A hűtelen anyaföld.

Néhány év előtt sokat bolyongtam a Balatonon. Nekem is, mint annyi soknak, ambicióm volt, hogy szeptemberben négerré sülve jelenjek meg ismét a főváros utcáin. A fiumei olasz matrózok, kik tavasszal Braziliáig járnak a Lloyd hajóin, az aszófői magyar fiúk, kik olasz pajtásaiktól teljesen megtanultak minden tengeri tudományt, kivétel nélkül ismertek, mert sokszor délben zavartam föl őket nyugalmas sütkérezésükből, mikor odafenn operettnóták mellett ebédeltek a fürdőhely vendégei. A yacht-klub pénztáros kisasszonyát ilyenkor ebéd utáni álmából kellett fölvernem, hogy jegyet adjon, mert a mozdulatlan, kék víz mellékén minden teremtett lélek aludt ebben az órában. A vizen egyetlen fodor sem libben meg, a fürdőház hosszú hídján egyetlen szellő sem bántotta a kiaggatott, vérvörös úszóruhákat.

A partok rózsáit öntözte néhány kertészlegény, de a matrózok, a halászok, a horgászó fiúk, sőt maguk a halak is békésen szenderegtek. Néha átmentünk Tihanyba, a kápolna gyönyörű ablakából egy pillanatra végigtekintettünk a hosszú tó síkján, ittunk egy korty friss vizet a kolostor zölddel befuttatott udvarán. Ez volt életemnek legromantikusabb időszaka; néha csodálatos vágyat éreztem, hogy bezárjam magam ebbe a nyugalmas kolostorba, melynek sziklás partját szünetlenül mossák a langyos, simulékony habok. Irigyeltem a szerzeteseket, akik ötszázéves breviáriumokat forgatnak, s a tél fehér világában mint kisérteties árnyék suhannak el a templom elhagyott kövein.

Szégyeljem-e, hogy szerelmes és boldogtalan voltam, s hogy néha mitsem vártam a jövőtől? Átkoztam a civilizációt, mely az ő nagy erejével engem is arra kényszerít, hogy vidám asszonyokkal sétáljak az eszplanádon, s néha ternót vagy quaternót nyerjek az estéli tombolák alkalmával. Bántottak a keringők, a gyógyterem kivilágított ablakai, a délutáni tarokkpartiek, a kút körül való egyhangú hajnali séta. Futottam a pongyola reggeli kalapok elől, a selyemblúzok idegessé tettek. Ilyenkor Giovanni, az én dalmát matrózom, gyorsan igazított egyet a spinacker-en, a main top sail-en, s kis cutte-runk pár pillanat mulva a tó levegőjét hasította hófehér, kifeszített vitorláival.

Egy délután - Balatonfüreden reunion készült este a nagyteremben - Giovannival megkerültük a fürdőházat, s a zalai partok mentén siklottunk tova a vitorlással. A nap égetett bennünket, a vitorlák nem tartottak árnyékot, kabinnak híre sem volt a yacht belsejében. Távolról reszketett a tihanyi kettős torony és homályosan kékelltek a zamárdi part bokrai. Délfelé még lebegett egy kevés szellő és lassan tüntek el hajónk mellett az apró zalai falvak: Arács, Csopak, Alsó-Eőrs, Paloznak, Felső-Eőrs, Lovas, parányi vincellérházaikkal, földbe ásott pincéikkel, néhol egy verandás, emeletes nyaralóval, ahonnan messzelátóval nézegettek a yacht hófehér szárnyait. Négy óra felé visszafordultunk, mert valahogy kedvem kerekedett, hogy a tihanyi félszigetet megkerüljük. De félórányira a füredi parttól a szél hirtelen megállt, s a yacht mellé szórt papirszeletek mozdulatlanul úsztak a hajó oldalán. Giovanni szorgoskodott még egy darabig, hogy a vitorlákkal csináljon valamit, de később lemondólag intett:

- Lehetetlen. Innen nem mozdulunk, míg a hold föl nem jön.

