Páfrány és Laki.

A kritika - igazuk van a haragvó művészeknek - nem tartozik az igazságos mesterségek közé. Egy májbajos úriember félkilenc táján ásítva helyet foglal a zsölléjében s miután a többi közönség már vagy másfél felvonást végigélvezett a darabból, bosszusan, a kötelességtől iszonyodva hallgatja a szinészek beszédét. Gondol-e arra, hogy a művész is húsból és vérből való lény, akit napközben emberi gondok izgathatnak, aki a polgári életben súlyos anyagi zavarokkal küzd, akit a felesége esetleg megcsalt, akit a szeretője cserbenhagyott? Ő a művészben nem látja az embert s azt kivánná, hogy e szegény halandó minden alkotásában a tökéletesség magaslatára jutna. Mi bajt okoz neki, ha a színház és a jó vacsora után, Henry Clayját vagy drága Upmannját szíva, szidalmakkal illeti az előkelő francia márkit, aki napközben talán kénytelen volt adós maradni a kapuciner árával? Ő a történelem számára itél s nem veszi számításba a közös gyöngeségeket, melyek olykor-olykor mindnyájunkon úrrá lehetnek. Ne beszéljetek nekem a kritika jogairól, mert a kritika többnyire az emberi kegyetlenség műve. Hallgassátok meg Páfrány és Laki történetét, Páfrányét és Lakiét, akik egy napon oly szomorú körülmények között vesztették el az önuralmukat és a józan eszüket...

*

Páfrány és Laki szinészek voltak a felsőbakonyvidéki színtársulatnál. Bizonyára az isteni szikra avatta föl őket elismert művészekké, de tehetségük nem gátolta meg őket abban, hogy néha napján tejbetúrót egyenek ebédre s egy cigaretta füstjébe fújják aznapi vacsorájuk reményét. Páfrány az úgynevezett nobilis apákat játszotta, míg Laki a humor mezején aratott hét vármegyében elismerést. Mindketten nyugodtan és boldogan éltek, mert a sors nem feledkezett meg róluk teljesen; Páfránynak pompás havelockja volt, mely nem kis feltünést keltett a vidéki város utcáin, Laki pedig egy pár gyönyörű lovagcsizmát mondhatott büszkén a magáénak. Természetes, hogy Páfrány néha juliusban is viselte a havelockját, míg Laki némely napokon csillogó lovagcsizmájában billiárdozott hitelbe az Arany sarkcsillag-nál...

A két művész talán holta napjáig is megőrizte volna lelkének harmóniáját, ha a direktornak egy napon az a merész ötlete nem támad, hogy Pagonyi Ferikét, a pisze szőkét, kardalosnak szerződteti a társulatához.

Pagonyi Ferike kitünő sikerrel végezte a Bárány N. Guidó magán-színésziskoláját. Bárány N. Guidó rossz művész volt, de volt egy érdekes specialitása: a fizető növendékek mind kitüntetéssel végezték nála a hathónapos tanfolyamot. Ferike, aki a záróvizsgálaton egyforma sikerrel játszotta Gauthier Margitot és Üdvöskét, az igazgató véleménye szerint teljesen hivatott volt arra, hogy a gőgös Dusét piedesztáljáról letaszítsa...

Ferike nemcsak jó színésznő volt, de kitünően értett a nemzetgazdasághoz is: a tizenöt forintból, amit növendékkorában a statisztálással keresett, célszerű beosztással ezerforintos lakást tudott tartani s toalette-számlára is került belőle majdnem ugyanennyi. Mikor azonban a vizsgálaton szavahihető férfiak - köztük egy ifjú ujságiró is, aki állandóan gamáslit viselt s a nevesebb irókat, ha szó esett felőlük, többnyire agg hülyéknek nevezte - kijelentették, hogy az igazi tehetség csak a vidéken fejlődhetik, Ferike fölmondta az ezerforintos lakást s ruháskosaraival, arcképeivel és kalapskatulyáival egyetemben útrakelt a felsőbakonyvidéki színtársulathoz, mely testületileg ott várakozott rá a vicinális állomáson.

