IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Körülbelül félévvel azután, hogy Villányi Mariskát eltemették. Az izgalom, melyet a gyászos katasztrófa keltett, már félig-meddig lecsillapult s a tanár, aki panaszkodás nélkül, de a fájdalomtól megviselve nyugodott bele egyetlen huga halálába, visszatért négyhetes utazásából. Állítólag gyanus Bronchitis-tünetek miatt utazott le Sziciliába, de ismerősei tudták, hogy súlyos lelki deprimáltsága ellen keresett orvosságot a babérfák és a narancserdők között. Kissé barnára sülve, de szemmelláthatólag megfogyva és rossz állapotban került vissza Budapestre, ahol rögtön hozzáfogott orvosi praxisához. Most már állítólag jobban érezte magát, mint valaha, de szeme, hirtelen elgondolkodása, az ellágyulás, mellyel a betegek panaszait meghallgatta, a mohóság, mellyel kicsikéit esténként magához ölelte: mindez aggasztó jele volt a gyötrődésnek, melytől a délszaki napsugár se tudta megszabadítani...
Most már április vége felé járt az idő, de a tavasz még mindig nem tudott meghonosodni Budapesten; pár verőfényes nap után megindult a bibliai özönvíz és hideg, szürke zuhatagot öntő felhők lebegtek a ködbe burkolt házak között. Már három napja szakadatlanul esett, az északi szél besurrant a kéményekbe, a hegyek közül havazást jelentettek s a kandallókban újra feléledt a tűz, mely húsvét reggelén kialudt. A narancsszagú, aranyfoltoktól csillogó délelőttök után, melyeket a taorminai erdőkben, a palermói hotel terraszán és a gőzösök kapitányi hídján eltöltött, Villányi tanár ismét a tél közepében találta magát, mely elől egy februári éjszakán elmenekült.
Este kilenc óra felé jár az idő, a Villányi-palota ebédlőjében már leszedték az asztalt, de az inas még ott pepecsel a kályha körül, melyben jókedvű cserfalángok lobognak. A szomszéd szalonban s távolabb, a tanár dolgozószobájában, fel vannak gyújtva a csillárok, de az úr is, az asszony is ott maradtak az asztal mellett, míg Gärtner kisasszony egy alacsony zsámolyra kuporodva trónol a szőnyegen hancurozó gyermekek között. A tanár idehozatta a kávéját, - rendesen a saját szobájában issza, - a méltóságos asszony az ujságban lapozgat s néha szeliden korholó pillantást vet a túlhangos kicsikékre. Utóbb leteszi kezéből a lapot s összeráncolt homlokkal kóstolja meg az ura kávéját.
- Elég forró? - kérdezi azzal a gyöngéd, szinte anyai tekintettel, mellyel öreg nénik a betegek húsleveskéjét kisérni szokták.
Villányi hálásan int, aztán elgondolkodva kezébe veszi a felesége ujságját. Látszólag a vezércikket olvassa, de a pillantása néha elsiklik az ujság fölött, végigjárja a szoba mennyezetét s valami ismeretlen távolságban pihen meg, ahova nehéz volna követni. A méltóságos asszony aggódva követi minden mozdulatát, aztán kezét szeliden a karjára fekteti.
Villányiné (nagyon lágy hangon, melyet régebben sohasem használt): Valami bajod van?
A tanár (visszatér a szobába, melytől ezer és ezer kilométernyire járt): Nekem? Sohase voltam egészségesebb, mint most, - csupán álmos vagyok kissé az egész napi futkosástól. Hiába, már öreg a legény, szívem!
Villányiné: A lelked nincs itt, - a lelked sehogy sincs itt, mióta azt a borzasztó estét átélted. Engem nem lehet megcsalnod, - én a szemedből olvasom ki, hogy szomorú vagy és sírni szeretnél. Nem volna jobb, ha ismét faképnél hagynád a betegeidet s inkább a magad egészségével törődnél?
A tanár: A magam egészsége ellen nincs semmi panasz.
Villányiné (csöndesen): Az jutott eszembe, hogy hosszú időre elmehetnénk Budapestről. Valahová messze, a tenger mellé, valami kicsiny, elhagyatott öbölbe, ahova a hír se jut el Magyarországból. A napsugár és a tenger a te orvosságod, a nagy vizek csöndessége, az olajfaerdők magánya, a menekülés innen, ahol minden a fájdalmadra emlékeztet... Én foglak meggyógyítani, meg a kis gyermekeid, akik itt maradtunk, hogy dédelgessünk és szeretetünkkel körülfogjunk.
Villányiné: Engedd meg, hogy én legyek a doktorod, - hiszen most bennem kell megtalálnod mindazt, amit a szegény testvéredben elveszítettél!
