Halál.

Végigment egy sereg utcán, félálomban elolvasta a boltok cégtábláit, megbámulta a fejeket, melyek a villamoskocsik ablakán át szembenéztek vele, - anélkül, hogy sejtelme lett volna róla, mi történik körülötte. Csinos alakjára, kalapja alól kisugárzó szőke hajára vágyakozó pillantásokat vetettek az utcák lovagjai, valaki hangos megjegyzést tett rá, - ő nem látott, nem hallott semmit, a halál előtt való öntudatlanság köde borult káprázó szeme elé. Csak a lábai vitték előre, a lábai, melyek tipegve haladtak a cél felé, zsibongó tereken, hangos embercsoportokon keresztül, a havas külvárosba, ahol már a megsemmisülés némasága feküdt az alacsony és elhagyott házakra. Még nem volt négy óra, de már sötét és hideg volt itt a város és a nedves gyalogjárón titokzatos árnyékok libegtek. De ő se az eleven embereket, se az árnyékokat nem látta, a szívében temetési muzsika bongott és gyászdalok akkordjai suhantak végig körülötte a levegőben. És ekkor egyszerre gyökeret vertek a lábai: ott állt a Szaléz-utca egyik háza előtt, melynek kapuján - neki legalább úgy tetszett - vérvörös tűzbetűkkel izzott ez a két számjegy: 32.

- Itt, - mondta magában fejbólintva, anélkül, hogy tudatára ébredt volna, miért jött idáig.

De most hirtelen reszketés vibrált végig az idegein: eszébe jutott mindaz, ami huszonnégy óra óta az öntudatától és az álmaitól megfosztotta. És a kislányos szeme, melyet a könnyelmű férfiak annyira csábítónak találtak, meredten, majdnem tébolyodott fénnyel bámult a számjegyekre, a házra, az emelet poros ablakaira, a petroleumlámpással világított boltocskára, melynek ajtaján egy papucsos cselédleány szaladt ki. Eszébe jutott a levél, melyből a bátyja gyalázatát megtudta, a fogadalom, melyet a mult este tett, a rettenetes éjjel, melyet magányos szállodai szobájában eltöltött, - s most egy pillanatra szédülten kapaszkodott meg a kapu kilincsében, mert az a különös érzése támadt, hogy a világ forogni és táncolni kezd körülötte.

- Itt, - dadogta ismét tehetetlenül, míg a fogai összeverődtek, a keze jéggé vált s a lábai remegtek, mintha most kelt volna föl egy borzasztó betegség után.

Öntudata most egyszerre visszatért s a torka összeszorult, mint a halálra itéltté, akit a hóhérsegéd durva keze ébreszt föl az utolsó éjjel álmából. És ekkor úgy tünt föl előtte, hogy a rozzant ház falai leomlanak s ő akadálytalanul beleláthat a fészekbe, ahova lehajtott fejjel, kacér pillantással surrant be az imént egy bűnös és alávaló asszony. A bátyja asszonya, a bátyja szerelmese, a nő, akiben az ő becsületes Sándora a szemefényét imádta. A képzelődés annyira elfogta, hogy majdnem felsikoltott fájdalmában: látta az ölelő karokat, melyek érzéki lángolással fonódnak egy idegen férfi nyaka köré, a csókok mámora az arcába csapott s a suttogó vallomások kisértetiesen ott lebegtek a füle körül. És ekkor - isten tudja, miképp - megint a húszéves bátyját látta, a sovány orvosnövendéket, aki komoly gyermekarcával ott görnyedt a könyvei fölött, míg ő, kézimunkájával a kezében, békésen üldögélt a családi asztal mellett, a lámpa szelid fényében, mely odavilágított a vastag orvosi könyv csontvázaira. A tekintélyes professzor, a híres ember, a királyok doktora, eltünt a téli éjszakában, s a vézna, ádámcsutkás fiú jelent meg a helyében, az ő szorgalmas és derék Sándora, aki huszonöt éves kora előtt sohase nézett vágyakozó szemmel asszonyi teremtésekre. A sötétségből most egy frakkos, komoly, könnyes szemű fiatalember vált ki, aki az oltár előtt karját nyújtja egy édes fehérségnek s a templomi lámpák misztikus fényében a boldogságtól reszketve fordítja tekintetét az ég felé, mely ezt a gyönyörű napot megérnie engedte. Oly élénken látta mindezt, hogy a szíve elszorult és fájdalmasan sóhajtott föl a külvárosi utca csöndjében:

- Miért nem haltál meg, mielőtt az eskű szavait kimondtad? Oh, drága, szegény, komoly fiam, mennyivel jobb lett volna, ha ott halsz meg akkor, az oltár előtt!