Az öreg Repkényfalvi, az igazgató, aki szemérmetlenül azt szokta mondani, hogy valaha Petőfivel együtt játszott a színpadon, még aznap este kölcsön kért tőle húsz forintot, s a direktor példáját csakhamar a társulat többi férfitagja is követte. Ferike, aki jószívű lány volt, számítás nélkül szétosztogatott kollégái közt egy csomó bankót, amíg egy napon hirtelen rá nem jött, hogy a fehérneműje közé rejtett pénz, amit Budapestről magával hozott, az utolsó forintig elfogyott.

Ferike nem sokkal többet konyított a pénz értékéhez, mint azok a fiatal hölgyek, akiknek bölcsőjét egy-egy királyi kastélyban ringatták. Miután a fehérneműt még egyszer átvizsgálta, levélpapirost és tollat vett elő s a következő levelet intézte a Petőfi egykori pályatársához:

„Édes öregem, küldj négy- vagy ötszáz forintot, mert pillanatnyilag kifogytam az aprópénzből. Ha te megszorulsz, majd én is küldök neked. Csókolja a szívedet Fanfanod.”

E levélre a kócos szobaleány a következő választ hozta:

„Édes gyermekem, szívesen küldenek ötszáz forintot, de három okból nem küldök. És pedig harmadszor azért nem, mert véletlenül nincs több pénzem ötven krajcárnál. Ezt azonban bizonyos kéjjel megfelezném veled.”

A kényeztetett kis hercegnő e napon tudta meg először, hogy mi a nyomor. Este ugyanis százötvenforintos toalettben s háromforintos keztyűben ment el vacsorálni kollégáival a Rémadaghoz címzett vendéglőbe, ahol harminc krajcárosnál drágább fogás egyáltalában nem szerepelt az étlapon.

Ferike nem volt valami szertartásos nő s így a furcsa változás nem fosztotta meg a jókedvétől. Két hét mulva már zálogba küldte a téli bundáját, s megszokott budapesti jargonjában ezt irta az édesanyjának:

- Nekem most igen rosszul megy, majdnem minden este éhesen fekszem le. Küldhetnél három pár keztyűt, mert amit magammal hoztam, már mind piszkos és elrongyolt...

A közös csatangolások napjaiban barátkozott össze Ferike a társulat két oszlopával: Páfránnyal és Lakival. Páfrány néha vele fizettette ki a szódavizes spriccerét, Laki pedig - ha éppen volt nála - jószívűen kölcsön adott neki húsz krajcárt. De a pénzt pontosan visszakérte, ha másnap maga is megszorult...

Ferike néha, vacsora után, a kapuban hirtelen meggondolta magát.

- Tudjátok mit? Gyertek föl hozzám egy csésze teára... Még nem vagyok álmos, elbeszélgethetünk egy órácskát...

Páfrány ilyenkor teáért szaladt, Laki mindaddig suttogott a főpincérrel, amíg végre egy tele zseb kockacukorral tért vissza, Ferike pedig feltűrte az ujját és buzgón foglalatoskodott a szeszforraló körül. Mikor kiderült, hogy a rumról megfeledkeztek, Páfrány gondolkodás nélkül egy kávéskanálnyi otkolont öntött a párolgó italba...

Igy teltek a téli napok, víg és kellemes nyomorúság között, a három jó pajtás reggeltől estig együtt kószált az utcákon és a korcsmákban, amikor egy este, előadás alatt, Páfrány megszólította a színpadon a leányt. Ezt mondta neki:

- Az éjjel, mikor tőled elváltam, sokáig nem tudtam behúnyni a szememet. Mindenféle bolondság járt a fejemben, de hajnal felé jött egy okos gondolatom is... Tudod mit gondoltam?

- Na?

- Azt gondoltam, hogy szamárság ez az életmód, amit most folytatunk. Mi szükségünk arra, hogy te éjfél után egyedül ballagj föl a sötét lépcsőkön s én hajnalig egyedül kuksoljak a hideg szobámban? Ha együtt volnánk, szépen elcseveghetnénk akár reggelig is s egyikünk se unatkoznék otthon a négy fal között... Ha tehát nincs kifogásod ellene, hát azt ajánlanám, hogy költözködjünk össze...

A lány hangosan elnevette magát.

- Mit nevetsz? - kérdezte Páfrány.