A tanár (lehajtja a fejét): Sokat szenvedek.
Villányiné: Ránk kell gondolnod, akik a tieid maradtunk, akik azért vagyunk itt, hogy az életedet megédesítsük, akik elpusztulnánk, ha neked valami bajod esnék...
A tanár (megszorítja a felesége kezét. Nagyon meghatottan): Nincs mitől tartanod, - ez a szomorúság is elmulik, mint minden a világon. A fiatalság és az örömök is elmulnak, - még a fájdalmunk se marad mindörökre hűséges hozzánk. De most még elszorul néha a szívem, hiszen a szülőim után csak ez a boldogtalan kis halott maradt meg a gyerekkori emlékeimből.
Villányiné: Mi bennünk őt is meg fogod találni, szegény Sándorom!
A tanár: Nem az elvesztése fáj a legjobban, - hiszen én, mint orvos, legjobban tudtam, hogy nincs számára menekülés. Belenyugodtam volna, hogy egy napon eltünik az életemből, mint a gyöngyvirágillat, mely a régi májusokban felém lengett, mint a virágok, melyeket az édesanyám névnapjára vittem, mint a zongoraszó, melyet valamikor drága tavaszi délelőttökön hallottam. Az elmulásába bele tudtam volna nyugodni, de a látvány, mely azon az őszi estén elibém tárult, a halálomig üldözni fog. Ott feküdt a piszkos, külvárosi szobában, arccal a kopott szőnyegnek fordulva s ajkát, melynek gügyögése olykor megédesítette az életemet, fekete vércsöppek éktelenítették el. Ott feküdt, mint egy lehullott madár és keze, melyet a magaméba fogtam, halálosan hideg és merev volt. Ott térdeltem mellette a földön és a férfi, aki halálát okozta, szótlanul kimeredt a hóesésbe, mert nem lett volna ereje hozzá, hogy szembenézzen velem. És mind a ketten ott virrasztottunk a halott mellett, míg az idegen emberek el nem vitték tőlünk.
Villányiné (az arca vonaglik, az idegei reszketnek, de mondhatatlan erővel igyekszik, hogy a nyugodtságát megőrizze): Nem szabad többé visszagondolnod rá, szegény Sándorom!
A tanár: Még csak haragudni se tudtam arra az emberre, hiszen a drágám utolsó szava az övé volt, hiszen őt szerette legutoljára életében.
Villányiné (halkan): Igen!
A tanár: Nem haragudtam rá, még csak szemrehányást se tettem neki, de annak a szobának a képe örökre ott fog maradni a lelkemben. A hideg, sötét, piszkos szobáé, ahová a kicsikém a téli alkonyatban besurrant, ahol halálos ölelésben szorította magához utoljára a kedvese fejét. Milyen jó innen tehozzád menekülni, a te tisztaságodhoz, a te jóságodhoz, a te hűségedhez, a te drága és okos szemedbe nézni, a hangodat hallani és melletted ülni itt a hosszú éjszakákon, melyek minden emlékemet életre keltik.
Villányiné (érzi, hogy a sírás már a torkát fojtogatja, hogy az önuralmának mindjárt vége lesz, de hősiesen tartja magát): Ne beszélj többé róla! Nem szabad arra a rettenetes estére visszagondolnod! Értünk, akiknek te vagy mindenünk, bátornak és erősnek kell lenned, szegény fiam.
A beszélgetés mindeddig suttogó hangon folyt, nehogy Gärtner kisasszony meghallja. A sápadt leány a mindjobban elálmosodó gyerekekkel játszik, szemét egy pillanatra se fordítja el a kicsikéktől, de idegei megfeszülnek az izgalomtól; hogy egy elejtett szót meghalljon. Ő az egyedüli, aki belelát a tragédia rugói közé, aki az asszony szeméből olvasni tud, aki sejti a valóságot, melynek félbolond kis barátnője áldozatul esett. De az arca néma és kifejezéstelen marad és keze gyöngéden simogatja a szöszke fejecskéket, amelyek álmos cicák módjára hozzásimulnak.
Villányiné (rájuk néz): Lefeküdni, lefeküdni, kis ördögök!
A tanár: Feküdjetek le, drágáim, késő van.
A gyerekek feltápászkodnak s illedelmesen kezet csókolnak a szüleiknek. Villányi annyira magához szorítja őket, hogy mindketten tréfásan felsikoltanak:
A kis Alice: Apu, összetöröd a csontjaimat!
A kis Jancsi: Netem isz összetöjöd!
A kis Jancsi: Hojnap bevihetc bennünket a baba-tlinitája!