A földszintes ablak függönye mögül most szemébe tünt a lámpa kiszivárgó világossága s a fiatal asszony ökölbe szorított kézzel egyenesedett föl, mintha csodálatos erő hullámzott volna az idegeiben. A fájdalmas szentimentalizmus, mely eddig még arra is képtelenné tette, hogy megmozduljon, most hihetetlen energiává acélosodott a lelkében s a könnyelmű kis nő, aki eddig dalos ajakkal járta a világot, egyszerre úgy érezte, hogy a bosszuálló végzet eszközévé lett. A szíve dobogott, a vér lüktetni kezdett a halántékában s lázasan, majdnem öntudatlanul rohant be a ház kapuján, mely sötét titokzatossággal tátongott feléje a borzongató téli alkonyatban. A következő percben már ott állott a lépcsőház ajtaja előtt s keztyűs kis keze remegve tapadt a csöngetyű gombjára. Éles, átható berregés hallatszott, mint valami kétségbeesett vészjel, de az ajtó mögött nem támadt semmi mozgolódás; a házra holt és kisérteties csöndesség borult. Ekkor újra és újra megnyomta a fehér gombot, a csilingelés végigjárta a folyosót, a sötét udvart, az emelet magasságait, de a lakás oly csöndes maradt, mintha minden élőlény elhagyta volna. A szeme már káprázott, lélegzete elakadt, torka összeszorult a sírástól s tehetetlenségének tudata majdnem őrültté tette: e pillanatban azonban nesz hallatszott az előszobában s egy férfihang kiszólt a zárt ajtó mögül:

- Ki az?

Végre! Az asszonyt annyira elfogta a fölindulás, hogy képtelen lett volna minden válaszra; ha meg nem kapaszkodik, összeomlik a küszöb előtt, melyen belül az asszony és a szeretője rejtőztek.

- Ki az? - ismételte még türelmetlenebbül a férfi, aki a drága és egyetlen bátyja helyét bitorolta.

Most nagyot lélegzett, a szemét tágra nyitotta, mintha kisértetet látna, majd az asszony örök, komédiás-ösztönével, hirtelen rikácsoló hangon sikoltott föl:

- Tűz van! A ház ég a fejük fölött! Nyissa ki azonnal az ajtót, mert már a folyosó is lángban áll.

- Ki beszél? - szólott most egy megdöbbent férfihang.

- A házmesterné, de ne kérdezzen sokat, mert későn lesz. Szent isten, már az első emelet is kigyulladt!

A kulcs megzörrent a zárban, az ajtó felnyilt s a nyilásban megjelent a férfi: egy vörös arcú, gallértalan katona, kigombolt ezredesi zubbonyban, fölborzolt hajjal, lángoló és elvakult szemekkel, amelyek értelmetlen zavarral bámultak az ismeretlen asszonyra. Egy pillanatig mereven ránézett, anélkül, hogy szólni tudott volna; a következő percben mondhatatlan erővel félrelökte a meglepett férfit s mielőtt megakadályozhatták volna, berontott a lakásba, melynek ajtaja egyszerre felnyilott előtte. És a legelső szoba küszöbén, a lámpa kiszűrődő világosságában, ott állott a világszép sógornője, sápadtan, kibontott hajjal, nyárfalevél módjára reszketve, ott állott fehéren és vértelenül, - és az ajka hangtalanul vonaglott, mintha a rettenetes látvány az egész testében megbénította volna.

Ekkor fölemelte a kezét és a torkából rekedt és borzalmas sikoltás tört ki:

- Te, - mondta, - te, te!

Nem tudott többet szólni, mert úgy érezte, hogy összeroskad, de félig aléltan is mindegyre a szédülő asszonyt látta, aki kezét védőleg a szeme elé tartja és messze, mondhatatlan távolból hallotta, amint egy zilált külsejű katona csillapítólag így szól hozzá:

- Asszonyom, legyen nyugodt, mindent meg fogok magyarázni. De kérem, hát térjen magához, hiszen semmi sem történt.

Nem igen értette, amit a férfi mond, de nem is figyelt rá, hanem közelebb lépett a sógornőjéhez. És az őrültek rettenetes erejével ragadva meg az ájuldozó asszonyt, egy mozdulattal belódította a szobába, egy borzalmas mozdulattal, melynek ereje Villányinét tehetetlen tömegként vágta a szőnyeges padlóhoz.

