ELBESZÉLÉSEK.

Mese a lantról.

Mikor Sólly Jenő az utolsó részletét is zsebrevágta annak a negyvenöt forintnak, amelyet Dalok Lesbiához című verskötetéért kapott egy nagymező-utcai kiadótól, hazamenet, a városligeti fasorban, ekként mormogott magában:

- Negyvenöt forint csinos összeg és rég láttam ennyi pénzt egy rakáson... De Lesbiának aligha kerülne ki belőle egy valamirevaló reggeli pongyola...

Keserűen tért be egy ligeti korcsmába és éjfélig szerencsésen elköltötte a honorárium utolsó romjait. Miért is takarékoskodott volna negyvenöt forinttal? Jenő, amíg a mámorában megrendelt harmadfélszáz pikkolót kifizette, így szólott a hajlongó főpincérhez:

- Ime, az egész pénzem, adjon vissza kapupénzre tíz krajcárt. Félre veled, hitvány földi kincs, - hiszen a Lesbia atyjának még egész negyvenöt forintnyi tekintélyes vagyonommal sem imponálnék...

Lesbia nem volt valami római hölgy, Lesbia tizennyolc évvel ezelőtt született egy nádor-utcai ház üveges folyosója mögött. És Lesbia nem is viselt peplumot, mint valaha a dalosajkú Catullus kedvese, hanem selyemből készült, spanyolszabású blúzokat és gyönyörű, hófehér köténykéket. A pap pedig, aki a csintalan tündérkét tizennyolc évvel ezelőtt elkönyvelte, nem Lesbiát, hanem Beatrice-t irt az anyakönyv rovátkolt lajstromába, mert akkoriban ez a név járta a Lipótváros délkeleti részeiben.

A Beatrice atyja konzerveket szállított a hadseregnek és ez a kis üzlet másfélszázezer forinttal szaporította évenként a törzsvagyonát. Ebből a törzsvagyonból tizenöt forint járt ki Sólly Jenőnek havonkint, mert ő vezette be a kis leányt a magyar irodalomtörténet rejtelmeibe.

Mikor a preceptor, az ő kopott ruhájában esténként dideregve baktatott kifelé a körút külvárosi részeibe, olykor ellágyulva szagolta meg a hervadt rózsát, amely a Beatrice sötét hajfürtéből kihullott.

- Szívesen meghalnék, - szólott, - ha csak egyszer is lecsókolhatnám nevető, világoskék szemét. De vajjon megcsókolhatom-e valaha, jó Isten? Beatrice kétszázezer forint hozományt kap a kelengyéjén kivül, én pedig három forintot keresek azokkal a költeményeimmel, amelyek legjobban sikerülnek.

Ilyenkor szomorúan gyújtotta föl otthon a megcsorbult petróleumlámpát és fejét lehajtotta a tenyerébe. De mert nemcsak preceptor volt, hanem egyúttal tehetséges költő is, később elővette az egyik sarokból a lantját és könnyezve pengette az édes melódiájú húrokat. És ilyenkor születtek meg a Lesbiához címzett dalok, mert a szegény fiú Lesbiának keresztelte el az ő elérhetetlen kedvesét...

Mikor ez estén a konyhán keresztül be akart surranni a lakásába, a vén cselédszerzőné, akitől a szobácskáját bérelte, egy szalmasárga levelet adott fontoskodva a kezébe.

- Alkonytájt hozták, - mondta, - egy elegáns, barátságos fiatalember...

A borítékon e szavak állottak: PEYER FÜLÖP ÉS TSA. Beyer Fülöp a Beatrice édesatyja volt, a levélben pedig csak e sorok táncoltak a megrémült Jenő szeme előtt:

„Keressen föl holnap az irodámban. Sürgős beszélni valóm lesz önnel.”

*

Mikor a lámpát eloltotta és a vékony paplant magára húzta, Jenő dideregve szorongatta kezében a Peyer Fülöp úr levelét. Sohasem volt még ennyire fölindulva, mint most, mikor a tündérkisasszony édesatyja sajátkezűleg irt üzenetet küldött szegényes lakásába. Vajjon mit akarhat tőle? A szegény kis poéta, aki összes vagyonát rézkrajcárokban rakta le az éjjeli szekrényre, álmodozva fordult a fal felé. És gondolatban már ott állott a Peyer úr préseltbőr irodájában és világosan hallotta, ahogy a derék konzervgyáros így szól hozzá:

- Nekem millióim vannak, önnek fiatal barátom, semmije sincs a forró szívén és a megkopott saccóján kivül. De mit érnek az én millióim az ön forró szívéhez képest? Az ég egy bájos gyermekkel áldott meg - és nyolcezerforintos, világoskék szalonomban több lovag pályázik az én kékszemű leánykám kezére, mint valaha, a népmesék idejében, a százszorszép királykisasszonyra. De az ő szíve hideg marad a doktorok, bankárok, grófok és hercegek iránt, mert ő csak önt akarja, szegény, szépséges ifjú, akinek semmije sincs a saccóján és az édesszavú lantján kivül. Jöjjön, boruljon hát térdre és csókolja meg azt a kék szalagot, amely hófehér ruháját beszegi...