Gärtner kisasszonnyal visszavonulnak a lakosztályukba, miután az ajtóból még egyszer csókot intettek az édes apjuknak. Villányi kitágult szemmel bámul utánuk, az asszony pedig körülnéz a szobában, mely az imént még a gyermekei kacagásától volt hangos. Kivülről behallatszik az eső kopogása, a kis palota fedelét egyhangúan verdesi az őszies zápor, - idebenn a tisztaság, a meleg, az otthonosság nyugalma lebeg a hófehér asztal fölött. A szomszédos szalon selyembutorai fölött megreszketnek a csillár lángjai, távolabbról idelátszanak a fekete könyvhátak, a nagy bőrszékek, a szobrok és képek, melyek közt ura az életét eltölti, - s ez az édes és nyugodt intimség oly mondhatatlan boldogsággal tölti el, hogy a szeme hirtelen könnyessé lesz. És ekkor egyszerre visszagondol a rémes hófúvásra, melybe puha fészkéből elindult, a borzalmas vándorlásra a külváros sötét utcáin át, a piszkos kapuboltozatra, melyen lehajtott fejjel besurrant, a rosszszagú szobára, ahol kedvese várakozott rá, a gonosz és beszámíthatatlan pillanatokra, mikor unalma az idegen férfi karjaiba hajtotta, a lármára, mely mindkettőjüket oly hirtelen magukhoz térítette s ész nélkül való, lihegő menekülésére a havas gyalogjárón, mikor úgy rémlett neki, hogy a halott asszony nyomon követi. A képzelődés annyira elfogja, hogy foga vacogni kezd s kezét borzongva az arca elé emeli.
A tanár (ijedten): Nem érzed jól magad?
Villányiné: Hideg van és didergek, mintha lázas volnék.
A tanár (behozza a köpönyeget az előszobából): Burkolózz be, - majd mindjárt csöngetek, hogy teát hozzanak.
Villányiné (mosolyog): Oh nem, már nincs semmi bajom. Terád gondoltam, a te nagy fájdalmadra, - és ettől lettem rosszul.
A tanár: Édes kis feleségem! Szegény, jó, érzékenyszívű asszonyom, te!
Villányiné (fölkel a helyéből és az ura ölébe kuporodik. Az arca most már ég, a szeme könnyes és egyszerre úgy tünik föl neki, hogy minden, ami egy év óta történt vele, csupán valami gonosz álom, melyet lázas öntudatlansága festett a lelke elé. Ő, a tisztaságra született kis teremtés, apjának szemefénye, a hófehér belépőbe burkolt apróság, aki valaha egy hercegnő büszkeségével fogadta tánciskolái gavallérjainak hódolatát, - ő belőle lett volna a gonosz és érzéki asszony, aki nyomorúságos szobákba légyottokra jár? Ő lépett volna selyem cipőcskéjével a sárba és piszokba, ő, aki minden szennyességtől irtózott? Mit szólt volna mindehhez halott anyja, aki valamikor sírva vezette az oltár elé? És fiatalos édesapja, aki karonfogva, büszke arccal ment végig vele valaha a kisváros korzóján? A fiatal asszony összerázkódik, mintha valami hipnotikus álomból ébredne s a zokogás, melyet eddig mondhatatlan erővel visszafojtott, egyszerre kitör belőle, mint a gyermekből, akinek a lelkiismerete feltámadt).
A tanár (megdöbbenve): Mi az?
Villányiné: Sajnállak! Úgy sajnállak, hogy majdnem megszakad belé a szívem!
A tanár: Kis csacsim, nincs semmi okod rá, hogy engem sajnálj!
Villányiné: El fogsz vinni innen?
Villányiné: Messze, a tenger partjára, ahol senkisem ismer bennünket!
Villányiné: Olajfák közé, egy kis fehér házba, ahol sohase látunk idegen embert.
Villányiné: Naphosszat a tengert fogjuk nézni és a halászbárkákat, melyek sárga vitorlákkal haladnak távoli kikötők felé.
Villányiné: És éjszakánként egymáshoz bujva fogjuk hallgatni a hullámok zaját, melyek a part kősziklájához csapódnak.
Villányiné: És senkire se fogsz gondolni, csak rám és én se fogok senkire gondolni, csak terád. És szeretni fogsz és jobban fogsz szeretni engem, mint a halott szülőidet, még az egyetlen kis hugodnál is jobban fogsz szeretni!
Villányiné: És nem jövünk vissza, csak ha újra tél lesz?
A tanár (egy szóval, melyben az egész lelke, multjának minden fájdalma és jövőjének minden reménysége benne reszket): Nagyon!
Az asszony karja a nyaka köré fonódik és a csöndben, mely a szobára borul, lassan a semmiségbe foszlik a szegény kis mártir képe, aki meghalt, hogy kedveseit boldoggá tegye.
- Vége. -