A nap kegyetlenül sütött, én szinte éreztem, mint sülök barnára az afrikai hőségben. Hanyatt feküdtem a vitorla mellé, s az eget bámultam, melyen egy felhő sem úszott. Végtelen távolságban láttam valahol egy fehér yachtot, mely Siófok táján várta az alkonyati brise-t, olykor egy ezüstös ponty ütötte ki magát a kis hullámkarikából, s vérvörös kopoltyúját izgatottan tátogatta felénk. Később megszomjaztunk és Giovanni azt ajánlotta, vessünk horgonyt a hajóval s menjünk ki csónakon a partra. Úgy is tettünk, s valahol Arács tájékán kötöttünk ki, a magas Tamáshegy alján. A kis parti csermely mellékén alig járt valaki, csak a dombos pincék előtt játszottak néhol félmeztelen parasztgyerekek. Egy kis leány az ér síkos, zöld kövei fölött lubickolt. A viskók előtt, a petrezselyem- és zellerágyak között, itt-ott nagy rózsák nyiltak; egy-egy magányos házból, ahol pestiek laktak, álmos zongoraszó hallatszott ki. A hídon egy szalmakalapos könyvvezető ült, akinek arcáról levirított a háromhetes szabadságidő. Az ösvényen, mely a hegy felé kígyózott, egy vászonruhás, körszakállas ember állt a bokrok között, kampós botjára támaszkodva. Giovanni figyelmeztetett rá.

- Ez Kis úr, az arácsi Szeretetház segédtanítója, aki mindenféle gizgazt összeszed, hogy odahaza lepréselje.

Kis úr száraz és unalmas volt, mint egy lévita, de mi mégis megörültünk neki. Közeledésünket bizonyos tartózkodással fogadta, de később barátságosan szóba állt velünk. Kiderült, hogy sohasem járt még Budapesten, s mióta a csurgói preparandiát elvégezte, mindig itt tanítóskodik a Balaton partján. Olyan nyelven beszélt, mintha egyenesen a hitvitázó századból lépett volna közibénk, s az én ideges, hangulatokban fürdő lelkemnek igazi enyhülés volt ez a falusi mester, aki reggeltől estig egy csomó kékzubbonyos, árva fiúval bibelődik. Jól esett volna azt hallanom, hogy Kis urat boldogtalan szerelem űzte a magányba, ahol romantikus olvasmányokkal tölti az idejét; de kiderült, hogy a tanító már huszonkétéves korában feleségül vette a falusi korcsmáros leányát és sohasem olvas egyebet a „Protestánsok Hetiközlönyé”-nél.

Együtt ballagtunk fölfelé a hegynek, a tanító azzal biztatott, hogy fenn, valamelyik vincellérházban okvetetlenül kapunk néhány korsó hideg tejet. Giovanni abban reménykedett, hogy balatoni bor is akad a Tamáshegy pincéiben. Kissé bágyadtan törtettünk előre a mogyoróbokrok közt. Engem egyszerre elkapott megint a boldogtalanság érzete, mint mindig, mikor hegyek között járok. Idegeim nem birják meg az óriási méreteket, a föld misztikus púpjai az emberi magányosság és jelentéktelenség tudatát keltik életre bennem s néha úgy vagyok, mint a gyerek, aki elmosódó óriásokat lát a hegyek körvonalaiban s az erdők homályba vessző fái között.

A hegy magasabb pontjain megszünt minden nesz, a kis bogárhátú házikók hallgattak a nyáresti melegségben, a fák között rigók és tengelicek füttyentgettek. Egy pillanatra átvillámlott lelkemen a jövő egész üressége; éreztem, hogy e csalódás után nem lesz többé részem asszonyi szeretetben, s hogy ő előtte, aki most egy árnyékos villa verandáján ül rózsaszínű blúzban, egészen közönyös az én lelkem minden szomjúsága, minden vágya, érzéseim minden melege és lángolása. Ez a felületes, kacér teremtés sohasem fog megérteni engem és nincs messze az idő, amikor egy aranyszegélyű kártya fogja tudtomra adni, hogy ő egy hadaró doktor, vagy egy kövér bérlő jegyese. Kétségbe voltam esve, de azért figyelmesen hallgattam Kis urat, aki lelkesen beszélt azokról az eredményekről, melyekkel a gyakorlati földművelés oktatása jár az osztatlan népiskolákban. A Tamáshegy közepe táján, egy omladozó pince előtt, valami öreg paraszt ült mozdulatlanul, s Giovanni megkérdezte a segédtanítót, nem lehetne-e itt kapni egy-két pohár tavalyi arácsi bort?