Beatrice pedig, az ő Lesbiája, könnyezve emeli rá napsugaras kék szemét és így fog szólani szerelmesen:

- Ne a ruhám szegélyét, hanem égő, piros ajkamat... És ha kivánod, épp úgy elmegyek veled a Ranolder-utcába vagy a Bakács-térre, mint egy Andrássy-úti elsőemeleti lakásba...

Mikor Jenő másnap öltözködni kezdett, egy fényes, bár kissé megkopott faille-csokrot tűzött foszladozó mellvértje fölé. És amíg a tükörben némi önérzettel szemlélgette előkelő ünnepi díszét, nem minden önérzet nélkül gondolta:

- Azt hiszem, ezzel a faille-csokorral keltek majd bizonyos feltünést...

Peyer úr néhány millió pléhdoboz között fogadta a hajlongó költőt, majd csakugyan bevezette elegáns, préseltbőr irodájába. Ott helyet mutatott neki az egyik fauteuilben és kissé megvető mosoly kiséretében öntött egy pohárkával az aranysárga Martellből. Később nagy, gyűrűs ujjaival fölnyitotta a Wertheim-lakatos dohányzó-asztalt és egy félméteres aranyrudat nyújtott át a remegő poétának. Az aranyrúdról csakhamar kiderült, hogy hamisítatlan habana és Jenő kissé félénken tartotta oda a gyujtót a szivarvilág e félelmes arisztokratájához.

- Kedves uram, - mondta most a konzervgyáros, - egy fölöttébb fontos ügyben kérettem magamhoz ilyen sürgősen.

- Oh, kérem, - szólt a kis poéta dadogva.

- Ön, mint tudomásomra jutott, verseket ir és ezzel az üzlettel keresi meg mindennapi kenyerét. A versek mindig Beatrice kisasszonyról, az idősebb leányomról szólanak, legalább a zsúrokon minden asszony az ő kék szemeit és rózsás teintjét ismeri föl az ön kinyomtatott becseseiben. Ez, mint bizonyára felfogja, nem kellemes kitüntetés, mert az olyan leány, akiről verseket irnak, egy cseppet sem különb, mint az olyan barack, amelyiken gyanus, fekete pontok vannak. Beatricet éppen most kéri egy bécsi doktor, - szóval meg fogja érteni, hogy kedves művei kissé alkalmatlanok igen tisztelt családomnak. De mivel tudom, hogy ön végre is nagybecsű firkálásaiból tengődik, szívesen felajánlok egy tisztességes alkut.

- Oh, uram, - sóhajtott fel a poéta elsápadva.

- Mondja, kedves barátom, - folytatta Peyer úr, - mennyi kára volna abból, ha nem irna verseket a leányomról?

Jenő fájdalmasan emelte föl diószínű szemét.

- Nagyon sok, uram, - felelte, - mert a költészet jövedelmező foglalkozás. Egy költeményemért három forintot is kapok némelykor és ha jó év van, könnyűszerrel megirok két-háromszáz verset. Mint tudni tetszik, május a mi szezonunk s ekkor a szorgalmas ember nem igen adja hetven-nyolcvan versen alul...

Peyer úr szó nélkül kelt föl az iróasztala mellől és fölnyitotta az egyik sötétbarna acélvárat. Azután belenyúlt egy széthúzható bőrtarsolyba és tíz darab újdonatúj ezresbankót rakott ki a poéta elé az asztalra. Az ezresek kacér hölgyei csábítólag néztek a halavány Jenő felé.

- Ime, - szólt Peyer úr, - mindezt önnek adom, ha lantját elhozza érte cserébe...

A poéta kidülledt szemekkel nézte a sok pénzt, ennyi bankót sohasem látott életében. Tízezer forint, szent Isten, - mi mindent lehet szerezni tízezer forintért? Házat, latifundiumokat, fogatot, paripát, szeretőket. Talán egy királyságot is valahol Afrika mélyében, hadsereget, ágyúkat, generálisokat, vezérkart és minisztériumot. A poéta szemét elfutotta a vér és az ördög (aki mindenütt jelen van) így suttogott a fülébe:

- Hozd el neki a lantot, fejedelmileg meg van fizetve ezzel a tömérdek bankóval. Ezer forintért nem csak egy lantot, de egy egész zenekart vagy orgonát lehet kapni bármelyik hangszeres boltban...

- Nos? - kérdezte Peyer úr közönyösen.

- Várjon, - hörögte a megrontott poéta, - rögtön hazamegyek és elhozom.