- Alávaló, - mondta kiáltva - alávaló, alávaló! Hát idekerültél, hát a piszokba kerültél, mint a legutolsó utcai leány! Az uradtól és a gyerekeidtől jöttél ide, akik jónak és tisztességesnek tartanak! Az uradtól és a gyerekeidtől, akik nem tudják, hogy kire pazarolták a szeretetüket!

Kicsi lábával rátaposott a vonagló asszonyra s míg a katona ijedten félrevonult, eszelős kacagással folytatta:

- Engem tartottál becstelennek, tőlem huzódtál, mert az egész világ prédája vagyok. Kit csaltam meg én, kit tettem boldogtalanná, kinek okoztam én csak egy rossz órát is életemben? Rossz voltam és naponként változtattam a kedveseimet, ma ennek, holnap amannak borultam a nyakába, többet aludtam idegen ágyakban, mint a magaméban, - de ki az erkölcstelenebb kettőnk között? Én senkit sem csaltam meg, mert senkinek se fogadtam hűséget, - szabad zsákmánya lehettem hát mindenkinek; aki megfizetett és kedves volt hozzám. De te egy tisztességes és ártatlan embert loptál meg, a drága kicsike gyermekeidet loptad meg, akik az istennél is jobban bíztak benned. És te huzódoztál tőlem, te kerültél, te, aki az utolsók közt is a legutolsó vagy!

Hirtelen heves sírógörcs fogta el, a torkából artikulátlan hangok törtek elő, könnyei végig folytak az arcán s dideregve lehanyatlott a mellette álló karosszékbe. A földön fekvő asszony most fölemelte a fejét s a kezei hisztérikusan összekulcsolódtak, mintha imádkozni akarna.

- Mariska, - mondta - egyetlen Mariskám, esküszöm neked...

Nem fejezhette be, mert a nő fölugrott a helyéből és sírástól reszkető hangon kiáltotta:

- Mire esküdhetnél, amiben még hinni tudnék? Azt az esküdet is megszegted, amit az oltár előtt fogadtál, amit abban az órában fogadtál, mely a legeslegszebb volt életedben. Gonosz és alávaló vagy, hiszen az ilyen férfi mellett még a legromlottabb asszony is korrektté lett volna. Nézz körül és sülyedj el szégyenletedben: itt fetrengsz egy idegen lakásban, megalázva, félig ruhátlanul, míg a szeretőd szótlanul félrehúzódik tőled. Bujkálva surrantál be a piszkos bútorok közé, melyeknek szaga ott van a ruhádon, az arcodon, az egész testeden, amit egy idegen férfinak odadobtál. Én, a mindenki kedvese, inkább meghaltam volna, minthogy idejöjjek, te itt, ahol előtted már száz gyalázatos nő csókolózott, jobban érezted magad, mint a tiszta családi fészkedben, ahol a becsületes urad várakozik rád.

Fölemelte a karját, mintha szemébe akarna sújtani a sógornőjének, de egyszerre megszédült, a torkából csukló hang tört ki, a keze lehanyatlott, az arca ijesztően sápadttá lett - és a következő percben tehetetlenül végigesett a szoba padlóján. A szíve, a gyönge, halálosan beteg szíve hirtelen kifáradt, vonásai megmeredtek s szeme üveges mozdulatlansággal tapadt a külvárosi szoba mennyezetére. Oly ijesztő volt ez a látvány, hogy a férfi megriadtan közeledett hozzá s valami borzasztó sejtelemtől megkapva, gyorsan letérdelt melléje a szőnyegre, mely hirtelen vörössé lett az ajkán kibukkanó vércsöppektől.

- Szent Isten, - mondta - ez a nő... ez a szegény asszony rosszul lett... De hiszen...

Egy percig odahajtotta fejét a sápadt asszony szíve fölé, aztán magán kivül kiáltotta:

- Meneküljön gyorsan, hogy itt ne találják... Hamar, csak kapja magára a bundáját, - a többivel most ne törődjék, mert nincs idő a magyarázatra... Fusson innen, fusson, ahogy csak a lábai bírják...

Villányiné egy borzongó pillantást vetett a földön fekvő asszonyra, - aztán egy szempillantás alatt magára vette a kalapját és a köpönyegét, anélkül, hogy a szétborzolt haját rendbehozta volna. És a következő percben, a sötét külvárosi utcán át sietve, úgy rémlett neki, hogy egy zokogó, véres ajkú, fiatal nő követi, aki hideg kezét fenyegetőleg feléje emeli...