- Nem hiszem, - szólt, - itt már tavaly nem igen termett bor. Egyébiránt megszólíthatjuk az öreg Somogyi Dánielt.

Közelébb mentünk a vén paraszthoz, aki megbillentette előttünk a kalapját. A pince olyan volt, mintha egy festő cseppentette volna valami bujazöld mezőség közepére. Somogyi Dániel tisztes kékbe volt öltözve, mint a zalamegyei parasztok általában és csak a nyaka körül viselt egy csomó szürkésfehér szakállt. Giovanni kért tőle egy pohár bort, az öreg előhozta a pincekulcsot s pár perc mulva egy üveg rózsaszinű folyadékot tett elénk egy hordóra.

- Ez tavalyi, - szólt, - de akkor már alig csöppent egy-két hordóval. De tavaly mégis szüreteltünk valamicskét. Az idén már csak gyönge kukorica terem a szőlőmben.

Csakugyan kukorica hullámzott a pinceház körül, a csövek hosszú levelei most kezdtek sárgulni a hegyoldalon. Az öreg végignézett a kunyhó tájékán, a Balaton felől szembesütött vele a nap vérpiros golyója.

- Az apám is, az öregapám is, - folytatta, - minden Somogyi a szőlőből élt egész holta napjáig. Közönséges paraszt volt minden ivadékom, de a venyige mindannyinak becsületes kenyeret adott. Itt a kolnákban szeptember végén durrogattak a puskákkal, a hegyen szüretelők jártak-keltek, a présházban két-három héten keresztül taposták a szőlőszemeket. Száz-kétszáz akót mindig kiadott a föld. Veszprémben, Sümegen, Tapolcán annyi pénzt kaptunk érette, amennyiből tisztességgel kiteleltünk. Egy-két esztendővel ezelőtt jött az istentelen bogár, nekiesett a szőlő gyökerének és kirágott mindent, ameddig itt az úr szeme ellát. Tavaly már csak itt-ott nyitogatták föl a présházak ajtaját, de az idén valamennyi zárva marad. A szüretelő puskák megrozsdásodnak a padláson, a lányok aratni járnak a szomszéd vármegyékbe. Olyan csönd van itt szeptember derekán, akár egy kripta fenekén. Nincs semmi, a pogány féreg elrágott mindent. A kukoricát őrzöm vénségemre, mint egy halinás csősz. Nemrégiben jártak itt megyei urak, biztattak bennünket frányával, amerikai vesszővel, de ettől a bortól már nem lesz nedves az én bajuszom. A korcsmánkban talján bort mérnek, Arácson, Csopakon, Eőrsön nem terem más, mint kukorica.

Olyan fanyarul, hidegen mondta mindezt, mintha az egész nem is őt érdekelné. A hegyen már tompult kissé a világosság, a Balaton mosolygó kék vize egy árnyalattal sötétebb lett. A segédtanító biztatta Somogyi Dánielt:

- Nyugodjék meg, öreg, majd másképp lesz mindez egy-két esztendő mulva...

Somogyi Dániel durván förmedt rá:

- Egy-két esztendő mulva, az köllenék csak. Nem cselekszi velem azt az Isten, hogy még ezen a télen is életben hagy. A Somogyiak nem élhetnek meg mint kukoricacsőszök, egyetlen ivadékom sem lakott góréban, a vetés közepén. Mint igaz református ember várom az Urtól, hogy elszólít ezen az őszön e földi siralom völgyéből.

Nehézkesen fölkelt, lecammogott ismét a pincébe, s mint e környéken mondják, megbuktatta megint a borosüveget. Talán nem maradt neki több egynéhány itcénél, de hozott, amennyit megittunk, a magyar paraszt áldott, becsületes jó szívével. Míg mi lefelé indultunk a hegynek, ő tovább is ott maradt a lócán, a tó csöndes tükrét bámulva. A lenyugvó nap pirossága egészen körülfolyta s messziről olyan volt az öreg paraszt, mint egy óriási hollandi kép.

A segédtanító beszélt valamit a Somogyi-familiáról, de én nem hallgattam rá. Lelkemben szégyeltem magam előbbi borongós gondolataimért. Meghalni, mert egy kacér leány elhagyott! Mily semmiség ez a vén paraszt bánatához képest, akihez az öreg, szerető anyaföld lett hűtelenné.