Felült egy lóvasútra és egyszeriben hazasietett a lakására. A kis lant ott függött a falon, - Jenő leaggatta, és magával vitte. Egy fél óra mulva megint ott volt a Peyer úr irodájában.

A konzervgyáros fitymálva nézte végig a szegény jószágot, aztán hidegen intett a poétának:

- Ott a pénze, vigye.

Jenő zsebregyűrte a tíz darab ezrest, majd beült egy fiakerbe és elhajtatott. Egyszerre oly üressé lett a szíve, oly végtelenül üressé! Mintha nem is dobogott volna többé, mintha egy öreg, kihamvadt aggastyántól kérte volna kölcsön ideiglenes használatra. Oh, ez nem az ő régi, forró, mámoros szíve volt többé.

De Jenő nem törődött többé a szívével, hanem hetykén szólt ki a kocsisnak:

- Hajtson egy váci-utcai szabóhoz, aztán egy fehérnemű-kereskedőhöz, egy borbélyhoz, egy cipősboltba. Egy pár igazi chevreaux-cipőt szeretnék vásárolni hamarosan...

*

Aki a dunaparti vendéglő üveges pálmakertjében megjelent, nem a régi, kopott poéta volt többé, hanem egy előkelő úr, akit hódolattal nagyságoltak meg a pincérek. Jenő lazacot és entrecote-ot vacsorált, később odaállították asztalára az ezüstös, vízpárás pezsgőhűtőt. A szivar pedig, amelyet a dessert után hoztak számára, sokszorta tekintélyesebb cingulust viselt, mint egy káptalani nagyprépost.

Jenő meggyújtotta a szivarrudat és míg a cigány feléje hajladozva húzta a legbúsabb magyar nótákat, kissé megilletődve gondolt az ő egyszerű lantjára, amely most egy konzervgyáros hideg irodájában hevert. De nem a poézist sajnálta, amelyet a kicsiny lant sugallt neki - mert Jenőben most már felülkerekedett az üzleti szellem, - hanem egyszerűen hálát érzett a lant iránt, amely ilyen dús vagyont szerzett meg hirtelen a számára.

Éjféltájban indult haza felé a vendéglőből és ekkor - maga sem tudta, hogyan - egyszerre csak bekanyarodott a Nádor-utca felé, ahol e pillanatban békén szunnyadt a kis Beatrice egy fényes, elsőemeleti lakásban. Régente mindig ezt az utcát rótta éjféltől hajnalig; a bakterek és a telegrammkihordók bizalmas fejbiccentéssel üdvözölték, ha sugár alakja néha feltünt az épülő bérpalota állványai között. Akkor sírni tudott volna, mikor a selymes, hullámos függönyöket látta, s hazatérve külvárosi szobácskájába, álmodozva pengette a lantot, amely szinte édessé tette fájdalmát. Mily drágák voltak neki a versek, amelyek ilyenkor megszülettek! Jenő százszor eldeklamálta őket a szoba szegényes világításában s könnyezve gondolt az ő sötéthajú Beatrice-ére, aki ilyenkor csöndesen pihent a csipkés vánkosok között.

Most közönyösen haladt el a lebocsátott függönyök alatt és oly hidegnek, sivárnak érezte maga körül a világot. A telegrammkihordók nem köszöntötték többé, mert a fehércilinderes úrban bizonyára nem ismerték föl az egykori éhenkórász poétát. És mikor a fiaker robogva állt meg a régi, egyszerű lakás előtt és Jenő meggyújtotta odabenn a petróleumlámpáit, egyszerre csak fázni kezdett arra a gondolatra, hogy kicsiny lantja nem függ többé a falon, ahol annyi éven át várakozni szokott rá éjszakánként. Leült egy szalmaszékre, és fejét lehajtotta a tenyerébe. És mikor kivette zsebéből hímzett, chagrinbőr tárcáját s az ezresek kacér hölgyei ismét kárörömmel tekintettek rá, Jenő nagyot ütött az asztalra és így szólott hangosan az ő magányos szobájában:

- Ti vagytok mindennek az okai, ti céda, nyomorult teremtések!

Lefeküdt és eloltotta a lámpát, de álom nem jött a szemére. Oly borzasztó volt elgondolni, hogy kis lantját nem pengetheti többé. Mi lesz vele, mit fog tenni a jövőben? Jenő érezte, hogy a lazac, az entrecote, a parfait, a fiakerek, a szinházi páholyok mind csak semmiségek ahhoz a gyönyörűséghez képest, mikor az ember költeményeket irhat az elérhetetlen kedvesről. És az a gondolat sem ingerelte többé, hogy pénzéért mindig lehet része asszonyi ajkakban, mert Jenő, mint filozóf lélek, jól tudta, hogy a csók vágya többet ér egy igazi, kifizetett csóknál. Érezheti-e egy gazdag ember a szerelmi boldogtalanság gyönyörét? Jenő befúrta fejét a vánkosokba és így sóhajtott föl keservesen hajnal felé:

- Nem kell a pénz és a tízforintos couvert, én az én régi, kicsiny lantomat akarom...

