fejedelmileg kárpótolni fog bennünket. Én, ennek a holnapnak a reményében, ma éjszaka nem fogom lehúnyni a szemeimet, de te aludj jól és álmodj arról a boldogságról, mely a mai végtelen éjszaka után várakozik ránk.”
Jánossy (leteszi a pápaszemét s a levelet átnyújtja Villányi Mariskának): Ennyi az egész.
Villányi Mariska (aki újra és újra elolvassa a levelet s most már bizonyosan tudja, hogy nem egy keletkező viszonyról, hanem egy régi bűnről van szó, melyet a drága, az imádott, a gyanutlan bátyja ellen elkövettek): Borzasztó!
Villányi Mariska: Maga... úgy-e bár... szintén bizonyosnak tartja, hogy ezek már... hogy ez a két ember... többször is találkozott?
Jánossy: Hogy találkoztak, az - fájdalom - kétségtelen, de még mindig remélhetjük, hogy nem történt meg a legrosszabb.
Villányi Mariska (fájdalmasan kulcsolja össze a kezeit): Oh!
Jánossy: Erre is van eset, oh, de hány, az én gyakorlatomból különös dolgokat mesélhetnék. Akárhány asszony van, aki a legutolsó pillanatban ébred a nagy bűn tudatára, melyet könnyelműségében elkövetni akart.
Villányi Mariska (földig sújtva): Nem... nem... most már mindennek vége!... Oh naiv, jó, szerelmes bátyám, te nem fogod túlélni ezt a szerencsétlenséget!
Jánossy (megindultan): A nagyságos asszony bátyjáról van szó?
Villányi Mariska: Róla... az ő életéről... és talán az én életemről is...
Heves és fuldokló zokogás fogja el, szinte egészen összeomlik a karosszékben. Jánossy ijedten forgolódik körülötte.
Jánossy: No... kérem, nagyságos asszonyom... de hiszen még semmit se tudunk, ami ennyire kétségbeejthetne bennünket.
Villányi Mariska (megtörli a szemét s elszántan fölugrik a helyéből): Köszönöm, ne törődjék velem, most már tudom, hogy mit fogok tenni.
Jánossy: Parancsolja, hogy holnap ott legyek a Szaléz-utcában?
Villányi Mariska (a szeme titokzatosan fellobban): Nem, a többit már én végzem el!
Villányi Mariska (határozottan): Nem, most már én jövök, Jánossy úr!
Búcsút vesz a detektivtől és gyalog megy végig a körúton, az Andrássy-úton, a Deák-téren, anélkül, hogy sejtené is, hogy merre jár. A filigrán, holtbeteg kis szőkeség, a szerelem könnyelmű vándormadara, aki legutoljára akkor gondolkodott komolyan, amikor a negyedik elemiben elbuktatták a földrajzból, e pillanatban emberfölötti energiát érez magában, a hősök és a vértanuk energiáját, akik egy nagy eszméért gondtalanul feláldozzák az életüket. És a bájos kis bolond, aki mindeddig csak azért élt, hogy muló gyönyörűségeket szerezzen a férfiaknak, a könnyelműség vígan röpködő kolibri-madara, most egyszerre emberi hivatásának tudatára ébred, annak a tudatára, hogy a maga gyötrődő életével kell megváltania a nagy, a naiv, a bizakodó bátyja boldogságát. És most már emelt fővel megy végig az utcán, mintha az emberi igazságok egyetlen földerítője, a titokzatos és jótékony Halál felé haladna...