- Azt, hogy tegnap este Laki is ugyanezt az ajánlatot tette. Huszonnégy órai meggondolási időt kértem tőle, de most, hogy téged is meghallgattalak, látom, hogy negyvennyolc óra mulva se tudok határozni a dologban.

- Miért nem tudsz határozni?

- Azért, mert mindkettőtöket egyformán szeretem. Szavamra mondom, hogy egyikőtöknek se tudnék kosarat adni... De most várj, mert jelenésem van odabenn... Majd vacsora közben aztán megbeszéljük, hogy mit csináljunk?...

Mikor a három jó cimbora a Rémadaghoz címzett vendéglőben cigarettára gyújtott (vérbeli színészek voltak, tehát drámát szívtak), Ferike fölemelte a mutatóujját, fölhúzta kissé a pisze orrát, s így szólott a kiváncsian várakozó művészekhez:

- Minit Pougeney márkiné a Milliós örökség-ben mondja, van egy kitünő ötletem. Magamtól úgyse tudnék határozni, hát döntse el a sors, hogy mitévő legyünk? Ugyebár holnap A park titka című vígjáték megy?

- Úgy van, én játszom benne az öreg Take lordot, - mondta Páfrány.

- Én pedig Roulant urat, a francia bárót, - folytatta Laki.

- Nagyon helyes. A harmadik felvonás elején, a darab szerint, néhány partie piquet-t kell eljátszanotok a grófi kastély terraszán. Ez a partie piquet fog dönteni mind a hármunk sorsa fölött. Kártyázzatok komolyan s aki az első partiet megnyeri, azzal fogok együtt lakni holnaputántól kezdve. Igy aztán egyedül a sors lesz felelős azért, ami hármunkkal történni fog.

A leány kacérul mosolyogva nézett a két izgatottan figyelő férfiúra, akik némi gondolkodás után beleegyezőleg bólogattak.

- Helyes, - mondta Páfrány.

- Áll az alku, - folytatta Laki.

Később mind a ketten hazakisérték az álmosodó Ferikét, aztán reggelig együtt billiárdoztak a kávéházban...

*

Másnap este, miközben a fiatal vicomte a színpadon szerelmet vallott az öreg gróf legifjabb leányának, a szin hátterében a következő jelenet folyt le.

Take lord és Roulant báró piquet-t játszottak a terraszon, a fák alatt. Néhány pillanatig szótlanul csapkodták a kártyákat, de egyszerre izgatott beszélgetés zaja akasztotta meg a fiatalok dialogját.

- Pardon, most már nem mondhatod be a kvárt majort, - szólt Take lord izgatottan.

- Miért ne mondhatnám be?

- Mert már bemondtad a hat lapot és a tizennégy alsót. A kvart majorral elkéstél, akárhogy meregeted is a szemedet...

Roulant báró dühösen vont egyet a vállán.

- Most nem vagy a markotányos pincében, - mondta.

- Talán te szoktál a markotányos pincében játszani, - válaszolta Take lord.

- Szemtelen ripacs, - kiáltotta Roulant báró.

- Inkább fizetnéd meg a két forintot, amivel három év óta tartozol, - harsogta magánkivül Take lord.

A közönség kiváncsian nézett a színpadra, a vicomte pedig, a leghevesebb szerelmi jelenet közben, megdöbbenve abbahagyta a vallomását. A vitának nem lett folytatása, mert az ügyelő, egy hosszú bottal, a színfalak mögül fejbecsapta a lordot és a bárót s a váratlan külső beavatkozásra mind a két művész magához tért. A nézők azt hitték, hogy a két szinész csak a szerepét játszotta s mikor a felvonás véget ért, őket is kitapsolta. Páfrány és Laki némileg sápadtan köszönte meg a jóakaró ovációt...

A Felsőbakonyvidék című lap azonban másnap reggel hosszú cikket irt az előadásról s fejtegetései közben a kártyázó urakat is szóba hozta. „Páfrány úr - irta az ujság - nem adta kellő méltósággal az előkelő lordot s a Laki úr bárója is nélkülözte a finomabb nüánszokat. Az ilyesmi jó lehet a fővárosban, de a Felsőbakonyvidék egészséges nézőközönsége mást kiván.”

Igy itél az igazságtalan kritika, mely elfeledi, hogy a művész is csak húsból és vérből való ember, aki a maga polgári énjét a színpadra is magával viszi.