*

Peyer úr ugyancsak nagyot nézett, mikor az irodaszolga látogatót jelentett be neki a következő nap délelőttjén:

- Sólly Jenő, költő úr...

Jenő letette a cilinderét, helyet foglalt az egyik fauteuilben és ekként szólott a meglepett konzervgyároshoz:

- Visszajöttem, jó uram, mert az éjjel meggondoltam a dolgot. Nem kell a pénze, a kis lant többet ér nekem a vagyonnál. Ime visszahoztam a vételárt; kilencezerhétszázötvenhat forint és huszonhárom krajcárt, mert kétszáznegyvenhárom forint és hetvenhét krajcárt fölemésztettek tegnap óta a ruhák, a chevreaux-cipők, a cilinder, a nyakkendők és a vacsora. De ezt is visszatérítem önnek mielőbb a költeményeim honoráriumából. Kétszáznegyvenhárom forintért körülbelül kilencvenhárom költeményt kell irnom, - adja vissza a lantomat és én három hét alatt százat irok, hogy a kamatot is kifizethessem...

Peyer úr hangos kacagással fogadta a naiv poéta beszédét.

- Sajnálom, - mondta - de ebből most már nem lehet semmi. A lantot már tegnap este fölszegeztettem a leányom zongorájára, a sárgaréz pedál mellé...

- Hát nem kaphatom meg?

- Nem bizony.

Megsemmisülve fordult ki Jenő az utcára a rézkapcsos főkönyvek közül. Oly borzalmasnak tetszett neki az a gondolat, hogy többé ne irjon verseket! Úgy érezte, hogy az életet sem birná tovább irás nélkül és a szemébe könnyek futottak, amíg az aszfalton végigment. És a Nagy Kristóf táján hirtelen nagyot dobbantott lábával a földre és így kiáltott föl dacosan:

- Csak azért is fogok irni, habár nincsen is lantom többé. Irok hát szív nélkül, a fejemmel... Poézis helyett hideg és józan ész lesz ezentúl az üzleti tőkém.

*

A gazdag poéta bezzeg nem járt ezentúl a Beatrice kisasszony lefüggönyözött ablaka alá. Előkelő irószobában, drága szivarokat füstölve irta okos költeményeit, s mikor egy lap utóbb tárcáért fordult hozzá karácsony előtt, egy ügyes kanyarodással átfordult a költemények ingoványos talajáról a próza sima és csillogó parkettjére.

A kis varróleányok, a szerelmes diákok nem olvasták többé olyan áhítattal, mint régente, de a szalonokban egyszerre fölkapták a hideg és elegáns poéta nevét. A zsúrok szép és frivol asszonyai lelkesedve citálták egy-egy érdekes mondását, s a tea mellett elismeréssel bólogattak a vendégek, mikor valaki a Sólly Jenő nevét emlegette. És sóvárogva mondták néha a lányok, mikor reáfordult a beszéd sorja:

- Milyen elmés, milyen fejedelmileg hűvös...

A gavallérok, akik közt egyszerre divatba jött, szinte megfélemlítve beszéltek róla:

- Csodálatos és szerencsés fickó!...

És maga Beatrice, aki régente büszkén kapta el a fejét, ha Jenő elhaladt mellette, most dicsekedve mondta a barátnőinek:

- Még akkortól jó barátom, amikor senki sem ismerte a nevét...

Az akadémia tagjául választotta és az egyesületek, a vidéki városok vetekedtek abban, hogy egy felolvasásra megnyerjék. És egy bálon, a hídépítő mérnökök elite-bálján, a jelenlevő főherceg bemutattatta magának Sólly Jenőt és így szólt hozzá a szemüvegje mögül:

- Nagyon csinos, valóban nagyon csinos...

Vajjon a poéta, a verskötet, vagy maga a bál volt-e csinos, erről nem nyilatkozott a fenséges úr, de már az is általános feltünést keltett, hogy Jenőt ilyen barátságosan megszólította.

És egy januári estén, a klubban, ahova most már mindennap feljárt egy partie tarokkra, a sarokszoba előtt egyszerre összetalálkozott Peyer Fülöppel és a konzervgyáros, aki, úgy látszik, olvasott valamit a népmesékből, így szólott a mosolygó poétához:

- Ha egy délelőtt szerencséltet a lakásomon, a lantját is, a lányomat is megkaphatja.

- Köszönöm, - mondta Jenő - a tervezett frigy teljesen megfelel az intenciómnak. De a lantot csak hagyjuk ott a zongorán...